Mielőtt még bárki is felháborodna és eszeveszettül megbotránkozna a cím olvastán, már előre jelezzük, hogy olvasóink közül senki ne vegye komolyan az abban foglaltakat. Nem, efféle szörnyűség ma, Magyarországon nem fordulhat elő. Nagy nyilvánosság előtti csoportos önkielégítést mímelni színházban korunkban kizárólag a Kárpát-hazát ábrázoló földabrosz mellett lehet.
 |
A Nemzeti Színház Tízparancsolat-drámapályázatára nyújtotta be Závada Pál korábbi, Idegen testünk című regényének Magyar ünnep néven átgyúrt, dramatizált változatát. Az író, aki kétségbeesett az új parlament összetétele láttán - minthogy oda bekerült az általa gyűlölt Jobbik, a neki olyannyira kedves szocialisták pedig a padlóra, a még imádottabb SZDSZ-e pedig a történelem pöcegödrében süllyedt el -, továbbá az Árpád-sávot korábban több ízben is a kirekesztés, rasszizmus és antiszemitizmus nyilas jelképeként aposztrofálta; nos, Závada most méltó, egymás alkotói munkásságát kölcsönösen megtermékenyítő és stimuláló "művésztársra" talált Alföldi Róbert személyében. A szerteágazó blaszfémikus üzeneteket hordozó színdarabot épp Árpád-házi Szent Erzsébet napján, november 19-én mutatták be a Nemzeti Színházban. A drámapályázatra beadott művében témájául Závada a harmadik parancsolatot - "Az Úr napját szenteld meg!" - választotta. A "revizionista musical" cselekménye 1940-1947 között játszódik, s egy rokoni-baráti társaság magyar, félzsidó, zsidó és sváb származású tagjainak meglehetősen zavaros és kusza életét követi végig e nehéz és sorsdöntő világrengető történelmi időszakban.
A nemrégiben "antirasszista díjjal" (ez vajon mi a fene?) kitüntetett Alföldi ezt nyilatkozta az általa rendezett darabról: "Nem is tudom, hogy volt-e a magyar történelemnek ennyire bonyolult hét éve, ami kezdődik a második bécsi döntéssel, folytatódik a harmadik zsidótörvénnyel, közben az eufóriával, majd a holokauszttal, a második világháborúval, a felszabadulással (sic!), és végződik az ismerjük, hogy sikerült új társadalmi és világrenddel". A Závada-mű az ominózus, december 1-jei román nemzeti emléknap magyar történelmi ellenpárját állítja középpontba. Ha már Alföldinek nem sikerült december 1-jét magyar-román közös ünneppé varázsolnia a Nemzetiben, nyilván úgy gondolta, helyette majd színre visz egy olyan zenés revüt, amelyben "távolságtartást és iróniát ad a buta magyar lózungoknak". Kevésbé cizelláltan és irodalmian: köp egyet nemzeti múltunk egyik heroikus fejezetére.
A Magyar ünnep cselekménye jó két héttel Ribbentrop és Ciano belvedere-i döntése után, 1940. szeptember 16-án indul, a Magyar Királyi Honvédség kolozsvári bevonulásával. Természetesen nem valamiféle fatális véletlen folytán. Az "Úr napjának megszentelését" a Legfelső Hadúr, Horthy személyéhez asszociálták az iróniát csak magyar és keresztény történeti vonatkozású blaszfémikus kiszólásaikban és áthallásaikban preferáló Alföldiék.
A mű kusza és szerteágazó cselekménye kevésbé lényeges, hiszen az alkotói páros "hőseinek" nagy részét nem valamilyen eszme, nemes cél motiválta cselekvés hanem - ugyan, mi más is - csak és kizárólag a szexualitás irányítja. Van itt minden, ami Alföldi revüszínházától elvárható: hol férfi a férfival fekszik össze, hol nő a nővel, kap a néző gatyaletolásos szexjelenetet, s transzvesztita revüshow-t. S egy történelmi dráma nélkülözhetetlen szereplőiként megjelennek még örömpillangók, egy homoszexuális zsidó segédlelkész, s persze a gonosz klerikális reakció képviselői is a színpadon. Az igazat megvallva azt azért nem hallgathatjuk el, hogy a Magyar ünnepben egyetlen szereplő sem fekete-fehér karaktertípusként tűnik fel. Mit ad Isten, a nyilaskeresztes sem velejéig romlott démoni figura, s a látszólag józan gondolkodású embereknek is vannak fatálisan rossz döntéseik. Egyaránt vannak bűnösök a magyarok, németek és a zsidók között.
A mű kusza és szerteágazó cselekménye kevésbé lényeges, hiszen az alkotói páros "hőseinek" nagy részét nem valamilyen eszme, nemes cél motiválta cselekvés hanem - ugyan, mi más is - csak és kizárólag a szexualitás irányítja. Van itt minden, ami Alföldi revüszínházától elvárható: hol férfi a férfival fekszik össze, hol nő a nővel, kap a néző gatyaletolásos szexjelenetet, s transzvesztita revüshow-t. S egy történelmi dráma nélkülözhetetlen szereplőiként megjelennek még örömpillangók, egy homoszexuális zsidó segédlelkész, s persze a gonosz klerikális reakció képviselői is a színpadon. Az igazat megvallva azt azért nem hallgathatjuk el, hogy a Magyar ünnepben egyetlen szereplő sem fekete-fehér karaktertípusként tűnik fel. Mit ad Isten, a nyilaskeresztes sem velejéig romlott démoni figura, s a látszólag józan gondolkodású embereknek is vannak fatálisan rossz döntéseik. Egyaránt vannak bűnösök a magyarok, németek és a zsidók között.
A legfontosabb üzenet azonban mégis csak az, hogy az egész színjáték ironikus módon mutatja be Erdély visszatérésének valóban magyar ünnepét, s miként azt a Magyar Hírlap kritikusa, Apáti Miklós megfogalmazta, "olyan vitairat, amelyben erősebb a meggyőzés olthatatlan szomja, mint a történészek higgadt elemzése". Ami nem meglepő, hiszen mind az író, mind a rendező magát a kőtáblára vésett, kinyilatkoztatott - jakobinus és bolsevik történelmi gyökerekből eredeztethető mentalitás típusfiguráiként - nagy betűs igazság egyedüli letéteményesének tartó ultralibertáriánus klikk emblematikus, hazai figurái. A Magyar ünnep valójában nem más, mint egy újabb antimagyar provokáció. Mi több: ízléstelen, beteges szexuális tudattartalmak színpadi manifesztációja. Mivel mással is lenne magyarázható az írásunk elejei jelenet, ami a Závada-Alföldi szerzőpáros művének Mariana-árok mélységű pontja. S különös módon az ún. kortárs, posztmodern magyarországi művészetben az obszcén, akár szexuális jellegű bűncselekményeket ábrázoló vagy azokra utaló jelenetek és motívumok szinte kizárólag mindig valamilyen tradicionális, vallásos vagy magyar nemzeti értékhez kapcsolódnak. A magunk részéről szeretünk azonos rőffel mérni, ezért is választottuk a talán kissé provokatív kicsengésű címet, ám egy izgalmas kérdés óhatatlanul ott motoszkál gondolatainkban a pénteki premier óta. Mi történne, ha Alföldi Róbert egy színdarabjában zsidó bakák a Közel-Kelet térképe előtt állva azt imitálnák, hogy meredező férfiúi büszkeségük spermaöntetét Izrael földjére lövellik? E képzelt jelenet ráadásul nem is volna oly megbotránkoztató, miként az első olvasásra feltűnhet, lévén maga a címbeli kifejezés is az ókori zsidó hagyományból eredeztethető. Onán, Júda fia ugyanis, feleségül véve elhunyt bátyja özvegyét, Támárt, nem élt vele házaséletet, hanem magját a földre ontotta, hogy ő örökölje majd testvére vagyonát. Tényleg, ha Alföldi alternatív teátrumában prezentálna egy effajta, tabudöntögető színi produkciót, vajon nem rúgnák ki még aznap este páros lábbal igazgatói székéből?
Lipusz Zsolt - Kuruc.info
(Kép: Origó)
