Nos, a vörös gróf soha nem volt semmiféle köztársaság semmiféle elnöke, tekintettel arra, hogy egy kétes egzisztenciákból rekrutálódott, alkotmányjogi értelemben illegitim szervezet, az ún. Nemzeti Tanács tette őt meg „államfőnek”. A baloldal által favorizált és politikai etalonnak tekintett Károlyi valójában mind emberi, mind politikusi képességeit tekintve a középszerűnél is szürkébb, jelentéktelen, kétbalkezes közéleti konjunktúralovag, pontosabban bohóc volt. Kortársai nagyon lesújtóan vélekedtek róla, s a történelmi tényeket, valamint az 1918-1919-es tragikus magyarországi fejleményeket tekintve nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük: teljes joggal.

Tormay Cecile írónő Bujdosó könyv – Feljegyzések 1918-1919-ből című könyvében így emlékezik meg november 16-i – ezen a napon kiáltották ki a puccsisták a „népköztársaságot” – bejegyzésében Károlyi Mihályról: „Olyan tragikus az óra és kínomban mégis nevetnem kellett. Ennél ostobábbat még nem mondott szánalmas emberi dadogás a földön és gonoszabbat is aligha, mert hiszen míg ő pacifizmust szaval, az állig felfegyverzett militarizmus özönlő áradásban tör be Magyarországba. Ostobaság-e ez a beszéd, vagy egy rettentő árulás utolsó szolgálattétele? Bármi legyen is, Károlyi tehetségeit ezután felesleges jellemezni”.

A Horthy-korszak írófejedelme, Herczeg Ferenc véleménye ez volt a családját, nemzetét megtagadó hazaárulóról: „A nemzet méltósága egy degenerált hazardőr kezébe volt letéve. (…) Hogyan oldotta meg Károlyi a legsúlyosabb feladatot, amely valaha magyar államférfi lelkiismeretét terhelte? A kifordított eszű ember csalhatatlanságával pontosan megtette mindannak az ellenkezőjét, amit az ő helyében épelméjű ember megtehetett volna. Abban az órában, midőn nagyobb szükség volt a magyarság katonai erényeire, mint a honfoglalás óta bármikor, lefegyverezte Doberdo védőit (…), midőn a legnagyobb szükség volt a vonzó és összefogó erőre, amely a Szent István-koronából árad, kitördelte a koronát a nemzeti címerből. (…) Károlyi még akkor is elrettentő példaképe maradt az ész nélkül költekező kiskorú grófnak, midőn a feje már kopaszodott, és ő már régen nem a magáét, hanem az ország kincseit prédálta. (…) Midőn magához ragadta a legfőbb hatalmat, a nemzettel szemben azt a kötelességet vállalta, hogy meg fogja védeni az élet és a vagyon biztonságát. Ő azonban csak egy emberi életet és egy vagyont védett meg szomorú bátorsággal: a magáét. Mire már tüzelni kezdett talpa alatt a magyar föld és ő nem bízott már a vörös testőreiben, akiket az udvarias szovjet-kormány bocsátott rendelkezésére, egy csomó kék bankjeggyel a bőröndjében, a csehekhez szökött. Elmondhatjuk róla: nagyúrnak született, félbolond módjára élt és úgy tűnt le, mint egy kalandor. Ez az ember, aki ma is olyan ortográfiával (helyesírással – L. Zs.) ír, mint egy szerényebb polgári házban szolgáló szakácsnő, és aki vezérlő politikus létére sohasem tudott tisztába jönni a magyar közjog alapelveivel, kétségkívül a leggyengébb koponya mindazok közül, akik ezer esztendő óta vezérszerepet vittek a magyar közéletben. Erőssé a lelkiismeretlensége, rettenetessé a dúvad-önzése tette. (…) Tíz nemzedékre való keserűség van abban a gondolatban, hogy Magyarország életének legtragikusabb órájában, midőn szükség lett volna a nagy elődök minden hitére, hazaszeretetére, bölcsességére, bátorságára és ékesszólására, egy politikai szövetkezet cinizmusa ezt a démoni dilettánst taszította ki a világtörténelem színpadjára. Szereplésével kiszámíthatatlan kárt okozott az országnak és olyan mérhetetlen gyalázatot hozott a nemzetre, amit a vér és a könnyek óceánja tudna csak lemosni”.

Károlyi portréját a korszak kiváló történésze, a középkor jeles szakértője, a „népi gondolat” egyik fő ideológusa, Mályusz Elemér a következő karaktervonásokkal árnyalja, nevezetes, A vörös emigráció című, 1931-ben írott munkájában: „…szellemileg erősen korlátolt, önállótlan ember, akinek élete dorbézolásokban és a kártyaasztal mellett zajlott le. Az ilyen embert könnyű orránál fogva vezetni, mert csekély szellemi képessége, és önhittsége egyaránt megakadályozza annak felismerésében, hogy csak eszköz mások kezében. A tömegek félrevezetése végett takargatják hibáit és minden lehetséges alkalommal igyekeznek nimbuszba burkolni”.

Nos, Károlyi valójában egy egoista testi és szellemi nyomorék volt, aki holta napjáig nem tanulta meg a magyar helyesírást, a politika tudományát illetően pedig közönséges analfabéta volt, aki tivornyákra, hazárdjátékokra, fényűző, úri passziókra pazarolta el fékeveszett esztelenséggel hatalmas vagyonát. Ami az 1919. februári kápolnai földosztását illeti, fontos hangsúlyoznunk, hogy a később kommunistává züllött vörös gróf ekkor sem a saját birtokát parcellázta szét a szegénynép között, hiszen arra milliós kártyaadósságai miatt jelzálogjog volt bejegyeztetve hitelezői javára. Egyébként kényúri gőggel illetett „büdös” jelzővel parasztot és zsidót, s mindenkit lenézett: polgárt, nemest, katonát és papot egyaránt.

Miniszterelnökként egyik legelső rendelete az volt, amelynek értelmében 12 ezer koronáról 80 ezer koronára emelte, és – az inflációt kivédendő – előre felvette egész évi fizetését, továbbá a Vöröskereszt kormánybiztosává tette feleségét, Andrássy Katinka grófnőt – akinek emlékei és közlései alapján Kovács András elhíresült, A vörös grófnő című filmjét forgatta, „progresszív”, nagy formátumú, felelős államférfiként mutatva be Károlyit –, és neki miniszteri fizetést utaltatott ki, ám a legsúlyosabb, megbocsáthatatlan, történelmi bűne a történelmi Magyarország államrendszerének lerombolása, a bolsevik terrorrezsim vérgőzös rendszerének és Trianonnak az előkészítése volt.

A vörös gróf az ún. őszirózsás forradalom által teremtett illegitim, „első köztársaságnak” nevezett pszeudo állami formáció feje lett, amelynek alkotmányjogi értelemben semmiféle törvényes alapja nem volt, Magyarországon 1918-1919-ben exlex állapot uralkodott. Hogy ez mennyire így volt, mi sem szemlélteti plasztikusabban, mint a későbbiekben irodalmi Nobel-díjra jelölt, Imre Kertészt írói kvalitásaiban és műveinek esztétikai értékét tekintve bolygóközi távolságokban felülmúló Tormay Cecile fentebb már említett memoárjának következő bejegyzése az „első köztársaság” kikiáltását közvetlenül követő percek utcai közvélekedéséről: „A vidékről véletlenül odavetődött néhány parasztgazda, kopogós csizmában, hallgatagon ment a Belváros felé. A városi néppel szemben ők képviselték egymagukban a nagy Magyarország népét. Aki elmondta nékem, hogyan volt, jó darabon követte őket. A parasztok sokáig mentek szótlanul. Aztán végre az egyik gazda meggondoltan, lassan odaszólt a többihez: – Hát szép dolog ez a köztársaság, de már most azt szeretném tudni, hogy ki lesz a király?” Ez a kis miniatűr életkép minden jogászi csűrés-csavarás és elvont szakmai okfejtés helyett közérthetően fejezi ki az őszirózsás puccs teremtette közjogi állapotok mibenlétét.

A magunk részéről meglehetősen baljós fejleménynek tartjuk ugyanakkor, hogy a jelenkori magyar állam ezen anarchikus és illegitim rezsim jogutódaként definiálja magát. Hiszen mindahhoz, ami hazánkban 1918-1919-ben lezajlott, tengerárnyi szenvedés, tragédiák sorozata és vérözön kapcsolódik. A Károlyi által teremtett októbrista, illetve az azt követő bolsevik politikai rendszer legtalálóbb, s egyben legtömörebb jellemzését Palatinus József adja A szabadkőművesség bűnei című, 1938-ban megjelent könyve bevezető soraiban: „Alig 17 éve múlt annak, hogy a budapesti gyűjtőfogházból kiszabadult szovjet csőcselék a szabadkőműves-radikális zsidóság vak eszközéül feltolt szerencsétlen gróf Károlyi Mihály és internacionalista desperádói által tervszerűen és céltudatosan előkészített őszirózsás forradalma talajából fakadt posványon kifeszítették a vörös téboly kalózhajóinak vitorláit, és 133 napon át Lombroso legtipikusabb gonosztevőit csimborasszói magasságban felülmúló bestialitással rabolva, gyilkolva, az osztálydespotizmusnak olyan hallatlan és gyalázatos terroruralmát oktrojálták (erőszakolták – L. Zs.) szerencsétlen hazánkra, amely örök szégyenfoltja marad a magyar históriának”. No comment…

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Frissítés: A "bolond grófról" szól Kiss Menyhért Károlyi Mihályról című remek verse, amelyben a költő méltó emléket állít a nemzetvesztő és áruló Károlyi Mihálynak, teljes joggal hasonlítva őt két antikvitásbeli kártevőhöz: Hérosztratoszhoz és Ephialtészhez.

Az előbbi az ókor hét csodájának egyikeként ismert epheszoszi Artemisz-templomot gyújtotta fel, csak azért, hogy neve a történelemkönyvek lapjaira kerüljön, miként a "vörös gróf" is kijelentette 1918-ban cinikus vigyorral: "Mennél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én".

Ephialtész pedig Kr.e. 480-ban, a Thermopülainál vívott csata alkalmával, a Leónidász spártai király parancsnoksága alatt álló "háromszázak" hátába vezette egy titkos ösvényen a perzsákat, így a hatalmas túlerő két tűz közé szorította a hazájukat védő helléneket, akik az utolsó emberig hősi halált haltak.