Talán nem érdemtelen leközölni a cigányokról egy régebbi, tudományos jellegű tanulmányt. Már csak a címe miatt is. Mezey Barna jogtörténész, volt ELTE-rektor fiatalkori munkája 1983-ban jelent meg, és, bár kissé marxista ízű, de a fogalmakkal nem szégyenlősködik. Azóta más műveket is jegyzett a témában, azonban ez még egy őszintébb jellegű írásmű.

A magyarországi cigányság történetének joghistorikus szempontú földolgozása a magyar cigányságkutatás fehér foltjának számít. A jogszabályok elemzését mindezidáig a történet-, nyelv- és néprajztudomány művelői végezték el, kik a rendeletek tartalmát, megvalósulását saját specifikus kutatásaik tükrében látták és láttatták. Messzemenően bizonyítja mindezt Vekerdi József alapos, teljességre törekvő bibliográfiával kiegészített összefoglalása. „A magyarországi cigány kutatások története” című munkája.⁽¹⁾ A jogtörténet ebben a feldolgozásban nem hogy önálló fejezete nem érdemelt ki, de még csak elő sem fordul a történeti vizsgálódások fölsorolásában.

Alábbiakban most csupán egyik szegmentumát kívánjuk szemügyre venni a cigányság feudáliskori (jog)történetének, amely ugyanakkor a cigánykérdés kialakulásában, a cigányügy üggyé válásban jelentős szerepet játszott. Ez pedig a cigányok által elkövetett bűncselekmények feltérképezése. A ma oly divatos „cigánybűnözés” szóhasználat a feudalizmusra alkalmazva kissé erőltetettnek hat; az azonban kétségtelen, hogy kialakultak a cigányok tipizálható bűncselekményeinek körvonalai, továbbá bizonyos, az általánostól eltérő, csupán rájuk jellemző megvalósítási módozatok.

Ehelyütt nem vállalkozunk a cigányság elterjedésének, magyarországi megjelenésének és meggyökeresedésének folyamatát fölvázolására; azt az utóbbi időben többen is megtették a történeti irodalomban.⁽²⁾

Az évtizedek óta használt források mellé újakat nem sorakoztattak föl a kutatók, a régieket ismételni pedig fölösleges volna. A címben jelölt probléma megközelítéséhez azonban elengedhetetlen bizonyos történeti távlatokat megrajzolni, vita nélkül elfogadva a történettudomány által föltárt eddigi adatokat, bizonyítékokat. Egyes feltételezések szerint már III. András (1290–1301) uralkodása idején Magyarországra sodródtak az első cigány csapatok, ekkor még a Szentföldről megtérő kereszteshad segédnépeként. II. Ottokár 1260-ban írott, IV. Sándor pápához írott levelében IV. Béla seregei között cigányokat vélt megfutamítani. I377-ben I. Lajos török elleni hadjáratából hazatérő magyar hadakkal nagyobb létszámú cigány csoportok érkeztek hazánkba. Mindezeket alátámasztani látszanak a XIV. században oklevelek által is többször említett „Zigan” családnevek, az ekkortájt megjelenő Cigány nevű települések is.⁽³⁾ Mindenesetre nyugodtan elfogadhatjuk azt az állítást, hogy Magyarországon a XIV. században már éltek cigányok, bár tömeges megjelenésük az ezernégyszázas évek elejére tehető. Ami ezt a tényt számunkra különösen érdekessé teszi, az azon három évszázad, amely a cigányok magyarországi elterjedését és a cigányüldözéseket, a cigányelőítéletek kialakulását elválasztja egymástól. Vajon mi történt ez idő alatt, milyen események vezettek a „cigánykérdés” megfogalmazásához?

A XV. századra Európában általánosan elterjedt cigányság jelenléte szinte azonnal komoly problémává vált majd minden államban. A vándorló cigány csoportok társadalmi viszonyai törzsi szervezetet tükröztek: ebből fakadó felfogásuk a társadalomról, a tulajdonról, erkölcsről összeütközésbe került a feudális társadalommal. Vándorláshoz szokott, szabad, belső „nemzetségi” autonómián, kötetlen döntéseken nevelkedett közösségük szembeállította őket a jobbágyi munkával, letelepedéssel, a feudális társadalmi hierarchiába történő beilleszkedéssel. Ezek következtében véres összeütközések jellemezték viszonyukat a feudális államokkal, melyet csak erősített az általánosan terjedő felfogás tulajdonságaik megváltoztathatatlanságáról. Európa-szerte egymás érték a cigányüldöző törvények, rendelkezések. A Német-Római Birodalomból birodalmi gyűlések döntéseinek sora tiltotta ki a cigányokat, kegyetlen megtorlást ígérve a tilalom megszegőinek (1497, 1500, 1544, 1548, 1677) Lengyelországban a szejm üldözésükről s kiirtásukról határozott (1557, 1565, 1578, 1618 stb.). A skandináv államok halálbüntetés terhe mellett utasították ki a cigányokat 1662-ben a területükről, Itáliában együtt üldözte a „fáraó népét” egyházi és világi hatóság. Franciaországban az orleansi parlament végzést hozott végleges és teljes megsemmisítésükről, VIII. Henrik 1531-ben próbálta megakadályozni beözönlésüket a szigetországba. Ettől az irányzattól, mely kitiltásukkal, kiirtásukkal látta megoldhatónak a helyzetet, némiképp eltért Spanyolország és II. Katalin Oroszországa, ahol is letelepítésükkel kísérleteztek.

Ugyanez időben Magyarországon szabadalomleveleket állítottak ki uralkodóink a cigány csoportok vajdái számára. Zsigmond 1417-ben⁽⁴⁾ és 1423-ban⁽⁵⁾ bocsátott ki számukra ún. salvus conductust, átutazólevelet, melyekben nem csak az országon történő átvonulást biztosította, de kiváltságokat adományozott közösségeiknek: szabad törvénykezést, saját szokásaik szerint. Őket vajdájuk kizárólagos irányítása alá helyezte.⁽⁶⁾ Arra nézve is van adatunk, hogy Mária, Zsigmond felesége is pártolta a vándornépet: ismeretes egy Diósgyőrből kibocsátott cigányvédő menlevele. Mátyás folytatta a megkezdett gyakorlatot. 1487. április 8-án kelt a szebesszéki cigányokról szóló privilégiumlevele, mely „régtől fogva fennálló” (!) jogaikban erősítette meg őket.⁽⁷⁾ Ulászló 1496-ban bocsátott ki utazólevelet a cigányoknak, Szapolyai özvegyének, Izabellának két pátenslevele is fennmaradt: mindkettő 1557-ben kelt, az egyik Gyulafehérvárott, a másik Kolozsmonostorban. Ezekben a cigányság igazgatásának kérdéseiről intézkedett, erdélyi fővajdai tisztségeket hívott életre.⁽⁸⁾ Báthory Zsigmond Mátyás oklevelét erősítette meg 1588 szeptember 29-én. Ezek után az uralkodók részéről hosszú hallgatás következett, majd Lipót 1701-ben törvényen kívül helyezte őket.⁽⁹⁾ 1703-ban már a falvak közösségeire bízta, befogadják-e őket, avagy sem.⁽¹⁰⁾ III. Károly pedig minden cigány fölét levágatni parancsolta.⁽¹¹⁾ Az évszázados némaság után érezhetően megváltozott a hangulat a cigányok irányában. Az ezerötszázas években még a jóindulatú pártfogás a jellemző, a XVIII. század pedig már cigányüldözéssel kezdődik. A jogszabályok tartalmának ilyen mérvű változásának okát nyilvánvalóan a politikai-gazdasági-társadalmi viszonyok lényeges módosulásában kell keresnünk.

Az egyik nyomban szembeötlő kérdés: mi az oka az eltérő reagálásnak? Miért privilegizálták a magyar királyok a cigányok különböző csoportjait s miért üldözték, akasztották, kínozták őket a nyugat-európai államok? Az egyes államok magatartása közötti különbség nagymértékben a társadalmi viszonyok eltérésének a gazdasági, történelmi körülmények divergens voltának tudható be. Nyugat-Európában, elterjedésük idején már a centralizáció – sőt helyenként a polgári forradalom – felé tartott a feudális monarchia. A centralizálás kizárta és megengedhetetlenné tette a cigány életforma be-, illetve megengedését, eltűrését. Nyugat-Európában a fejlődés két lépcsője, a patrimoniális-hűbéri monarchia és a rendi képviseleti monarchia közötti átmeneti szakasz küzdelmeinek áldozata lett a bevándorló cigányság. Az egyre fejlettebb árutermelés gazdasági rendszerébe, később pedig az abszolutizálás koncepciójába lehetetlen volt beilleszteni a nomád életmód ilyen tömeges jelenlétét. A szakadék a cigány életforma és a feudális társadalom fejlődésének nyugat-európai szintje között jóval nagyobb volt, mint ugyanazon időpontban a megkésett fejlődés útját járó Közép- és Kelet-Európában. Magyarországon a feudalizmus újjászületését, a munkáskezet nélkülöző második jobbágyság rendszerét élték ekkor. A feudális anarchia, a bárói csatározások és a török fenyegetés árnyékában nem tűnik túlzásnak azt állítani, hogy nem törődtek túlságosan a cigányokkal. A zavaros politikai és hadi viszonyok keretezte magyarországi szituációban szabadon mozoghattak a cigánycsapatok; sőt bizonyos foglalkozások, melyet rendkívüli ügyességgel űztek, hasznossá is tették őket. Így a vas- és pléhmunka, a fegyverkészítés- és javítás, az utak rendben tartása, „igazgatása”, s nem kevéssé hírhordozó funkciójuk.⁽¹²⁾

Magyarország földesurai kezdetben jobbágyaik lélekszámának növekedését is remélték az új nép megjelenésétől, ennek ellenkezője azonban hamar bebizonyosodott. A vázolt körülmények, ha lehet, a három részre szakadás utáni időkben még kedvezőbbé váltak a cigányok számára. A török megszállás, az ország földaraboltsága sokkal inkább az anarchiát táplálták, mintsem a rendezetlenséget. A jogalkotás híven tükrözi a cigányok biztonságos tartózkodását az országban: bár majd minden európai országban sorozatosan tűzték napirendre a cigánykérdést a rendi gyűlések, parlamentek, nálunk ez egyetlen alkalommal sem fordult elő. Sőt nemcsak, hogy nem fordult elő, de a cigányügy rendezését célzó, oltalomlevélnél jelentősebb központi szabályozás igénye és csak a XVIII. században jellemezte a jogalkotást. Természetesen az igazsághoz tartozik, hogy a kóborlók és csavargók ellen a diéták sorozatosan alkottak végzéseiket. Ily módon ezek általánosabb cikkelyeket kiterjeszthették a cigányokra. Ugyanezt tapasztalhatjuk az ún. „hullámzó lakosság” megadóztatási kísérleteinél. A törökellenes harcok idején az udvar próbálkozott adóztatás alá vonásukkal, de ez nem kifejezetten a cigányokat érintette, hanem főként a zsidókat és vlach pásztorokat vették célba.⁽¹³⁾ Amellett, hogy az ilyen irányú kezdeményezés sikertelen volt, bizonyítja számunkra azt a tényt, hogy a cigányság egészen a török kiűzéséig nem ütközött élesen a magyar feudális társadalommal, nem volt kérdés a cigánykérdés, külön cigányok ügyével foglalkozó jogi tevékenység nem folyt. A cigányok beolvadtak a feudális társadalom legalsóbb régióiba, a kor embere nem igen tett különbséget csavargó cigány, kóborló-fosztogató talajtvesztett katona, rabló betyár, fegyveres szegénylegény között. Ami persze nem jelenti asszimilációjukat, hiszen már a XVI. században megjelentek a cigányokkal kapcsolatos előítélet csírái, nyilván erős nyugat-európai hatás alatt. „Rút, gyalázatos és minden kínzásra érdemes nép” - írta Oláh Miklós a kor egyik neves humanistája (!), s nézetével nem volt egyedül. Társadalmi problémaként azonban a cigányügy még nem jelentkezett.

A változás a török hódoltság felszámolását, de még inkább a Rákóczi-szabadságharc keltette országos zűrzavar megszűntét követően regisztrálható. Az anarchikus állapotok megszűntetése után a Habsburgok hozzáláttak az abszolút kormányzat kiépítéséhez. A harcok elcsitultával, a békés termelőmunka megindulásával, a kóborló katonaelemek fölszívódásával hirtelen jelent meg a cigánykérdés. A központi hatóságok, a vármegyék és a falvak lakói egyaránt szembekerültek a cigányok nomád közösségeivel. A saját törvényei, belső normák szerint élő, a magyartól lényegesen eltérő szokásokat követő cigány csoportok meg sem kíséreltek korábban beilleszkedni a középkori magyar társadalomba. A feudális igazgatás pedig a történelmi körülmények sajátos összejátszásának következményeként semmiféle figyelmet nem fordított sem letelepítésükre, sem asszimilációjuk egyéb esetleges területeire. Mondható, a cigányság a feudális történelmen belül külön történelmet élt (ami egy megelőző fejlődési szinten rekedéssel jellemezhető). Ezt az önálló életet kívülről semmi sem zavarta, hacsak a két típusú fejlődéstörténet időnként össze nem ütközött esetenként egymással. Ily módon elszigeteltségük, szigorú belső normáik fenntartották ősi szervezetüket és létformájukat. Ezt pedig életmódjuk konzerválta, az az életmód, amely akadályozta közlekedésüket bármiféle más típusú közösség felé.

S ha már most azt kérdezzük, mit is jelentett a cigánykérdés a feudalizmusban, a válasz a fentiekben lelhető föl. Magyarország is elérte azt a fejlődési szintet, amelyen a társadalom már nem tudta tolerálni a cigány életformát. A cigányügy megfogalmazásában két életmód ütközött össze, s a kettő közül az egyik mögött ott állt az állam, a politika, az egész társadalom. S bár a mindkét oldal mellett szóló évek okkal hangzottak el, a cigányoktól lehetetlent követeltek. Azt, hogy ősi, s a magyar társadalom segítségével évszázadokon át tartósított szokásaikat, életüket egyik napról a másikra adják föl, sőt egymással is szakítsák meg kapcsolataikat. Felvilágosult uralkodóink rendelkezéssorozatai mind ezt bizonyítják. Mária Terézia és II. József pátensei⁽¹⁴⁾ tudatosan vagy sem, az életformát támadták meg. A jogalkotók fölismerték vagy fölismerni vélték a cigányprobléma gyökerét, az életmódok ütközését, s ezt kívánták felszámolni különféle intézkedésekkel, így a ruházkodásra, munkára, névviselésre, letelepedésre, vonatkozó jogszabályaikkal. A probléma azonban az volt, hogy egyfelől az évszázados szokást évszázados gyakorlattal lehet csupán módosítani, másfelől pedig zömében adminisztratív aktusokkal kívánták a célt elérni. Ezzel pedig megnyitották a magyarországi cigányügy egy újabb fejezetét, melyet a feudális állam „örökségül” hagyott burzsoá utódjának; azt a periódust, amikor csupán igazgatási ügy a cigányok helyzetének megoldása, amikor toloncolással, büntetésekkel, tiltásokkal reagált az állam a cigány közösségek lassan már a mai értelemben véve hátrányos helyzetből történő védekezésére.

Meglehetősen nehéz helyzetben van a kutató, ha a mai értelemben vett bűncselekmény katalógust össze kívánja állitani a feudáliskori cigánybűnözés illusztrálására. A feudális korszakban ilyen irányú felmérés nem készült, még csak hézagos kimutatásokat sem leltünk a történeti anyagban. A cigányösszeírások felhasználható támpontot nem adnak az ilyen irányú vizsgálódáshoz: nem volt céljuk a cigánybűnözés fölmérése. Mindez természetes: a rendi előjogokra s a szegény nép, a jobbágyok, zsellérek a „hullámzó lakosság” jogfosztottságára épülő nemesi társadalom szokásjoga rövid úton elbánt a bűnöző cigányokkal. Nem kellett törvényes eljárás, előírt külsőségekre sem volt szükség: ítélet nélkül büntettek vármegyei hatóságok, földesurak. A helyben végrehajtott kivégzések, botozások, kínzások után hivatalosan semmi nyom nem maradt. Nem is igen különböztettek a szegénynép elemei között; édesmindegyik volt, vajon cigányt, magyar jobbágyot, ruszin zsellért, vagy kolduló szerb földönfutót akasztottak-e föl.

Némi képet alkothatunk viszont a korabeli diariumok, memorialék, jogszabályok és elaborátumok szövegeinek vizsgálatakor: a leggyakrabban elkövetett bűncselekményekről megemlékeznek, egy-egy nevezetesebb eset kapcsán kitérnek a cigányság viselt dolgaira is.

„A lovakra pedig s az öszvérekre különösen vigyáznak” a falvak lakosai, ha cigánycsoportok tűntek föl a környéken, „mert ezek ellopására s ismeretlenné tételére rendkívüli ügyességgel bír ezen vándor faj” - írja egy reformkori beszámoló, a „gitano” csapatok legfontosabb ismertetőjegyét kiemelve. Ehhez kapcsolódott legfőbb „civil foglalkozásuk, a lókupecség. Generációról generációra öröklődött a beteg lovak „felújításának” mestersége: művészi alapossággal tüntették el a betegség jeleit, s adták el a kimúlófélben lévő állatokat a jóhiszemű vevőknek. Ugyanígy értékesítették a lopott paripákat is. Persze nem csak lovat loptak a cigányok, hanem, mint utóbb elemezték a cigányság kutatói, szinte mindent. „Mint a szabadjára eresztett ragadozók, semmibe sem véve az enyém és a tied közötti, addig sem különös tiszteletben tartott különbséget, rabló hordáikkal mindenütt lecsapnak, hol valami kívánatost, nagyobb kockázat nélkül elérhetni reménytelenek [reményelhetnek].”⁽¹⁷⁾ Az erőszak, a rablás, bár bűnlajstromaikon szerepelt, messze nem játszott életükben akkora szerepet, mint a besurranó tolvajlás. Mohács mezőváros 1775. augusztus 11-én tartott sessiojában [ülés] „elvégezte, hogy Mohács mező városábul a Czigányok ki verettessenek” mivel a közbiztonság ezt megköveteli. Ti. „Az Czigányok sok lopások miatt ki verettek ugy annyira, hogy az magistratus többet az Várasba be ne fogaggya.”⁽¹⁸⁾

Ugyanerről tanúskodik Homonnai Drugeth György Ung vármegyei főispán privilegiális levele is, melyet az ungvári cigányok részére állított ki. 1661. december 7-én megújította az atyja által szignált kiváltságlevelet, melyet az még György vajda részére állított ki. Az oklevél legfőbb rendelkezése, mintegy feltétele volt az a passzus, melyben meghagyta, hogy népét „Lopásra és kártételre ne bocsássa, semmi mód nélkül való dolgot, bosszút, háborúságot és kártételt közöttök ne indítson.”⁽¹⁹⁾

A lopások, károkozások miatti panaszok mellett leggyakoribb vád a cigányok ellen a kóborlás volt. A vármegyei hatóságoknak, a lakosoknak nem a megtelepedett cigányokkal gyűlt meg a bajuk, hanem a vándorlókkal, akinek életmódja, ebből eredő erkölcsi felfogása ütközött a feudalizmus társadalmába beilleszkedettekével. Egyébként a cigánybűnözés feudáliskori történetében legnagyobb jelentősége a beilleszkedés problémáinak volt. Nem annyira speciális „cigány bűncselekmények” alkották a cigánybűnözés gerincét, hanem az életmódjukból adódó következmények. A vándorló életformát tartó, beilleszkedni nem tudó, a rendszeres jövedelmet tehát megélhetést biztosító tisztes foglalkozásokhoz hozzászokni nem akaró cigányok létfenntartásukat nagy részben különféle bűncselekményekkel biztosíthatták csak. „Múlhatatlan szükséges, hogy közülük a kóborlók, akik vándor életüktől önkéntesen megválni nem képesek, kik a munkától és rendes élet- módtól az ínségnél és nyomornál inkább irtózva jobb szívvel küszködnek a büntetéstőli folytonos rettegés közt az életnek mindennapi szükségeivel, semmint nyomorult, de tunya és korlátlan életükről lemondjanak; megtelepíttessenek.”⁽²⁰⁾ A korabeli szakvélemény egyértelműen leszögezi: „Ezt kívánja a jó rend” (ti. a letelepítést) „mert míg egy dologtalan, kóbor nép, mint a családnak, tunyaságnak, rondaságnak képviselői szabadon járja össze hazánkat, addig a közigazgatást rendbehozni lehetetlen”. Törvényeink arról, hogy mit értettek kóborlás, csavargás alatt, nem sokat írtak. Az idevágó cikkelyek is inkább csak körvonalazzák azon cselekmények körét, melyek együtt járnak természetszerűleg a kóborlással.

Egyik helyen a törvényhozó utalt a marhaprédálásra,⁽²¹⁾ és más helyen olyan „lézengő” emberekről irt, kik „... a szegénységen élődnek... lopnak, a szegénységet zaklatják vagy egyéb insolentiákat [arcátlanságot] cselekszenek”.⁽²²⁾ Az utóbbihoz hasonló, tág értelmezést engedő megfogalmazás a leggyakoribb: „ha mi excessust [túlzás, túlkapás] cselekednének”⁽²³⁾ szól a jogalkotó, a hatóságra bízva az elkövetett cselekmény megítélését. Persze nem csak a „szegénységet sarczoltató és egyéb insolentiákat cselekedő embereknek megfogások” felől intézkedtek az articilusok, de azt sem engedik, hogy „vagus [kóborló] embereket ... maga jószágában here módon élni” bárki is engedjen.⁽²⁴⁾ Már önmagában az is büntetendő volt, ha „senkitől semmi uti hiteles avagy bizonyság levelek nem lévén”.⁽²⁵⁾ Figyelemreméltó, hogy az egyik erdélyi cikkely a csavargók, lézengők, kóborlók közé számította a szemfényvesztőket is, ami egyértelműen a cigányok[nak a] csavargók közötti erős jelenlétére utal.⁽²⁶⁾

Zala, Somogy és Vas vármegyék a cigányokat mint publicus malefactorokat proscribálták [közönséges gonosztevőkként kezelték], minek eredményeként bárhol cigányt találtak, annak elpusztítása törvényes cselekedetnek számított.⁽²⁷⁾ A malefactor titulus mögött rejtőzött egyébként a csalás, varázslás, bűvölés, károkozás és az erőszakos cselekedetek elkövetése is.

Az 1700-as években számos kormányszéki rendelet látott napvilágot, amelyeknek tiltó rendelkezéseiből szintén kirajzolódnak a cigányság által elkövetett bűncselekménykörök. A rendeletek zöme tiltotta a bő köpönyegek viselését, nehogy a lopott tárgyat könnyen elrejthessék, szankcionálta a lótartást, ezáltal a rendkívül gyakori lóelkötéseket is korlátozva. Ugyanezen célt szolgálta a vásárokon történő megjelenésük eltiltása; nem vehettek részt a vásározásban sem.⁽³⁰⁾ Számos esetben előbukkant a falvak elöljáróihoz szóló intelem: „ne engedjék, hogy a Czigányok henyéljenek”. Kemény büntetés terhe alatt tiltották a koldulást. S végül a rendeletek előírták, hogy a cigányok „dögöt ne egyenek”.⁽³¹⁾

A korabeli cigányvédők nehezen tételezték föl e rendelkezés való magvát, bár az élelemhez nem jutó, végsőkig kiéhezett cigányok talán valóban fordultak néha e megoldáshoz. Szívesebben fogadták el a valószínűsítették azonban azt, hogy ez esetben is sajátos kultikus szertartásaikról van szó, amelyek miatt komolyan tartotta magát a hit, hogy a cigányok között a kannibalizmus dívik. Utóbb egyértelműen bebizonyosodott, hogy fehérjeszükségleteiket más módon kielégíteni nem tudó cigányok valóban fordultak kényszerből az elhullott állatok húsának elfogyasztásához.⁽³²⁾ Közvetett bizonyítékkal szolgál erre az 1775. évi cigányösszeírás is. Bár azt el kell fogadnunk, hogy a vármegyék által adott válaszok erősen kozmetikázottak voltak, mint azt Heinzinger János a Fejér megyei felmérésből kimutatta; a Baranya megyei összeírók a „megeszi-e a döghúst” kérdésre a következőt jegyezték le: „régebben élt” vele kettő.⁽³³⁾

A kannibalizmus vádját részben temetési szokásaik, részben pedig egy híres bűnügy terjesztette el a korabeli társadalomban. Mint arról a cigány szokások kutatói beszámoltak, egyes csoportoknál vallási, mitikus megfontolásból halottaikat a gyászolók többször kiásták, majd újfent elhantolták.⁽³⁴⁾ Ez adott okot például még 1782 augusztusában is több mint kétszáz cigány perbe fogására, tortúráztatására és egy részük kivégzésére Kemence, Bát és Csáb községekben. Néhány eltűnt (bár később előkerült) személy utáni nyomozás során a hatóságok egy cigánykaravánt gyanúsítottak bűncselekmény elkövetésével, és elrendelték velük szemben a kínvallatást, melynek során egyikükből kiszorították a „megettük” szót. Ennek alapján azon nyomban végre is hajtottak 41 halálos ítéletet...⁽³⁵⁾ Az ügy érdekessége, hogy sem az eltűntek előkerülése, sem pedig az a tény, hogy a cigányokat hamarabb tartóztatták le eltűnésüknél, nem befolyásolta az eljáró nyomozó és ítélkező hatóságokat.

A kívülállók hosszú ideig babonás félelemmel szemlélték a cigányok „boszorkányait”. De amíg a cigányok a boszorkányok létét, sőt „képzését” is természetesnek vették⁽³⁶⁾, addig a boszorkányüldöző külvilág a boszorkánytartó csoportok ellen fordult, s följegyzett boszorkánypereink között számos esetben fordult elő cigány ellen lefolytatott processus.⁽³⁷⁾

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy e bűncselekmények elkövetése vagy elkövetettnek vélése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a korabeli társadalom – szegény és úri egyaránt – szembefordult a kóbor cigányok világával. Ezek az összeütközések azonban csak tünetei voltak a megváltozott gazdasági-társadalmi viszonyok és a nomád, kóborló cigány valóság szembekerülésének. Ugyanakkor az igazsághoz tartozik, hogy számos adatunk tanúskodik arról: a dolgos, megtelepült, mesterséget űző cigányokat nem, vagy csak kisebb mértékben érintette a cigányellenesség egyre terjedő hulláma. A már említett, Mohács város tanácsa által hozott végzés például kiemeli, hogy a cigányok kiűzése nem vonatkozik Szaiko Péterre, „ki kézi munkájával feleségivel együtt kenyerit keresi, akinek is háza a Tek[inte]tes Nemes Vármegyének Conscriptiojában Sub Aro be vagyon írva...⁽³⁸⁾ 1723-ban Szeged város tanácsa összefoglalta a cigányok által űzött mesterségeket.⁽³⁹⁾ A cigányösszeírások is hasonló módon bizonyítják állításunkat.

Ez számunkra két dolgot bizonyít. Egyrészt, hogy a „cigányügy” csupán a kóborló cigány csoportokra terjedt ki, más részük különösebb probléma nélkül illeszkedett be a magyar feudális társadalom szegényebb dolgozó rétegeibe. Másrészt pedig, hogy a feudalizmusban a cigánykérdés magvát a cigányok sajátos életmódjában, szokásaiban, erős kohézióról tanúbizonyságot tevő belső nemzetségi szervezetükben kell keresni. Ez magyarázza azt is, miért nem tudták rövid idő alatt, adminisztratív intézkedésekkel fölszámolni a hatóságok ezt a problémát.

Megjelent: Fiatal Oktatók Közleményei I., (szerk. Pandula Attila) Budapest, 1983.

(Kuruc.info)

- "Hogyan lop a cigány?" - Egy tanulságos csendőrségi kézikönyv 1897-ből

- "A cigánynak jó tulajdonsága nincs" - kiváló jellemrajz egy csendőrfüzetből

- Cigánybűnözés a Kádár-korszakban - nagyon is volt, és nevén is nevezték

- "A cigányok nagy része lop, kéreget, öl, rabol" - még a kommunisták is ki merték mondani, amit Orbánék nem

- "Két újabb lövés, két újabb halott [czigány]" - 1910-es, szívmelengető csendőrségi beszámoló

- Időszerű csendőrségi szabályzat a cigányokkal való bánásmódról

- '50-es évek: külön személyi igazolványuk volt a "beilleszkedésre képtelen cigányoknak"

- Egyetemi tanulmány: vérfertőz, hepatitist terjeszt, dögöt eszik, bélférges a navajonkik többsége

- Dögevő cigányok harca a temetőőrökkel - libsiszomorító lapszemle 1925-ből

- A saját kiskorú lányaiktól a kutyákig, fiútestvéri erőszak 3 éves kortól - tudományos cikkek vérfertőző cigányokról