Ha visszaemlékszem a korábbi évekre, egyetlen normális telet nem láttam Magyarországon (a 2024-2025-es téli időszak alkalmával – magánéleti okokból – sokat tartózkodtam Ausztriában, ott volt utoljára lehetőségem felidézni, hogyan néz ki úgy igazából ez az évszak), így a hófödte, hangulatos, nyugtatóan fehér látkép, az évszakhoz illő hideg vagy a gyönyörű hóesés úgy kellett már, mint egy falat kenyér, és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül.

Olyannyira régen volt ilyenben részünk, hogy talán el is feledtük, hogy milyen, míg a legfiatalabbak konkrétan nem is emlékezhetnek hasonlóra. Ma, amikor egy ezerszer zajosabb, hangosabb és gyorsabb világban élünk, mint amikor utoljára ilyen tél köszöntött ránk, különösen értékesek ezek a napok. Én nem azon aggódtam, hogy kik takarítják el a havat az utakról, vagy, hogy mikor „szabadulunk ki”, hanem annak drukkoltam, hogy szó szerint álljon meg a „világ” néhány napra, ne folytatódjon az, amit eddig, történjen végre valami kicsit más, valami eltérő – pozitív értelemben. Úgy dermedjen meg minden, ahogy a hideg téli éjszakában a levegő.

Azt sem bántam volna, ha mindent betemet a hó, és rég sétáltam olyan jókat, mint az elmúlt néhány nap éjjelén – természetesen ott, ahol még csak véletlenül sem takarították el a havat, és ahol minimális az esélye, hogy bárkivel is találkozzak – kellenek az ilyen napok.

Nyilván ebből a 21. századi Magyarország beteg, ezer sebből vérző társadalma egy rohadt szót nem ért, bőven kaptam ebből bemutatót a közösségi média háborgó posztjaiban, melyet sajnos kikerülni sem lehetett. Pedig inkább örülni kellene, hogy egy mesterségesen szétvert környezet, klíma ellenére még részünk lehet ilyenben.

Furcsa, hogy ma már egy teljesen normális télből is képet kapunk arról, hová süllyedt a társadalom. Ugyanis…

A tél, illetve a hóesés által biztosított „megváltozott környezet” alapvetően nem egy büntetés, éppen ellenkezőleg: lehetőségünk van kicsit „belassulni”, megváltoztatni a rohanó hétköznapokat egy külső, pozitív tényezőnek köszönhetően. Sokan mégsem tudnak ezzel élni, és hol szorongva, hol agresszívan követelik, hogy minden menjen úgy és abban az ütemben, ahogy eddig, ezek az elvárások pedig sokszor toxikus légkört teremtenek.

A sok panaszkodás, írogatás, kommentelés, bejelentés stb. ellenére sem fog minden sarokról eltűnni a hó. De nem is kell hogy így legyen. Sőt, lehet, hogy ez valakinek meglepő, de a legjobban szervezett önkormányzatok sem tudnak mindenhol akadálymentes közlekedést biztosítani, bármennyire is politikai tőkét akarnak kovácsolni belőle egyesek. Ha pedig valakit annyira zavar egy kis hó, szelfi nélkül is lapátot ragadhat, akár közösségépítés céljából is.

A hó nem egy kellemetlenség, hanem az anyatermészet által biztosított ajándékok egyik manifesztációja, amely örömöt, és nem bosszúságot szolgáltat. A kizárólag projektekben gondolkodó, a természettől eltávolodott tömegember számára persze mindez olyan, mint ördögnek a tömjénfüst. Ők már nem értékelik az ilyet, hiszen a hófödte tájak, havas járdák, utak, terek a megszokott, lelketlen, mindennapi mókuskerékből szippantják ki őket néhány napra, ami nekik felér egy ősi bűnnel. Még akkor is, ha egyébként tisztában vannak azzal, hogy egy taposómalomban élnek.

No és mit tesz egy ilyen esetben a mainstream nagypolitika? Természetesen rátesz még egy (hó)lapáttal, feszültséget gerjeszt, egymásra mutogat, a sok elégedetlenkedő alá adja a lovat, de mindenekelőtt úgy tesz, mintha nem ez lenne a normális, ideális környezet télen, no és persze szelfiznek, önreklámoznak a végtelenségig.

Itt egy kis lapátolás, ott egy tél ellen harcoló hókotró (ha egyáltalán Magyarországon született képet raknak be illusztrációnak), egybites, lebutított propaganda a végtelenségig. Nyilván sem a NER-től, sem a Tiszától, illetve a ballib ellenzék megmaradt részétől nem várható el, hogy az anyatermészetről és a tél jelentőségéről elmélkedjen, mert ezek a korok már elmúltak, de újabb témakör világított rá, milyen mélyen is vagyunk néhány szavazatért és lájkért cserébe.

A magam részéről én őszintén remélem, hogy hosszú hetekig tartanak még ezek az állapotok. Jól esik alkalmazkodni a pozitív értelemben megváltozott viszonyokhoz. Kicsit megállni, nagy sétákat tenni a hóban, visszakapni valamit a régi telekből, átélni a szunnyadó természet adta csodákat.

Az állandó rohanás, panaszkodás, követelőzés helyett ezt javaslom mindenki másnak is, no meg azt, hogy hólapátoló politikusainkat minél szélesebb körben legyünk képesek oda pakolni, ahová valók: a süllyesztőbe.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info