.jpg)
Az alábbi Laurent Guyénot egy hosszabb tanulmányának rövidített, kétrészes összefoglalója, amelyet szögletes zárójelben saját megjegyzésekkel egészítettem ki.
 |
„A zsidó faj egyik kiemelkedő tulajdonsága a kitartása. Amit nem ér el ez a nemzedék, azt el fogja érni a következő. Győzd le ma, és nem marad legyőzött; a hódítói meghalnak, de a zsidóság továbbmegy, soha nem feledkezik meg és soha nem tér el ősi céljától, a világ uralásától ilyen vagy olyan formában” (Henry Ford, A nemzetközi zsidó, 1920)
Valóban, egyetlen más nép sem volt képes olyan kitartásra, mint a zsidóság, akik rendíthetetlenül törekszenek céljuk elérésére, amelyet generációkon át, lépésről lépésre követnek – száz generáción át, ha a cionisták világhódító elképzeléseit a babiloni száműzetésig vezetjük vissza. Úgy tűnhet, hogy a zsidók gyakran megosztottak lényeges kérdésekben, és egymással radikálisan ellentétes mozgalmakban vesznek részt, a végén mégis úgy alakul, hogy ezek az ellentétek összehangoltan segítenek elérni magasabb rendű céljaikat. Számos példát találunk a zsidó elit rendkívüli képességére, hogy halraj módjára szétváljanak, majd újra egyesüljenek. [Tökéletes példa erre a liberális és a cionista zsidók „szembenállása”. Az egyik csoport feldúlja a Közel-Keletet, és muszlimokat üldöz el a térségből, amely által Izrael helyzete erősödik, miközben a másik csoport azért lobbizik, hogy Európa befogadja azokat, amely által Európa gyengül, a kialakuló iszlámellenesség viszont ismét Izrael politikai legitimációját erősíti, kedvezve területi terjeszkedésüknek.]
Materialista-e az Ószövetség?
Az amerikai Harry Waton rabbi kidolgozott egy elméletet a zsidók szerves egységének, kitartásának és eredményeinek magyarázatára. Az 1939-ben megjelent „Program a zsidók számára” című művében így írt: „A héberek eredeti vallása valójában rendkívül materialista volt, és éppen ez biztosította maradandóságát és hatékonyságát.”
 Harry Waton: Program a zsidók számára |
„Jahve különbözik minden más istentől. Minden más isten a mennyben lakozik, ezért minden más vallás a mennyországgal foglalkozik, és minden jutalmat a mennyországban ígér a halál után. Így minden más vallás elutasítja a földi jólétet és az anyagiasságot, közömbös az emberiség jóléte és fejlődése iránt. Jahve viszont lejön a mennyből, hogy ezen a földön lakozzon a népe között, hogy megtestesüljön a zsidóságban. Ezért a judaizmus csak ezzel a földi világgal foglalkozik, és minden jutalmat itt, a földön ígér.”
„Azok a zsidók, akik mélyebben értik a judaizmust, tudják, hogy a zsidók számára az egyetlen halhatatlanság a zsidó népben való halhatatlanság. Minden zsidó tovább él a zsidó népben, és addig fog élni, amíg a zsidó nép létezik.”
Waton szerint ennek alapja a héber Tanakhban (az Ószövetségben) található:
A Biblia egyfajta földi halhatatlanságról beszél. Miben áll ez a halhatatlanság? Abban, hogy a lélek tovább él és működik a gyermekekben, unokákban és azok utódaiban. Amikor egy ember meghal, a lelke visszatér néphez [‘összegyűjtetik népéhez’]. Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes és a többiek tovább élnek a zsidó népben, és idővel az egész emberiségben élni fognak. Ez volt a zsidó nép halhatatlansága, amiről a zsidók mindig is tudtak.
[Valóban figyelemre méltó, hogy a zsidó felfogásban eredetileg nincs mennyország, a jók és a rosszak is a Seolba kerülnek. A Biblia Ábrahám, Izsák, Izmael, Áron vagy Mózes halálakor mégis azt a kifejezést használja, hogy „összegyűjtetik az ő népéhez” vagy “az ő népéhez takaríttaték”. „És kimúlék Izsák és meghala, és takaríttaték az ő népéhez” (1Mózes 35:29).
Ami a materialista felfogást illeti, a zsidóságnál eredetileg nem létezett a duális antropológia, amely szerint az ember testből és lélekből áll, ami a görögökön (a hellenizáción) keresztül került a zsidó vallásba és a kereszténységbe. Számukra a lélek eredetileg nem egy fizikai testtől független esszencia volt. A materialista felfogást mutatja, hogy később sem mennyországban, hanem földi feltámadásban gondolkodtak, és a messiás is földi megváltó, egy olyan király, aki hatalmat ad a zsidóságnak (lelki megváltás helyett). Jézus tanításának a középpontjában viszont a mennyországról szóló példázatok állnak, ezért mondják egyesek, hogy Jézus hellenizált zsidó volt.]
A fentivel, az „összegyűjtetik népéhez” kifejezéssel az Ószövetség gyakorlatilag azt üzeni, hogy a zsidóknak csak egyetlen kollektív, halhatatlan lelkük van. Ezért jelentős, hogy Izrael az egyetlen nemzet, amely egy személy nevét viseli (Jákob kapja az Izrael nevet a Teremtés könyve 32:29-ben).
Helyesen értelmezi Waton a bibliai antropológiát? És mennyire magyarázza ez a zsidóság hatalmát? Az első kérdésre a válasz: igen. Waton nézőpontja tudományosan alátámasztott, értelmezése pedig széles körben elterjedt volt, és ma is az a művelt zsidók körében. Sigmund Freud utolsó könyvében, a „Mózes és az egyistenhitben” (ami szintén 1939-ben jelent meg) helyesen hangsúlyozta, hogy az egyéni halhatatlanság kérdésében az egyiptomiak és az izraeliták a skála két ellentétes végpontján álltak:
Az ókori népek közül senki sem tett annyit a halál tagadásáért, senki sem gondoskodott olyan alaposan a túlvilágról [mint az egyiptomiak]. A korai zsidó vallás ezzel szemben teljesen lemondott a halhatatlanságról; a halál utáni létezés lehetőségét sehol sem említették.
A Tórában nincs túlvilági várakozás. Ehelyett annak implicit tagadása van: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy, és a porba térsz vissza” – mondja Jahve Ádámnak (1Mózes 3:19). Ez logikusan következik abból, ahogyan „Jahve isten megalkotta az embert (héberül adam) a föld porából (héberül adamah), és orrába lehelte az élet leheletét (rúah). Így lett az ember élőlénnyé (nefesh)” (1Mózes 2:7). Az adam (ember) és az adamah (föld) közelsége megerősíti a fenti értelmezést. Az, hogy a nefesh és a rúah egy halhatatlan szellemet jelölnének, a görög Szeptuaginta-fordításból eredő félreértés, ahol a nefesht pszichének fordították. A nefesh valójában „élőlényt” jelöl (állatot vagy embert), vagy egyszerűen „életet”, például a 3Mózes 17 rituális előírásaiban a vérhez kapcsolódóan. A héber rúah szót pneumának (lélegzetnek) fordították, ami szintén az életet jelöli. Az Ószövetségben ezek a kifejezések nem utalnak semmiféle túlvilági életre.
A Bibliának ezt a szellemtelenségét (antispiritualizmusát) nem lehet úgy értelmezni, mint az Ószövetség ősiségét bizonyító „primitív” vonást, mintha a túlvilágában való hit későbbi vallási fejlemény lenne. Éppen ellenkezőleg, a héber túlvilágtagadás összefüggésben állt az idegen vallások elutasításával, amelyeknek általában volt valamilyen túlvilágképzete. A Teremtés könyvének materialista szemlélete a legkifejezőbb: más kultúrákkal ellentétben a Paradicsom itt annak a drámának a színhelye, amely a halál és a munka kettős csapását hozta a világra; hiszen a halál nem hordoz túlvilági ígéretet, a munka pedig nem hordoz lelki jutalmat. [Valóban érdekes a zsidóság munkával kapcsolatos fóbiája, ellentétben az európai felfogással.]
Egy példa a sok közül: amikor a jóságos Ezékiás király megbetegszik és a halál küszöbén áll, nem abban reménykedik, hogy találkozhat a teremtőjével, vagy hogy új életet kezdhet a túlvilágon. Ehelyett azért kesereg, mert többé nem láthatja Jahvét. Ezt mondja Jahvénak: “Mert az alvilág (Seol) nem dicsőít téged, és a halál nem magasztal; akik a sírgödörbe szállnak, már nem bíznak hűségedben“ (Ézsaiás 38:11-19). A Seol egyszerűen a sírgödör, amit a Szeptuagintában Hádésznak fordítottak. Ebből fakad az a másik gyakori félreértés, hogy a Seol egy olyan hely lenne, ahol a halottak élnek. A Seolban nincs élet, a kifejezés pusztán a halált jelöli, amely a lehető legközelebb áll a semmivé váláshoz.
Válaszul imájára, Ezékiás további tizenöt évet kap a Földön. Jahve a hívőknek nem tartogat más jutalmat, mint egy hosszú, termékeny és gazdag földi életet. Ezékiáshoz hasonlóan Jób sem vár túlvilági vigasztalást, hitéért cserébe 140 év extra földi életet kap, számos utódot, és „lett neki tizennégyezer juha, hatezer tevéje, ezer igás ökre és ezer szamara” (Jób 42:12). Istenéhez való példás hűségét bármely más kultúrában túlvilági jóléttel jutalmazták volna. De Jahve nem törődik a halottakkal, akikre „többé nem emlékezik és már gondot sem visel rájuk” (Zsoltárok 88:6).
Jahvét valójában aligha lehet istennek nevezni, ha az istent úgy definiáljuk, mint aki a mi anyagi világunk felett létezik. Jahve azt állítja, hogy ő egyedül ezen a világon uralkodik, mert ő szó szerint király (héberül melech, egy olyan cím, amit a Biblia több mint ötvenszer alkalmaz rá). [Guyénot egy másik írásában az emberáldozatok kapcsán hívja fel rá a figyelmet, hogy a moloch ugyanaz a szó, mint a melech, és ugyanazt is jelenti (király), csak más magánhangzókkal. Szerinte elképzelhető, hogy eredetileg mindkettő Jahvéra utalt.] Jahve egy különleges földi király: láthatatlan, mindentudó és örökkévaló, ami nagyon praktikus a lévitáknak, akik a nevében szólnak.
A zsidóság mint kollektív lélek
Bár a „materialista vallás”, mint kifejezés önellentmondásnak tűnhet, valóban kérdéses, hogy a vallás fogalma (ahogyan azt a legtöbb ember ma érti) alkalmazható-e az eredeti, bibliai judaizmusra. A judaizmus rákövetkező kétezer éves fejlődése viszont más történet. A hellenisztikus korszakban a görög–egyiptomi duális emberkép (amely szerint az ember testből és lélekből áll) beszivárgott a zsidó gondolkodásba. A rabbinikus judaizmus azonban akkor is határozottan elutasított mindent, ami görög volt. Sőt, még a hellenisztikus judaizmuson belül is a materialista nézőpont volt az uralkodó. A Prédikátorok könyve szerint:
„az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindben egyforma az éltető lehelet, és nincs az embernek többje, mint az állatnak [...] Mindkettő porból lett, és minden visszatér a porba” (Prédikátorok 3:19-20).
„Az élők ugyanis tudják, hogy meg fognak halni, de a holtak nem tudnak semmit, és jutalmuk sincs már [..] Mert az alvilágban, ahová mégy, sem dolgozni, sem tervezni nem lehet, ott nincs sem tudás, sem bölcsesség” (Prédikátorok 9:5-10).
A hellenisztikus judaizmus legmaradandóbb öröksége a fizikai feltámadás eszméje, ami a lélek halál utáni továbbéléséről szóló görög fogalom, az anasztázis (felkelés) durván materialista átvétele. A zsidó apokaliptikus fantáziában nincs szükség halhatatlan lélekre, ezért még a feltámadás bibliai fogalma is azt bizonyítja, hogy a materializmus a judaizmus lényegi része.
A közelmúltban (valamelyest a hellenisztikus befolyáshoz hasonlóan) a reformjudaizmus volt az, ami újra bevezette a halhatatlan lélek fogalmát a zsidó antropológiába. De mégis, amikor Moses Mendelssohn (1729–1786), a haszkala (zsidó felvilágosodás) atyja úgy döntött, hogy meggyőzi társait az egyéni lélek halhatatlanságáról (ami szerinte az emberiség felemelkedésének feltétele), nem a zsidó hagyományra hivatkozott, hanem egy platóni párbeszédet írt Phaidón, avagy a lélek halhatatlansága címmel.
Számos zsidó értelmiségi tiltakozott ennek az idegen elemnek a bevezetése ellen, és reakciójuk a cionizmus egyik központi alapelvévé vált. Moses Hess cionista filozófus szerint „semmi sem áll távolabb a judaizmus szellemétől, mint az egyéni üdvözülés gondolata, amely a modern vallási felfogás sarokköve” (Róma és Jeruzsálem, 1862). Hess számára a judaizmus lényege „a szellem folytonosságába vetett hit az emberiség [a zsidóság] történetében”, mert „a zsidók többek, mint pusztán »egy vallás követői«, nevezetesen egy faji testvériség, egy nemzet”.
 Moses Hess: Róma és Jeruzsálem |
Hasonlóképpen gondolkodik a cionista történész, Benzion Netanjáhú is (a miniszterelnök Netanjáhú apja), Zeev Jabotinsky egykori titkára, aki szerint önámítás a zsidóságot nemzetiség helyett vallásként definiálni. Ő egy olyan faji koncepciót vall, amely szerint a zsidók csak nemzetként halhatatlanok:
Csak vegyes házasság révén tud az ember elszakadni egy néptől, és akkor is csak utódai tekintetében. Az egyénisége – amely saját nemzete tulajdonságainak kivonata és példája – a jövő generációiban elveszhet, amikor más nemzetek tulajdonságai kerülnek túlsúlyba. Egy néptől való elszakadás tehát még biológiai szempontból is öngyilkosságnak minősül (Benzion Netanyahu, The Founding Fathers of Zionism, 1983)
Netanjáhú apjának igaza van: az ő zsidóságról alkotott felfogása az egyetlen, amely ténylegesen összhangban áll a Bibliával. Lucien Wolf, a befolyásos zsidó újságíró megpróbálta a két álláspontot összeegyeztetni azzal, hogy szerinte „a judaizmusban a vallás és a faj szinte felcserélhető fogalmak”, ami természetesen nem értelmezhető a vallás hagyományos fogalmain belül (Lucien Wolf, What Is Judaism?, 1884). Egy vallás szívesen fogadja a megtérteket [legalábbis az univerzális vallások], de Izrael „vallása” nem. Vannak kivételek: egyrészt a tömeges, kényszerű áttérítések, másrészt az egyéni vejek, akiknek hozzáadott értéke van a génállományhoz vagy a pénzügyi erőforrásokhoz — de a Bibliában egyetlen ilyen eset sincs feljegyezve.
Mi a helyzet a körülmetéléssel, kérdezhetnénk. Nem ez a zsidó közösségbe való felvétel szertartása? Nem, a „szövetség jele”, amelyet Jahve megparancsolt Ábrahámnak („tartsd meg szövetségemet, te és utánad utódaid minden nemzedéken át” – 1Mózes 17:9), szigorúan a zsidóság genetikai jellegét erősíti meg. Mint külső „jel a testen”, amely apáról fiúra öröklődik, tökéletesen szimbolizálja a jahvizmus fizikai (és nem szellemi) természetét.
Folytatás következik...
Doktor Faust
(A szerző olvasónk.)
