A múlt héten az egyiptomi Sarm al-Sejkben lezajlott Kína-Afrika-csúcs ellentmondásai közül kettőt érdemes kiemelni – írja a neves arabnyelvű újság véleményrovatában Ali Ibrahim. Az egyik a kínai miniszterelnök, Wen Jiabao (Ven Csia-pao) felhívása az Egyesült Államokhoz, melyben sürgette, hogy az Obama-adminisztráció tegyen meg mindent: az óriási költségvetési deficit ne gyengíthesse tovább a dollárt. A másik nagy feltűnést keltő kínai bejelentés pedig arról szólt, hogy Peking 10 milliárd dolláros beruházást tervez a fekete kontinensen.
Ez utóbbi bejelentést a líbiai elnök, Moamer Kadhafi heves tiltakozása tette feltűnővé, aki a kínai befolyástól félti Afrikát. A líbiai reakció okát valójában senki sem érti, már csak azért sem, mert a „guruló jüanokhoz” szemmel láthatóan nem kapcsolódik politikai elvárás. Nem így az amerikai-kínai kapcsolatok jelentőségét, melyet az tett igazán aktuálissá, hogy Barack Obama a múlt héten tette meg első hivatalos látogatását Pekingbe.
A cikk utal rá, hogy számos elemzői spekuláció van forgalomban arról, miként is alakul a következő száz év, melyben Kína valóban vezető szerepet nyerhet a nemzetek között – gazdaságilag és talán politikailag is. Az elemzések nyilvánvaló amerikai-kínai konfrontációt jósolnak, hisz ahhoz, hogy Kína átvehesse a vezetést, épp Amerikát kell megfossza eddigi meghatározó szerepétől.
Mindezt figyelembe véve, eléggé furcsa a nem beavatottak számára – írja Ali Ibrahim –, hogy vajon miért is félti Kína az amerikai dollár értékszilárdságát. Az ok nagyon egyszerű: az óriási, mintegy 12 trillió dolláros kínai valutatartalék nagy részét Peking az Egyesült Államokban ruházta be. Más szóval: az amerikai piac legnagyobb hitelezője maga Kína.
A nagy kelet-ázsiai ország gazdasági hatalma tehát nem a jövő ígérete, hanem mai tény. Ehhez képest viszont Peking nagyon visszafogottan viselkedik, írja a kommentár, pont úgy, ahogy egy fejlődő, ígéretes, de számtalan belső problémával küszködő harmadik-világbeli állam. A gyorsan növekvő bevételek dacára lakosságának túlnyomó többsége szegény, alacsony az életszínvonal. Politikai hatalomként pedig jelenléte a nemzetközi életben gyakorlatilag nem érzékelhető.
Ahhoz, hogy Kína a 21. század második felének katonailag és politikailag is meghatározó tényezője legyen, sok mindennek még teljesülnie kell. Meg kell oldaniuk az ellentmondást gazdaságuk magas növekedési rátája, illetve az egy főre jutó alacsony bevételek között. Épp ezért az a feltételezés, hogy Kína gazdasági teljesítménye 2050-ben elérheti a 45 trillió dollárt, szemben Amerikáéval, mely ekkor 35 trillió lehet, még nem mond semmi lényegeset a jövőről.
(Asharq Al-Awsat, Glóbusz)
