Hazánkban 1989 óta létezik egy szekta, mely figyelemre méltó módon növekedett folyamatosan, majd főleg a filoszemita és cionista Fidesz-kormány alatt rendkívüli befolyásra tett szert az elmúlt évtizedben. A Chábád Lubavics nevű zsidó felsőbbrendűséget hirdető szektáról van szó, melynek anyaszervezete, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) a 2010 óta regnáló „nemzeti kormány” jóvoltából ma már „egyház” és nemzetközi hálózatépítéssel, politikai és társadalmi aktivizmussal töri maga előtt az utat az általuk vélt zsidó érdek mentén – mely, mint a történelemben oly sokszor, ma is az európai, a magyar érdekkel merőben szembemegy.

A szektának van egy havilapja, az Egység, melynek egy egész évet átölelő 13 lapszámának szemléjére kerül sor (2019. október – 2020. október, a jelenleg elérhető legutóbbi archivált számokból) egy háromrészes elemzés keretében.

 

A messianisztikus zsidó irányzat, bár elvileg vallás, mégis úton-útfélen etnikai aktivizmust folytat, és az európai nem zsidók életének átformálásán, korlátozásán munkálkodik számos szervezetén keresztül: bel- és külpolitika, oktatás, kultúra, törvényalkotás, emlékezés, értékítélet – a szélsőséges zsidók a gazdanép(ek) létét szinte minden területen saját igényeik és érdekeik mentén alakítanák, ahogy több ezer éves múltjuk folyamán azt mindig is igyekezett ez az etnikum elérni, amiből természetszerűen csoportközi konfliktusok adódtak, s amit egyszerűen csak „a legrégibb gyűlölet”-ként emlegetnek filoszemiták és zsidók egyaránt. Hogy az efféle zsidóellenes heves indulatoknak, vagy éppen higgadt következtetéseknek mi az oka, s honnan ered mindez, azt a szektás lap pár számának átolvasása is jól megvilágítja.
 

A lap igényessége kapcsán nem tesz jó első benyomást, hogy az elsőként áttekintett 123. szám már az első írott oldalán, Steiner Zsófia főszerkesztői köszöntőjében is olyan klasszikus helyesírási hibákat tartalmaz, ráadásul az első bekezdésben, mint a „több, mint” vesszőzése, kétszer is. Elírások bárkivel előfordulnak, de itt a visszatérő hibák minden számra jellemzők. Talán egy zsidó (és zsidó termék) efféle kritikája még nem minősül antiszemitizmusnak, mindenesetre, az-e vagy sem, az alábbiakban az első benyomásnál jóval nyomósabb kritika kerül megfogalmazásra, olyan témákban, melyek a magyarságot jelentősen érintik.

A rövidhírek között máris az fogad minket, hogy hazánkban létrejött ismét egy cionista propagandaszervezet. Mint megtudjuk: „A LIKUD Magyarország Egyesület célja az Izrael Állam és Magyarország közötti virágzó együttműködés civil támogatása, Izrael Állammal kapcsolatos objektív tájékoztatás, a negatív sztereotípiák felszámolása és küzdelem a cionizmussal kapcsolatos előítéletességgel szemben. Céljaik között szerepel, hogy előadások, konferenciák, szimpóziumok szervezése révén közreműködjenek a hiteles Izrael-kép kialakításában Magyarországon. Az egyesület szerepet kíván vállalni a cionizmus hiteles bemutatásában, mellyel tovább kívánják gazdagítani Magyarország és Izrael közötti kapcsolatot. (Egység, 123. szám, 4. o.) Ha ez nem lenne elég, szintén megtudjuk, hogy „További öt országra terjeszti ki tevékenységét a Tett és Védelem Alapítvány [TEV]”, mely „az egész kontinensre” is igyekszik rátelepedni. A TEV nemzetközi nyomásgyakorló szervezetek mintájára, és ezen „európai zsidó szervezetekkel együttműködve 2020 januárjában nyitja meg az antiszemitizmust monitorozó, kutató és elemző, valamint jogvédelemmel foglalkozó európai központját Brüsszelben.” (uo.)

Mint ismert, a TEV a Fidesznek köszönhetően évi több mint 500 millió forintból gazdálkodhat immár. A magyarok adójából fenntartani egy idegen érdekeket szolgáló szervezetet, hogy az az adózó magyarokat felügyelje, figyelje, feljelentse, elhallgattatásukért lobbizzon vagy aktívan tegyen, alapvetően abszurd: ha eleve nem is, legalább most, a vírushelyzet miatti korlátozásokban tönkrement vagy megroppant kisvállalkozások, állásukat elvesztett munkások megsegítésére épp ideális lett volna, vagy lenne ez a – legalább – tavalyi és idei összesen kb. egymilliárd adóforint, hogy az egyéb zsidókra költött magyar pénzt ne is említsük. Ezzel a kormány még népszerűségre is szert tehetne, mely akár szavazatokban is megnyilvánulna 2022-ben, a lényeges szavazati súllyal nem rendelkező zsidó szektával ellentétben – de természetesen itt nem erről van szó. Ahogy tőlünk nyugatabbra se a kb. 2 százaléknyi (és szavazásra jogosultak tekintetében annál is kevesebb) zsidó szavazat miatt esik-bukik szinte minden politikus és politikai erő az Izrael-lobbi és a zsidóság előtt, szolgalelkűen, úgy Magyarországon sem a zsidó szavazat, hanem annál inkább a (nemzetközi) zsidó hatalom kegyének elnyerése a fontos.

Amint arra a Mazsihisz lapja is rámutatott már: „Az EMIH és a Fidesz kezdettől természetes szövetségesnek számítottak. Ideológiailag a chábád egyébként is a politikai jobboldalhoz kötődik, a lengyel kormánnyal is kiváló a viszonyuk, ráadásul a magyar baloldalhoz bekötött Mazsihisz alternatívájaként eleve jól jött a Fidesznek egy új zsidó egyház. 2010 óta látványosan erősödnek a pozícióik. Beleszóláshoz jutottak az addig csak a Mazsihisz által felügyelt kárpótlási szervezetek irányításába, és ingatlanokat, vállalkozási támogatásokat kaptak nagy számban.” (Új Élet, 73. évf. 13. szám, 2018. július 15., 7. o.) Köves Slomóék nemzetközileg jó zsidó kapcsolatokkal rendelkező szektája ezen a globális porondon jó hírét viszi a Fidesznek a zsidóság számára. Hogy mindezért a saját felsőbbrendűségük hitéből adódóan a magyarokat elhallgattatni, átalakítani akaró szervezetet emelnek a magasba, mellékes.

Az Egységet továbbolvasva találkozhatunk a szekta szellemi és filozófiai alapjaival is: „Napjaink nagyjai, mint a Lubavicsi Rebbe, Moshe Feinstein rabbi, Ovádjá Joszef, volt izraeli főrabbi és Smuel Wosner rabbi...” – írják. (7. o.) Ami a múltat illeti, természetesen a szekta alapítója, Snéur Zálmán (1745-1813) is gyakran felbukkan a lapban, így érdemes pár sorban megismerni, kik is a zsidó szektások „nagyjai”, akikre felnéznek, akik hitük és munkásságuk alapjait képezik.

A Lubavicsi Rebbe Menachem Mendel Schneersonra (1902-1994) utal (neki az Egységben állandó rovata van), aki talán a legkarizmatikusabb és filozófiailag legfontosabb karaktere a szektának (egyes chábádosok szerint maga a messiás). Mint arra már rámutattam korábban (itt vagy itt), de érdemes idézni ismét, az izraeli professzor, „holokauszttúlélő” író és emberi jogi aktivista, Israel Shahak a Zsidó fundamentalizmus Izraelben című klasszikus könyvében így elemzi Schneerson egyik 1965-ös írását:


Ovádjá Joszef (1920-2013) egykori főrabbit, a Chábád „nagyját” így idézi a Zsidó Távirati Iroda egy 2010-es cikkében:

A BBC egy 2001-es cikkben a „nagy” vallási vezetőt a zsidó-arab konfliktus kapcsán így idézi: „Tilos velük irgalmasnak lenni. Rakétákat kell rájuk küldeni, és meg kell őket semmisíteni. Gonoszak és átkozottak. [...] Az Úr visszahozza az arabok tetteit saját fejeikre, veszejtsétek el magjaikat és semmisítsétek meg őket, pusztítsátok el őket és űzzétek el őket erről a világról.”

Joszef nem egy nevenincs bolond volt, hanem egy nagyon népszerű vezető, akinek temetése Izrael történelmének legnagyobb temetése volt több százezer résztvevővel. Az alapító Zálmán kapcsán az amerikai Texas állam rabbija, Daniel Horwitz így ír:

 

Zálmán kiemelkedő műve, a Tánjá és a zsidó szemlélet kapcsán Elliot R. Wolfson, a héber és a judaisztika professzora a New York Egyetemen így ír:


Könyvében később még visszatér a témához:


Hogy érthetőbb legyen: Wolfson itt arról beszél, hogy a zsidó hit szerint az embernek két lelke van, de nem csupán a zsidó rendelkezik isteni lélekkel egyedül, még az állati lelkük is felsőbbrendű a nem zsidókéhoz képest. Mint a judaisztikaprofesszor később aztán megjegyzi: „Schneerson sosem ingott meg abbéli meggyőződésében, hogy »minden egyes Izraelből származó [zsidó] lelke a teremtő részével rendelkezik, ami hozzá van kötve, és emiatt rendelkezik szellemi és spirituális erőkkel.«” (I. m., 237. o.)
 

Továbbiakat is idéz és elemez a rebbétől Wolfson:


Jonathan Garb az izraeli Jeruzsálemi Héber Egyetem kabbalaszakértője az adott témában írott könyvében pedig így foglalja össze a zsidó szemléletet: „A nem zsidók lelkei, melyek nem isteniek, teljes mértékben azokból a héjakból erednek, melyek nem tartalmaznak egyáltalán semmi jót, így még a látszólagos jótetteiket is öncél motiválja.” (Jonathan Garb: Yearnings of the Soul: Psychological Thought in Modern Kabbalah, 2015, 52. o.)

Ennek a szellemiségnek és mentalitásnak az ismerete nagyban hozzájárul a zsidók (és itt főleg a fenti tételeket egyenesen magukénak valló szektás zsidók) viselkedésének és törekvéseinek a megértéséhez, de például ebből fakad, hogy a közelmúltban a Mazsihisz eltávolított egy miskolci vezetőt, mert az nem tudta elég meggyőzően bizonyítani fajzsidóságát, ezért az így „a közeli s távoli jövőben nem tölthet be semmilyen vallási vagy világi pozíciót a szűkebb és tágabb zsidó közösségben”.

 

Továbbhaladva az Egység lapjain megtudjuk, hogy ismét új zsinagógákat nyitottak a magyarok pénzén, itt így mutatják be a szektás rabbit:


Oberlander, amint azt említi, bizony a fentebb bemutatott Schneerson személyes küldöttjeként jött hazánkba, hogy itt építgesse a felvázolt szellemiség szektáját. Nincs ezzel egyedül, az új két zsinagóga rabbija is külföldről került importálásra: Myers Menachem amerikai születésű, de Pozsonyban nevelkedett, Izraelben és Amerikában tanult; a hétgyerekes Glitzenstein Sámuel pedig Izraelből költözött hazánkba. Tekintve, hogy rabbikat kell importálni, felmerülhet a kérdés a magyarban, hogy van-e egyáltalán szükség az adójukból ennyi zsinagógára és zsidó szervezetre, ha a magyarországi zsidóság – ezek szerint – nem képes kitermelni magának vezetőket. Mindez a Chábád szekta alapvető stratégiája, hiszen számos más esetben is a világ különböző tájairól költöztetnek ide hithű chábádos zsidókat vezető szerepbe, lásd az Újabb lubavicsi küldöttek költöznek Budapestre című cikküket.

 

Oberlandertől ebben a lapszámban egy írást olvashatunk arról, hogy „A közelmúltban jelentetett meg a közösségi médiában egy egykori tanár hosszú írást arról, hogyan zaklatott és molesztált diáklányokat – mindezt a megbánása jeleként, a megtérése jegyében, mivel szeretne rabbiként működni a továbbiakban”. (32. o.) A rabbi, aki társaival visszatérően igyekszik megszabni, kinek lehet szobra, kiről nevezhetnek el a magyarok helyeket, óvatosságra int ugyan az ilyen múltú személyek esetében, de mint írja a gyerekmolesztáló zsidó kapcsán, ő „tsuva-párti” (a tsuvá megtérést jelent).

Oberlander, mondhatnánk, még a zsidókkal házastársként meghalt nem zsidóknak se bocsátja meg, hogy nem voltak zsidók, hiszen emlékezhetünk még, amikor 2016-ban egy zsidó portálnak ekképp nyilatkozott:


Elnézéskérés helyett a rabbi háláchikus szabályokkal magyarázta kijelentését, sőt, félrefordítással vádolt, de a valóság az marad, hogy a szektás rabbi felháborítónak tartja, hogy nem zsidó házastársakat zsidók közé temessenek, mert, amint az a kijelentést eredetileg leközlő portál cikkében is olvasható: „Mivel a vegyes házasságok a magyarországi zsidók körében növekvő mértékben fordulnak elő, a nem zsidók eltemetésének igénye már egy ideje gondot okoz. Ennek ellenére Oberlander rabbi azt mondta, hogy a közösség vezetősége, mely mostanáig meglehetősen tradicionális mentalitású maradt, ragaszkodott ahhoz, hogy a vegyes párok és hasonlók eltemetését a temetőnek a többi sírtól egy kerítéssel elválasztott részében végezzék.”

A kóserságra, a „tisztátlan” távoltartására rendkívül érzékeny „isteni lelkűek” világnézetéből természetesen mindez egyenesen következik. Még a zsidóval együtt élő magyar se keveredjen zsidókkal a temetőben. Elvégre, amint azt egy Oberlander-interjúban olvashatjuk: „Ne versenyezzünk a Jobbikkal, ezt az eredeti magyar vagy nem eredeti magyar szöveget ők jobban tudják előadni. A zsidóságban nincs eredeti magyar vagy nem eredeti magyar, a zsidóságban eredeti zsidó van. A több mint háromezer éves zsidóságból csak egy van, és Magyarországon is csak egy van: van, aki jobban ragaszkodik hozzá, van, aki kevésbé, de nem lehet csinálni belőle két zsidóságot.” Tiszta sor.

A lapszám mesével ér véget. A Hogyan győzték le Istent a gyermekei? című történetben betekintést nyerhetünk a zsidó mentalitás egy másik vetületébe is: ebben ugyanis egy arrogáns zsidó még Isten világosan kinyilatkoztatott (egy másik zsidó, Eliézer rabbi álláspontját támogató) döntését is ellenzi, azt vitatja, és a többség álláspontjára hivatkozva „legyőzi Istent”, hogy saját akarata érvényesüljön, nem holmi Istené:


Tanulja hát meg a zsidó gyerek az ilyen meséből, hogy semmi sem szent: ha a zsidó köti az ebet a karóhoz, akkor az úgy van. Egyszersmind a zsidó maga az isten, Istennél is istenibb, akit így az „meghajlásra” kényszerít.

Továbbhaladva, az Egység következő, 2019. novemberi számának főszerkesztői bevezetőjében szokatlan őszinteséggel olvashatjuk, hogy „Így például, míg a török hódoltság a magyar történelemkönyvekben a pusztítással kapcsolódik egybe, addig a budavári zsidók a város visszafoglalásakor a törökökkel együtt harcoltak. Sőt, ekkoriban rengeteg zsidó menekült az Ottomán Birodalomba, ahol viszonylagos békében élhettek – ellentétben Európával, ahol a vallási türelmetlenség üldözte őket. (Egység, 124. szám, 2. o.)

A zsidóság történelme valóban bőségesen szolgáltat példákat arra, miként szúrta hátba a zsidóság a nekik otthont adó gazdanépet. E témában könyv is van A zsidó mint a muszlim szövetségese: az antiszemitizmus középkori gyökerei címmel (1986), és ugyan a szerzők zsidópártiak, az antiszemitizmust úgy ítélvén meg, mint ami egy tulajdonképpeni muszlimellenes proxy, a zsidóknak a gazdanép ellenségeivel való együttműködése egy ősi jelenség (lásd például a történelemből a muszlimoknak fehér szexrabszolgákat szolgáltató zsidók esetét) és máig tart, elég csak Marie van der Zyl, a Brit Zsidó Küldöttek Tanácsa elnökének kijelentésére gondolni a muszlimok kapcsán: „Zsidókként nem tudjuk legyőzni az antiszemitizmust egyedül. Szükségünk van a más kisebbségi közösségekkel való kiállásra.”
 

Később a lapban a Tett és Védelem Liga, immár európai szervezet interjúját olvashatjuk: „A liga küldetése, hogy a zsidó közösségek védelmének biztosítása érdekében az antiszemita gyűlöletcselekményekkel szemben az európai jogrend, a tudomány eredményei és az oktatás által nyújtott eszközök igénybevételével mind EU-s, mind pedig tagállami szinten fellépjen.” (20. o.)

A közelmúltban bemutatott Moshe Kantor befolyásos oligarcha és annak Európai Zsidó Kongresszus (EJC) szervezete is ugyanezekkel a célokkal tör előre, jelentős sikerekkel, bár az EJC és az EMIH (Köves szervezete) között előfordult már némi civakodás, a Mazsihisz-párti Kantor ugyanis nem nézi jó szemmel, hogy a konkurens EMIH túl Orbán-barát. A fájdalmas irónia itt az, hogy miközben a sikereik magaslatában ezen kiemelkedő hatalommal rendelkező zsidók és zsidó szervezetek megengedhetik maguknak a veszekedést azon, hogy ki szolgálja a legjobban a zsidó érdekeket, addig a fehér emberek jelentős része – főleg a nemzeteik politikai-kulturális elitjét alkotó fehérek – egymáson taposva igyekeznek bizonygatni, hogy mennyire filoszemiták, mennyire megtesznek mindent a zsidókért, milyen törvényekkel korlátozzák éppen saját fajtársaikat a zsidó igények mentén, mennyire nem rasszisták, mennyire befogadók Európa-idegen migránstömegek kapcsán. Ez a két véglet csak az egyik csoportnak hoz hasznot, és az nem a fehér európai ember. Őket ezek a zsidók, a „baloldalibb” Kantor-félék, a „jobboldalibb” Köves-félék egyaránt szájzárral képzelik el „az európai jogrend […] által nyújtott eszközök igénybevételével mind EU-s, mind pedig tagállami szinten” elérve azt. Ennek a módját így írja körül Szalai Kálmán, a szervezet titkára:


Természetesen, mint mindig, most is le kell választani a morális mázat az efféle szövegről, a „gyűlölet” és társaik ugyanis kritikát, véleményt, nemzetvédő politikai, esetleg kulturális aktivizmust jelent, nem például erőszakot, ami ellen eleve adott a jogi fellépés lehetősége. Ahogy a zsidók mindenféle kritikája „antiszemitizmus” és „gyűlölet”, úgy a nemzetféltő demográfiai átformálódás elleni kiállás is „gyűlölet”. Ilyen keretek között az egyedüli ideális fehér ember az, amelyik fogyaszt, termel és csendben van, gondolni is azt gondol a felnövő mai fiatal, amit a zsidók neki az „oktatási anyagokban megjelenő zsidóságkép” megszabásával tanítanak. Szalai tovább részletezi befolyásukat:


Egy ilyen sikerlista után miként képesek ugyanazok még mindig panaszkodni, nehezen lehet felfogható egy józan ember számára, de a zsidó önteltség természetét ismerők az évezredeket átívelő jellemvonásokat fedezhetik fel ebben a törtetésben. Olyan gőgös, lenéző törtetés ez, mely még íróink emlékét is kirekesztené pont onnan, ahol a leginkább helye van: az iskolában. Így mutatja ezt be az interjú:


Honszerető elődeink emlékével úgy kell bánni, mint a gazzal, ami elrondítja a zsidó pázsitot: „Meggyőződéssel hisszük, hogy egy ilyen tananyag-felülvizsgálati projekttel, melyben megközelítőleg egymillió diákot érünk el, ezeket ki lehet gyomlálni, aminek jótékony hatása évek múlva biztosan megjelenik a kutatási eredményekben.” (21. o.) Mindennek menetét így ismerteti Szalai: „Tehát egy projekt úgy kezdődik, hogy az oktatási kormányzattal közösen létrehozzuk azt a bizottságot, amelyben az oktatási kormányzat, a zsidó közösségek és a mi szakértőink is helyet foglalnak. Összeállítottunk egy »fehér könyvet«, ami azokat az elveket és meghatározásokat tartalmazza, amiknek mindenképpen célszerű lenne megjelenni a tankönyvekben, korokra és témákra lebontva. Ez egyfajta szakmai iránymutatás, melyet a projektben résztvevő szakértők itinerként használhatnak. (uo.) Jó hír, hogy „mindenhol teljes támogatásukról biztosítottak minket az oktatási kormányzatok illetékesei. Mindenhol elindult a szakmai előkészítő munka. Ezzel párhuzamosan természetesen az Európai Bizottság agendájában is jelen van ennek az egységes európai megvalósítási terve.” (uo.)

 

A fentebb említett szolgalelkűség a magyar fél részéről figyelhető meg itt is. Ameddig ilyen magyar karakterek döntenek arról (zsidó iránymutatás alapján), a magyar gyerek mit tanuljon, a törvények miként alakuljanak stb., addig sajnos az a megaláztatás a részünk, hogy utcanevek, szobrok, tananyagbeli költők, írók, alkotók kerülnek „kigyomlálásra” zsidó igény mentén. Wass még talán tartja magát, de ez a folyamat csak egy irányba halad.

Végezetül Szalaitól megtudjuk, hogy – természetesen – együttműködnek az Európai Zsidó Társasággal, melynek vezetője Menachem Margolin korábban a zsidóságnak fegyverkezési jogot követelt, és aki – megint csak természetesen – maga is erőteljesen lobbizik további törvényekért, melyekkel a gazdanépet lehet elhallgattatni.

A lapban aztán felmerül a kóser vágás témája, de a kóserbiznisz egy (jövőbeli) önálló elemzést kíván, így ezen rövid, közhelyes cikk itt most nem érdemel reakciót. Fellapozva a következő, 2019. decemberi számot, a rövidhírek között máris világossá válik a Chábád támogatása a palesztinok Izrael általi megszállása iránt, idézve például a szélsőségesen palesztinellenes Ajelet Saked politikust („Le kell mészárolni a palesztin anyákat, akik ezeknek a kis kígyóknak adnak életet!” – írta korábban), aki szerint „Itt az ideje, hogy kiterjesszük szuverenitásunkat ezen [megszállt] közösségekre”. (Egység, 125. szám, 4. o.) Természetesen, amikor nem a palesztinok lemészárlását és megszállását ösztökéli, ő is a nemzetközi cenzúrázás és törvényi tiltás mellett lobbizik, a fehér ember róvására.

Olvashatunk aztán az EMIH és a kormány közötti „átfogó megállapodás”-ról, hiszen a Fidesz-kormány zsidókat segítő intézkedéseiből minden hétre jut valami. Ebben beszámolnak egy „saját szeretetszolgálat” felállításáról is:


A fentieket árnyalja, ha jobban utánaolvasunk a CEDEK munkásságának:

 

A fenti eset 2016-ban történt, amikor a keresztény Karitatív Tanács szervezésében gyűjtöttek a kárpátaljaiaknak, s ehhez csatlakozott a CEDEK. A pénz a helyi zsidóknak ment, és bár az összegyűjtött gyógyszeradományaikból állítólag a helyi magyarok is részesültek (ahogy egyéb akcióikból is feltehetően részesülnek néha magyarok), azt mondani, hogy ez a szeretetszolgálat nem figyel származásra és vallási hovatartozásra, láthatóan nem igaz. (És amint egy későbbi lapszámban látjuk majd, a szervezet célja a jó reklám a magyarok körében.)

A CEDEK az ingyen nekik adományozott dolgokat mellesleg pénzért árulja Budapesten: „A kezdeményezés újdonsága, hogy a szolgáltatás igénybevevői maguk is adományozóvá válnak: a rászorulók 250 forintért vásárolhatják meg a mások által felajánlott ruhákat, könyveket, játékokat – ezzel a jelképes összeggel a szeretetszolgálat munkáját támogatják.”

 

Lapozgatva tovább, olvashatunk még dicsekvést is újabb pénzcsap megnyitásáról: „Az EMIH ezzel a legmagasabb kategóriában elismert egyház lett, amelynek immár alanyi jogon jár az állami, önkormányzati intézményrendszerrel azonos finanszírozás minden közfeladatot átvállaló intézmény tekintetében, legyen szó oktatási, szociális, kulturális vagy az élet bármely területét érintő közfeladat-átvállalásról.” (7. o.)

Később Izrael állam askenázi főrabbijával, David Lauval találunk egy beszélgetést. Lau rámutat, hogy személyes beszélgetések alapján politikusok, köztük a miniszterelnök és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes is „elismerték a magyar társadalom és a huszadik század első felében regnáló kormányok bűnét a magyarországi zsidók megsemmisítésében. Ezért is érzik kötelességüknek, sőt kiváltságnak a múlt hibáinak kijavítását, persze amennyire ez lehetséges.” (9. o.)

 

Izrael és a zsidóság már nem ennyire megalázkodó és szolgalelkű. Lau szerint „Izrael, természeténél fogva, élharcos kell legyen a világ zsidóságának védelme ügyében, hiszen Izrael a zsidók hazája, otthona, ezért motorja kell, hogy legyen minden, a zsidóság érdekeivel kapcsolatos erőfeszítésnek. Izrael ezért nagy felelősséget érez minden zsidóért a világon, bárhol is legyen. […] Izrael a világ zsidóságának otthona és a legfontosabb összekovácsoló erő kell hogy legyen a különféle zsidó irányzatok és világlátások között.” (uo.) A palesztinok etnikai tisztogatása, a Nakba-nap stb. kapcsán érzett bűntudat és ezen bűnök jóvátételének vágya nem kerül említésre... Inkább arról beszél, hogy „minden zsidó szent kötelessége” Izraelt szolgálni – hogy emiatt valakiben nemzetbiztonsági kockázatot jelent-e egy zsidó, főleg a közügyek környékén, az már az antiszemitizmus területe. Miért is merülne fel ilyen gyanú, hiszen, mint azt szintén megtudjuk a főrabbitól: „Magyarország kultúrájának és fejlődésének évszázadok óta része az itteni zsidóság. Sok esetben motorja volt és az a mai napig is. […] Nem lehet európai kultúráról beszélni a kontinens zsidó történelme és zsidó kultúrája nélkül, hiszen ezek szervesen egybeforrtak.” (10. o.)

 

(A második részből kiderül, felelősek-e a zsidók a vörösterrorért, esetleg ők-e az áldozatok, hogy miként és miért is kell elpusztítaniuk a zsidóknak az ellenségeiket, hogy miért könyörög nekik még Isten is, hogy van-e jogos baja a négereknek a zsidókkal, hogy egy zsidónak javasolt-e hazudnia, és hogy honnan is jön valójában a „fekália”...)