A címben feltett kérdés nemcsak pusztán hadigazdasági és történelmi összefüggései miatt érdekes. Van egy erőteljes presztízsoldala, hiszen az oroszok nem szeretnék, hogy a világ ne az ő kizárólagos érdemüknek tulajdonítsa a "fasizmus" legyőzését. A nyugati szövetségesek ugyan szintén szeretnének maguknak minél több érdemet tulajdonítani, de nem vihetik túlzásba a dolgot, mert akkor kiderülne, hogy ők elsősorban csak anyagi áldozatot vállaltak, az emberi áldozatok döntő részét az elmaradott, tompa agyú szovjet kolosszussal hozatták meg. De a Szovjetuniónak nem volt választása, szorult helyzetében el kellett fogadnia a gyűlölt nyugati kapitalisták segítségét...

A feltett kérdés eldöntése szempontjából rendkívül fontos lenne, hogy a Szovjetunió teljesítőképességét hozzávetőlegesen meghatározzuk a háború idején, mivel ez nagyjából megmutatná, hogy mire lett volna képes ez a hatalmas ország nyugati segítség nélkül. Csakhogy reális számok erre sehol sem lelhetők fel, amik megtalálhatók, azok olyan nagy szórást mutatnak, hogy ez már magában jelzi a dolog problémás voltát. Sokan azt hiszik, hogy a magas lakosságszám és a hatalmas terület már önmagában garantálja a nagy gazdasági kapacitást. Ez koránt sincs így, mivel ezek a kedvező tényezők a végletes elmaradottság miatt teljesen kiaknázhatatlanok maradtak.

Nehéz helyzetben vagyunk tehát, amikor a tényleges szovjet gazdasági potenciált akarjuk meghatározni a Szovjetunió fennállásának bármely időszakában. Ugyanis főleg politikai okokból egy önellátó, befelé forduló, elmaradott, nehezen mérhető közeg volt ez a világ perifériájáról. Nem vett részt a világgazdaság vérkeringésében (csak alap- és nyersanyagokat exportált), valutája nem volt konvertibilis, és jórészt presztízsárfolyamot deklarált, amelyet a világon senki nem fogadott el, és nem alkalmazott. A harmincas évek végének szovjet világa a fakerekű teherautók, a farostlemez felépítményű, ócskavas traktorok és a 3 kilós öntöttvas ébresztőórák világa volt. Az ilyen és ehhez hasonló árucikkeket nyugaton be sem számolták volna az össztermelésbe, mert ott eladhatatlanok lettek volna. A nyugati közgazdászok naivitását mutatja például a Wikipédia szovjet gazdasággal foglalkozó cikkében, hogy egy táblázatukban (millió 1960-as dollárban kimutatva) a szovjet GDP nagyságát 1938-ban közel egyformának mutatják ki a némethez képest. (75964:77178) Honnan vesznek ekkora képtelenséget? Németország ebben az időben már az USA mellett a legnagyobb és legfejlettebb ország a világon, termelése 60%-kal múlta felül Nagy Britanniáét, és több mint kétszeresen Franciaországét.

Egy olyan ország gazdaságát próbálják a némettel egalizálni, ahol az azt megelőző években, évtizedekben sok millió ember halt éhen, és több millió parasztot lőttek agyon azért, mert nem akart belépni a közös kolhozba. Milliók éltek a Gulágon, műszaki értelmiség alig létezett, az alkoholizmus mindent elborított, az országban több millió gyermek és hajléktalan kóborolt. Mindent elárasztott az NKVD terrorja, a bolsevik ideológia ostobasága pedig megfojtott minden normális emberi kezdeményezést. A Szovjetunióban az erőszakos iparosítás ellenére műszaki előrelépést csak a gabona- vagy olajeladás révén lehetett a megszerzett valutával elérni, mert belső innováció szinte nem létezett (a hadsereg kivételével). Köz- és lakossági szolgáltatások csak a legnagyobb városokban léteztek, nagyon primitív szinten. Ha valaki a cipőjét akarta megjavíttatni, akkor ’javítóanyagot’ kellett vinnie, ha étterembe akart menni, akkor többhetes sorbanállás után egy lepusztult helyen kapott valamit, de nem azt, amit akart, hanem, ami akkor volt, de csak akkor tudta megenni, ha vitt magával tányért és evőeszközt, mert azt ott nem adtak. Ha valakik télen akartak házasodni, akkor az ifjú párnak fát kellett vinnie, hogy a házasságkötő termet be tudják fűteni. Bármilyen élhetőbb helyre eljutni, nyaralni, utazni csak a párt javaslatára, a kivételezetteknek lehetett. Áramszolgáltatás napi sok óra korlátozással létezett, vízszolgáltatás közösségi szinten (közös vételező helyekről), a csatornázást nem is ismerték. Az egészségügyben állandóan kritikus volt a gyógyszerhiány, a nyugatról küldött segély-gyógyszereket ideológiai okokból nem merték használni. A lakások (vidéken kunyhók) nagyon kicsik, komfort nélküliek voltak, és általában több családot zsúfoltak beléjük. Az élelmezést többnyire a munkahelyeken oldották meg, onnan is vitték haza a családnak, mivel az üzletekben szinte semmi sem volt kapható. De vidéken, a paraszti világban még ez sem volt. A szovjet parasztság a középkori önellátás szintjén tengődött. Oktatás elemi szinten létezett, de szolgáltatások és egészségügyi ellátás vidéken nem volt.

Összességében a II. világháború előtti Szovjetunió tehát egy Európától messze lemaradt, fejlődő országok szintjét is alig elérő, politikai korlátaiba merevedett, primitív szinten vegetáló ország képét mutatta. Relatíve, magához képest ugyan magas fejlődési százalékokat produkált, de annyira alacsony volt az induló szint, hogy ez nem jelentett semmit, ez nem volt a civilizált Európa nívója. A háború során a nyugatra eljutott szovjet katonák életükben először láttak fürdőszobát, angol WC-t, áruházakat, fényesen kivilágított termeket, jó minőségű használati tárgyakat, egyáltalán, bármi civilizáltat.

Visszatérve tehát a gazdasági adatok problémáira, azt gondolom, hogy a Szovjetunió által saját magáról szolgáltatott, megszépített adatok, amit aztán egy irreális árfolyamon tettek ’összehasonlíthatóvá’ a nyugati országokéval, nem alkalmasak arra, hogy bármilyen kiindulópontul szolgáljanak a vizsgálódásunkban. Nem marad más hátra, a mai Oroszország számaiból próbáljunk kiindulni, bár ez időben már messze van az akkori Szovjetuniótól, területe is kisebb, lakosságszáma is alacsonyabb. De van egy előnye, nevezetesen, hogy összehasonlítható a nyugati országokkal, mivel időközben az orosz gazdaság szerves része lett a világgazdaságnak, és így összevont adatai a valósághoz közelítő képet adnak a teljesítőképességéről. A mai Oroszország a 12. helyen áll az országok 2018-as GDP rangsorában 1,65 billió $-ral. Ugyanebben a rangsorban Németország a 4. helyen van 3,95 billió $-ral. Ha tehát az orosz adatokhoz hozzácsapjuk a szovjet utódállamok GDP-jét (ez természetesen nem egészen ’kóser’ megoldás így), akkor azt találjuk, hogy ha a Szovjetunió mai is létezne, akkor kb 2 billió $ körüli lenne a GDP-je, vagyis Németországénak körülbelül a fele. Igen ám, de míg Németország az akkori időkhöz hasonlóan a világ közvetlen élvonalában van, addig Oroszország az akkori időkhöz képest hatalmasat lépett előre, vagyis jelenlegi elmaradása jóval kisebb az akkorinál. Hogy mennyivel? Ha a százalékos fejlődéseket visszaszámoljuk, és elvégezzük a szovjet/orosz korrekciót, akkor azt kapjuk, hogy az akkori Szovjetunió a hitleri Németország gazdasági teljesítményének kb. egynegyedét-egyötödét tudta produkálni. A két és félszeres lakossága és a hatvanszoros területe ellenére is csak ennyi a hozzávetőleges realitás.

A modern kori háború egy hadianyag- és emberanyag-küzdelem, amely számolatlanul és kielégíthetetlenül falja fel az országoknak ezt a két legfontosabb háborús erőforrását. Amikor tehát elindultak a harcok a keleti szovjet-német fronton, akkor a Szovjetunió, bár emberanyagban fölényben volt, de az ennél is fontosabb hadigazdasági szempontból kilátástalan helyzetbe került. Németország nemcsak a saját - amúgy is hatalmas mennyiségi, de még nagyobb minőségi fölényben levő - iparára támaszkodhatott, hanem addigra már a meghódított Európa egész ipara Hitlernek dolgozott. Neki termelt Franciaország, a Benelux országok, Norvégia, Olaszország, Magyarország, Csehország és Szlovákia, Románia, Bulgária, Görögország, de a semleges Svájc és Svédország ipari üzemei is. Ezzel a hatalmas potenciállal az elmaradott Szovjetunió nem versenyezhetett.

Ráadásul a szovjeteknek a háború első hónapjaiban, európai területeik jelentős részét elvesztvén, hadiiparuk 60%-a is odaveszett. A 4 ezer hadiipari üzemükből kb. 1500-at tudtak leszerelni és áttelepíteni a hátországba, jórészt az Uralba. 1941 őszére tehát a helyzet úgy festett, hogy egész Európa hadiiparával, és hatalmas minőségi fölényével szemben ott állt a leszerelt, áttelepített, és jórészt a szabad ég alatt felállított, primitív körülmények között újraindított szovjet hadiipar töredéke. A szovjet gazdaság elvesztette fő élelmiszerbázisát, Ukrajnát. Összeomlott a könnyűipar, nem tudtak előállítani repülő-üzemanyagot, híradási berendezéseket, szállítóeszközöket. A legnagyobb gondot rövidtávon az okozta, hogy nem tudtak előállítani megfelelő minőségű acélt. Azt mindig elfelejtik megemlíteni a haditechnikát vizslatók, hogy hiába voltak a szovjet T34 vagy KV tankok olyan korszerű formájúak, ha gyalázatos minőségű ún. ’tajgavasból’ (a németek így gúnyolták) kellett őket elkészíteni, a jórészt szabad ég alatt működő üzemekben. (A német harckocsik általában svéd acélból készültek.) Nem volt alumínium, gumi, egy sor ritka fém, de legfőképpen a szakértelem hiányzott a hadigazdaság működtetéséhez. A német és nyugat-európai szakembergárda hatalmas fölényben volt a szovjethez képest. Megkockáztatom, hogy az adott pillanatban a két háborús fél lehetőségei között vagy 15-szörös lehetett a különbség a németek javára. Egyszerűen nem is voltak egy kategóriában. Ki hiszi azt el, hogy egy ilyen helyzetben saját erőből fel lehet állni, és meg lehet fordítani a háború menetét? Nyilvánvalóan nem lehet, ekkora csodák nincsenek, a Szovjetunió mások segítségével mászott ki szorult helyzetéből.

Ebben az időben csak egyetlen hatalom lehetett képes akkora haditermelésre, ami a szovjeteket kisegíthette. Az Egyesült Államok ekkor vált meghatározó gazdasági világhatalommá, hiszen a II. világháború teljes haditermelésének több mint a felét egymaga állította elő. Az angolszász országok (és azok bank-arisztokráciája) felismerték annak szükségszerűségét, hogy a Szovjetuniót feltétel nélkül, és minél nagyobb erővel támogatni kell, hiszen minden tonna segély-hadianyag és minden elesett szovjet katona angolszász véráldozatot spórol meg. A nemzetiszocialista Németországot minden áron el akarták pusztítani, a nyugati szövetségeseknek ez minden pénzt megért. A háború kitörése után 3 hónappal, 1941. szeptember 28-án indult meg az első konvoj Izlandról a távoli Murmanszk irányába, hogy angolszász hadianyagot szállítson a szovjeteknek. Azért is sietni kellett, mert a Szovjetunió láthatóan összeomlóban volt. 1941. szeptember végére Kijev és a délnyugati front tragédiája már beteljesedett, és pár nap múlva kezdődött moszkvai irányba a Tájfun hadművelet, amely Vjazma-Brjanszk térségében a hadtörténelem legnagyobb bekerítésével ért véget, ahol a szovjet Központi és a Tartalék Front kb. 2,2 millió katonáját zárták egy hatalmas ikerkatlanba. Ennek felszámolása után Moszkva előterében egy óriási, 350 km-es rés keletkezett, ahol nem voltak szovjet csapatok, a főváros bénultan és védtelenül állt a kb. 150 km távolságból közeledő német támadó csoportosítások előtt. Úgy tűnt, semmi sem mentheti meg a Szovjetuniót.

De innentől kezdve az események balszerencsés fordulatot vettek a németek szemszögéből. Beköszöntött a raszputyica, az őszi esőzés és sártenger időszaka, a német csapatok hetekig nem tudtak kimozdulni a térdig érő sárból. És amikor november közepén valahogy kimozdultak, mert elkezdődött a hideg idő, akkor egyből akkora fagyok támadtak, hogy amiatt vált nehézkessé a támadás. Eközben az ajándékba kapott időben a szovjetek egy új frontot hoztak létre Moszkva előtt, ahová minden elképzelhető tartalékot mozgósítottak az egész országból. Ide irányították a szövetséges szállítmányok hadianyagát is, ami nagyon értékes volt ezekben a kritikus napokban. A közben beköszöntő -40 fokos hidegben a leharcolt német csapatok nem bírták tovább, megálltak, majd az ellentámadás során elkezdték a visszavonulást, a Szovjetunió megmenekült.

A hadianyag-segélynek az északi vizeken át történő szállítása hatalmas veszteségek közepette valósulhatott csak meg, hiszen a konvojoknak a Norvégiában állomásozó német felszíni hajók, tengeralattjárók és a légierő orra előtt kellett tevékenykedniük. Amint a közvetlen veszély elmúlt a szovjetek feje fölül, a nyugati szövetségesek ezt az irányt fokozatosan le is zárták, és a szállítások súlypontját áthelyezték a közben megnyitott iráni útvonalra. A Szovjetunióba irányuló szállításokra az északi útvonalon kívül még két lehetőség adódott. Az egyik az akkor még „semleges" Egyesült Államokból a Csendes-óceánon keresztül Vlagyivosztok kikötőjébe, és onnan a transszibériai vasúttal Szibérián át vezetett az ország belső területei felé. Ez távol volt az ellenségtől, biztonságos volt, de hatalmas szárazföldi távolságokat kellett leküzdeni, és az igényekhez képest a transszibériai vasút áteresztő kapacitása kicsi volt. A másik lehetőség az 1941-ben megszállt Iránon keresztül a Perzsa-öbölből Hormuz és Basra kikötőjének a felhasználásával adódott, ahonnan a hadianyag szárazföldi úton utazott tovább a Szovjetunió belseje felé. Végül ez az irány vált be leginkább, a Perzsa-öbölön keresztül érkezett a Szovjetuniót megmentő és tápláló sok-sok millió tonnás hadianyag-szállítmányok zöme, többségében a jól ismert Liberty hajók fedélzetén.

Hogy mekkora volt ez a segítség? Nos, itt az adatok és vélemények nagyon eltérnek, és hatalmas ködösítés folyik. Az ezzel kapcsolatos iratok az USA-ban most is titkosítottak, az amerikaiak csak a hivatalos Lend-Lease szerződés alapján leszállított mennyiségeket ismerik el. A hivatalosan elismert mennyiség sem kicsi: 400 ezer teherautó és dzsip, 12 ezer harckocsi, 18 ezer repülőgép, 14 ezer rádió és híradási készülék, 2500 mozdony és rengeteg vasúti felszerelés, 5 millió tonna élelmiszer, 15 millió pár csizma, 12 millió egyenruha, repülőgépmotorok, radarok, több ezer mentőautó, 27 tengeri hajó, orvosi felszerelések, gyógyszerek, repülő-üzemanyag, munkagépek, lakókocsik, tartálykocsik és még rengeteg egyéb felszerelés, összesen 21 millió tonna súlyban.

Akármilyen impozánsak is ezek a számok, azt tudni kell, hogy ennek a hatalmas országnak és a 25 milliós Vörös Hadseregnek ez csak néhány hónapra fedezhette a szükségleteit. Mivel a Szovjetunió a legközvetlenebb harceszközein kívül mást nemigen tudott előállítani, ezért a ténylegesen leszállított mennyiség ennek a többszöröse lehetett. Nem a ’D nap’ volt a világ legnagyobb logisztikai művelete, hanem ez lehetett, ami itt az iráni kikötőkben valósult meg. Ha feloldják a titkosításokat, talán kiderül az igazi nagyságrend. De el lehet képzelni, hogy milyen grandiózus méretű lehetett ez a szállítás, ha versenyben tartotta, sőt fölényhez juttatta a korábban félig összecsuklott szovjet behemótot egy olyan ellenfél ellen, amely egész Európa iparára támaszkodhatott.

A németek természetesen tisztában voltak azzal, hogy mekkora jelentősége van a szovjetek számára a külső segítségnek. Ismerték az Iránban megvalósuló segélyszállítmány-műveleteket, és meg akarták akadályozni azokat. A német hadsereg, kiheverve a moszkvai kudarcot, 1942 kora nyarán támadásba lendült, és megindult a Szovjetunió déli területei elleni offenzíva, a Fall Blau. Ez a támadás, elsöpörve az előtte álló szovjet frontot, kijuttatta a 6. hadsereget Sztálingrádhoz, míg az óriási erőkből álló német „A” Hadseregcsoport elindult a Fekete és a Kaspi tenger között dél-keleti irányban a Kaukázus felé, hogy lezárja a kaukázusi irányt és megakadályozza az Iránon keresztül érkezett szállítmányok bejutását a Szovjetunióba. De a Kaukázus felé vonuló seregek a nagy távolság és az utánpótlás összeomlása miatt válságba kerültek, és meg kellett kezdeniük a visszavonulást. A hadművelet kudarca folytán a perzsa utánpótlási vonalat sohasem sikerült elvágni, és döntő szerepe lett a német vereségben. Nem a sztálingrádi, hanem ez volt a világháború döntő és sorsfordító ütközete.

1945 nyarán Németország legyőzése után a nyugatiak leállították ezt a grandiózus segélyprogramot, amit a szovjetek nagyon rossz néven vettek. Úgy érezték, hogy a győzelemért hozott hatalmas áldozatuk miatt megérdemelnék ennek további folytatását. Ez volt a szövetség megbomlásának és a Nyugattal kezdődő rossz viszonynak a kezdeti, közvetlen oka.

Az amerikai szállítmányok leállítása után a Szovjetunióban összeomlott a közellátás, és azonnal kitört az éhínség, ami évekig tartott. Az afrikai szintű nyomor és kilátástalanság volt a negyvenes évek igazi szovjet valósága. Ebben a helyzetben az ország kommunista vezetésének persze nem az élet normalizálása volt a fő célja, hanem az atombomba előállítása, és egyéb hasonló megalomán tervek. A terveiket sok millió ember halála árán újra sikerült megvalósítani, az ilyesmi ebben az országban sosem jelentett akadályt. A Szovjetunió apokaliptikus méretű emberáldozatait persze a késői utód Oroszország majd erősen megsínyli és megfizeti, de ez akkoriban senkinek sem juthatott eszébe.

Ha tehát összefoglalóan meg akarjuk válaszolni a címben feltett kérdést, hogy mit jelentett a Szovjetunió számára a nyugati segítség, akkor röviden azt mondhatjuk, hogy mindent. Az életet, a túlélést és a későbbi létezést. A kommunizmus beteges ideológiájának és gyakorlatának továbbélését. Emberek százmilliói sorsának megkeserítését még nemzedékeken át. A nyugati államok (és bankárkasztjuk) szempontjából annak, hogy jórészt nem saját kezűleg győzték le Németországot, az lett az ára, hogy egy kommunista atomnagyhatalom keserítette az életüket még 45 éven át. Olyan, amelyik ráadásul nem szívlelhette a szabadkőműveseket.

Churchill a háború után ugye azt mondta, hogy nem a megfelelő disznót vágták le.

Ha a ’szovjet disznót’ hagyták volna elvérezni (ehhez semmit nem kellett volna tenniük), akkor viszont egy nemzetiszocialista világ- és atomhatalmat vettek volna a nyakukba, akit ráadásul gazdaságilag sem tudtak volna később legyőzni. Az ő szempontjukból valószínűleg így jöttek ki jobban a dologból.

Most már, ha nem is mindegy, de a történelem ezt az utat választotta, ezt járta be, amit ismerünk, ezt kell elfogadnunk. Úgy néz ki azonban, hogy 75 év után az emberiségnek megint ugyanarra a kérdésre kell válaszolnia: a kozmopolita globalizmus, vagy pedig a hagyományok és nemzetek útját válassza?

Vajon egy új útkereszteződéshez érkeztünk, vagy visszakanyarodtunk a II. világháború előttihez?

Szende Péter - Kuruc.info