Kecskemét, január 29., 18:35 (Magyar Távirati Iroda)

A miniszter és kísérete gépkocsin délelőtt féltizenegy órakor érkezett Kecskemétre. A városháza előtt Kiss Endre dr. főispán, Liszka Béla polgármester, Keresztes Andor rendőrtanácsos, a kecskeméti rendőrkapitányság vezetője fogadta a városi előkelőségek élén Jaross Andor minisztert és feleségét, valamint a velük együtt érkező Fáy István Pest vármegyei főispán feleségét, továbbá Mészár Oszkár dr.-t, a miniszter személyi titkárát. A város nevében Liszka Béla polgármester üdvözölte meleg szavakkal a minisztert, aki ezután ellépett a kivonult Rongyos Gárda díszszázada előtt, majd néhány lelkes szót intézett a gárda tagjaihoz.

A főispán rövid villásreggelije után a miniszter és kísérete a városházáról az útvonalon elhelyezkedett lelkes tömeg ünneplése közben a mozgóképszínház épületébe ment, amelyet ekkorra már zsúfolásig megtöltött az érdeklődő közönség. Azok, akik nem fértek be a moziba, a mozi előtti hatalmas téren szorongtak, és hangszórókon hallgatták végig a nagygyűlés lefolyását. A nemzeti színű drapériával bevont vászon közepét az aranyszarvas díszítette. Az emelvény két oldalán pedig kopjás zászlótartók sorakoztak fel. (…)

A terembe lépő Jaross Andor minisztert a mozi közönsége percekig felállva ünnepelte. Az ünneplés elültével az egybegyűltek elénekelték a Szózatot, majd Jaross Andor miniszter ment fel az emelvényre, akit ezúttal is szűnni nem akaró tapssal és éljenzéssel fogadtak. A miniszter feszült figyelem közben kezdte meg beszédét:

Jaross Andor kivégzése 1946. április 11-én

– Magyar nemzettestvérek! Köszöntelek benneteket elsősorban szűkebb hazám népe, a felvidéki magyarság nevében, azzal a bensőséges testvéri szeretettel, amelynek melege hatott át bennünket húsz esztendőn keresztül, amikor minden egyes percünkben, minden egyes gondolatunkban ott élt a vágy az osztatlan magyarság, a magyar állam iránt. Másodsorban köszöntelek benneteket az osztatlan magyarság nevében, amely – és erről mélyen meg vagyunk győződve – mesterséges taktikai megosztottsága ellenére is lélekben egységes lelkületű határokon belül és azon túl. Köszöntöm Kecskemét városát és Kecskemét magyarságát, amely fogalommá nemesült az osztatlan magyar életképben. Én, mint a Felvidék embere, azért jöttem ide, az Alföld egyik nagy városába, hogy egymással szembenézve és kezet szorítva, egymás gondolatát megismerve, az egységes magyar lelkület vonásait domborítsam itt ki. Mi, felvidékiek, a csonka magyar haza területén ugyanazt az utat akarjuk egyengetni, amelyen a csehszlovák köztársaság területén az idegen elnyomás alatt jártunk, hogy megteremtsük az egységes, egyet akaró, egyet cselekvő magyar nemzeti szervezetet. (Hosszantartó taps.)

– Az egység megszületésének legtermészetesebb kiváltója az önvédelmi gondolat. Nem véletlen, és nincs benne semmi rendkívüli vagy csodaszerű, hogy mi a csehszlovák köztársaság keretében megteremthettük a magunk egységes politikai táborát, egységes művelődési szervezetünket, és lassan, de biztosan a föld alól és a romok közül elővarázsoltuk ennek a felvidéki magyarságnak gazdasági összefogását és megszervezettségét is. Az önvédelem termelte ki azokat a lelki értékeket, amelyek a történelem folyamán mindig olyankor fakadnak fel az egészséges organizmusban, amikor ennek az organizmusnak az élete veszélyben forog. Amikor bennünket megérintett a halál suhintása, ugyanakkor a csonka-magyarországiakat a történelem sodra a trianoni bilincsek közé szorította, és a nemzet történeti hivatását elvető, felelőtlen csőcselék a kommunizmus fertőjébe rántotta. A csonkaországiak ennek a csőcseléknek a hitvány uralmát legyűrték, és megteremtették az alapfeltételeit annak, hogy a történtek után is ezeken a határokon belül olyan magyar államot lehetett kiépíteni, amely állam önmagában hordta a jövő fejlődés csíráját, s csak az kellett, hogy akadjon egy bátor, lelkes férfi, aki ezt a csírát a föld alól isteni rendelésre a föld fölé parancsolja. Ez a férfiú volt Magyarország kormányzója, vitéz nagybányai Horthy Miklós. (A nagygyűlés közönsége felállva, hosszú percekig ünnepli a kormányzót.)

– Bennünket, felvidéki magyarokat is, azok a gondolatok termékenyítettek meg, amelyek a szegedi zászlóra voltak felírva. De nekünk tovább kellett mennünk, mert napról-napra leskelődött ránk a fokozatos vérelszívás, az állandó elgyengítés rendszeres munkája. Mi odafent azt láttuk, hogy a magyarság az ellenséges áramlattal szemben csak úgy tud megállni, ha igénybe veszi azokat az erkölcsi értékeket, amelyek rendelkezésre állnak minden olyan népnek, amely önmagát nemzetnek akarja nevezni. Amikor magunkra voltunk hagyva és összezsugorodtunk, a nép közé mentünk, s kezet fogtunk a magyarság nagy tömegét jelentő magyar fölömíves osztállyal, a magyar parasztsággal (hosszantartó taps), a magyar parasztság kezét beletettük a városi, a szellemi munkás tenyerébe, és kibékítettük azt az iparos osztályt, amelyről azt mondták, hogy ellenérdekeltségű rétege a kisgazda-társadalomnak. S végül fokozatosan lehetetlenné tettük a magyar munkásságot megosztó marxista propagandát. (Éljenzés.) A magyar munkásság ott nálunk megtanulta – mint ahogyan itt a csonka hazában is meg fogja tanulni –, hogy a munkásság nem olyan test a nemzet egyetemén belül, amelynek külön programja és külön feladatai vannak. A csonkahazai munkásság is meg fogja tanulni, hogy önmagát operálja le a nemzet testéről, ha olyan munkásvezéreknek a nyomán indul el, akik a nemzet keretében idegen test, és akik tulajdonképpen csak kizárólag egyéni céljaik elérésére használják ki a munkásosztályt. (Viharos taps.)

– Csak akkor tudjuk egységessé kovácsolni az egész nemzetet, ha azt a hivatástudatot tudjuk belevinni a magyarság millióiba, hogy már magában véve az a tény, hogy valaki magyarnak született, kötelezettséget jelent a nemzeti társadalom felé, és a nemzet társadalmát jelentő magyar állam felé. A magyarság fogalma nem a szalonokban, kávéházakban, süppedő fotőjökben elhelyezkedő kényelmes urak aziluma, hanem ez a fogalom tízmillió magyar becsületes munkájához mért életszínvonalat jelent. (Hosszantartó taps.)