Úgy gondolom azonban, az a fél nyúl ilyen eszközökhöz, amelynek nincsenek valós érvei a vitában. Az alábbiakban pontokba szedve válaszolok Ungváry felvetéseire és vádjaira, remélve, hogy nem rágódunk a továbbiakban olyan témákon, amelyet immár alaposan kitárgyaltunk.

1. A személyeskedést korábbi ígéretemnek megfelelően mellőzöm. De mint már jeleztem: eszem ágában sem lett volna bántó megjegyzéseket tenni Ungváryra, csak miután ő sértegetett engem, elszakadt nálam a cérna, és hasonló stílusban reagáltam. De mint megfogadtam, a továbbiakban tartózkodom mindenfajta, a személyét érintő bántó megnyilatkozástól. Ami a cikkeim illusztrálásához választott „gúnyos karikatúrákat” illeti, azok nem a valóságos szenvedéseket átélt emberek emlékét sértik, hanem az úgynevezett holokausztból hasznot húzó, az egész zsidó szenvedéstörténetből – politikai és anyagi haszonszerzés céljából – mítoszt fabrikáló „holokauszt-iparosokra” jelentenek súlyos kritikát. Ők pedig meg is érdemlik. Meglehet, Ungváry nem gúnyolódik Trianon és a magyarság más tragédiáinak emlékén, de mások sajnos megteszik. A Trianonnal történő összehasonlítás egyébként más okból is sántít: az alávetett helyzetben lévő nép számára a gúny az ellenállás legitim eszköze az elnyomóikkal szemben. A magyarság, melyre most már törvényi erővel kényszeríti rá a cionista oligarchia a holokauszt-vallás tiszteletét, joggal berzenkedik új urainak mítoszai ellen.

2. „Rotten to the core”, forráshamisítás: Jean-Claude Pressac egy 2000-ben megjelent interjújában felidézte Michel de Boüard professzor 1986-ban elhangzott szavait, aki szerint a koncentrációs táborokra vonatkozó hivatalos „dosszié a velejéig rothadt”. Pressac rosszul idézte Boüardot, mert csak annyit mondott, hogy a „dosszié rothadt”, de az eredeti forrásban a „velejéig” szó is szerepel. Ezek után Pressac az interjúban hosszasan ecseteli, hogy miért „rothadt” az a bizonyos dosszié. Sem én, sem Faurisson professzor, sem más revizionista nem követett el semmiféle forráshamisítást, amikor leírták: Pressacnak az a véleménye, hogy a hivatalos holokauszt-dosszié a „velejéig rothadt”. (Mindamellett jeleztem Ungvárynak, hogy az eredeti interjú francia nyelvű szövegét nem volt módom leellenőrizni.)

Jobb lett volna persze, ha arról vitatkozunk, miért nevezte Pressac „rothadtnak” azt a bizonyos dossziét, illetve megkérdeztem Ungváryt, mi a véleménye Pressac álláspontjáról, és az annak alátámasztására kifejtett érveiről. Nem válaszolt, ami persze aligha csodálható, ugyanis Ungváry bátorságának és civil kurázsijának is megvannak a határai: a (bukott) kommunistákkal szembe mer fordulni, azonban a cionista oligarchiával nyilván nem. Gondolom, ezért nem volt mersze egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy nem tartja-e az egész holokauszt-történetírást – mely szinte kizárólag kétes hitelességű szemtanúk beszámolóin alapul – részben vagy egészében „rothadtnak”. (Mert, többszöri kérésem ellenére sem állt elő azzal a „sok száz dokumentummal”, melyek bizonyítanák a holokauszt ma érvényes hivatalos változatának hitelességét. Ezen kívül a tárgyi bizonyítékok felvonultatásával is adós maradt.)

Ne felejtsük el továbbá, miről is vitatkoztunk Pressac kapcsán. Én azt állítottam, hogy a francia történész közeledni kezdett a revizionisták álláspontjához, igaz, nem tette teljesen magáévá nézeteiket (ami kockázatos vállalkozás lett volna a számára is), hanem megrekedt valahol félúton a hivatalos történetírók és a revizionisták között. Ungváry, részben magától Pressac-tól, részben a Wikipédától idézett annak bizonyítására, hogy a francia történész kitartott a hivatalos álláspont mellett. Még 2000-ben megjelent interjújából is hosszasan idézte azt a részt, melyben bírálta a revizionistákat – ezzel szemben csupán egy mondattal utalt arra, hogy „Pressac valóban sok kritikával él a mainstream megközelítést illetően”. Ami pontosan azt jelenti, amit kezdettől fogva állítottam: mert amennyiben Pressac, akár csak a revizionisták, „sok kritikával él a mainstream megközelítést illetően”, ráadásul bírálata a legtöbb ponton megegyezik a revizionisták álláspontjával, akkor valóban a két tábor között foglalt helyet, ahogyan én állítottam. Ungvárynak be kell ismernie, hogy a Pressac-kal kapcsolatos vitában nekem volt igazam.

Ha Ön, Ungváry úr, 2099-ben, mondjuk Karsait idézve azt mondja egy interjúban, hogy „nem ért egyet Pergével”, ráadásul meg is magyarázza, miért van azonos állásponton Karsaival, akkor nem követ el forráshamisítást az, aki azt állítja, hogy Önnek az a véleménye, hogy nem ért egyet Pergével. Így Faurisson professzor sem követett el forráshamisítást, annál is kevésbé, mert Michael de Boüard – akit Pressac pontatlanul idéz – az eredeti interjúban pontosan a „rotten to the core” (a „velejéig rothadt”) kifejezést használta.

Ami pedig a fordítást illeti. Faurisson szövegében a következő mondat olvasható: „On the other hand, the communists' grip on the main organs of command in the camps, the setting up after the liberation of associations under their control and the establishment for fifty years of a "peoples' democratic" history of the camps have introduced the virus of antifascist cant.” Én a következőképpen fordítottam ennek a mondatnak az első, ill. a második felét: „Másrészt a kommunisták a táborok vezetésében fontos pozíciókat szereztek…és 50 éven át a táborok „népi demokratikus” történetírása az antifasizmus vírusát terjesztette.” Ungváry szerint teljesen rossz a fordítás, mert szerinte azt kellett volna írni, hogy a „kommunisták megszerezték a táborok a központi, adminisztratív egységeit”, és az „antifasizmus vírusa” kifejezés helyett az „antifasizmus formalizált nyelvének vírusa” a helyes kifejezés. Semmiféle „formalizált nyelvről” nincsen szó Faurisson professzor idézett mondatában! (És mint jeleztem, ezt a szöveget használtam forrásként.) Tényleg azon kellene vitatkozni, hogy melyik egy-egy mondat helyes fordítása akkor, amikor az én változatom is teljesen hűen adja vissza az eredeti szöveg értelmét? (Hozzátenném még, hogy vitánkat a történelemben tájékozott emberek olvassák, akik pontosan tudják, hogy „nem az NKVD vette át Höss helyét”, hanem arról van szó, hogy a foglyok körében is kialakult egy bizonyos hierarchia, és a vezető szerepet betöltő csoportok – Pressac szerint a kommunisták – bizonyos befolyással rendelkeztek társaik felett, és valamiféle kapcsolatot is kiépítettek a német táborvezetéssel.)

3. Szemtanúk: „Én magam számtalanszor hangoztattam, hogy pusztán az elfogult, bosszúszomjas „túlélők” képtelennél képtelenebb beszámolóira, a megfélemlített, megkínzott, megzsarolt nemzetiszocialista politikusok, tisztek, katonák „beismerő vallomásaira” nem lehet felépíteni a hiteles holokauszt-történetet” – írtam korábban. (És erről beszélt Pressac is abban a bizonyos interjúban.) Korábban azt hittem, nem szükséges további magyarázat ehhez, mert Ungváry számára is egyértelmű, mi a baj az állítólagos „túlélőkkel”, illetve a „háborús bűnösnek” nyilvánított németek „beismerő vallomásaival”. Úgy látom azonban, mégis csak szükséges a magyarázat. Arra már többször utaltam, hogy képtelenség lenne megírni mondjuk a kommunizmus történetét a koncepciós perek hamis tanúinak, illetve vádlottjainak „beismerő vallomásai” alapján, miként például a középkori boszorkányperek során felléptetett „tanúk” és „vádlottak” beszámolói sem tekinthetők hiteles történelmi forrásnak. Miért? Azért, mert a történészek ideális esetben teljesen más célokat követnek, és másképpen dolgoznak, mint a kirakatperek bírái. Hiszen míg a történész jó esetben az igazságot keresi (ha éppen nem propagandát folytat, mint régen is, napjainkban is gyakran megesik), és igyekszik a kutatott kérdést minden oldalról alaposan körüljárni, addig a kirakatperek rendezői az ellenségnek nyilvánított személyeket eleve el akarják ítélni, továbbá a közvéleményre is hatni szeretnének bizonyos célok elérése érdekében. Így például a háború után rendezett számos per nem is titkoltan azzal a céllal lett megrendezve, hogy „példát statuáljanak” és a közvéleményt meggyőzzék a „holokauszt borzalmairól”. Hogy a teljesen elfogult és bosszúszomjas zsidó „szemtanúk” hazudtak, mert feltétlenül bitófára akarták juttatni a nemzetiszocialista politikusokat és katonákat, az végső soron érthető. A vádlottak pedig enyhébb büntetésre számíthattak abban az esetben, ha tagadták személyes felelősségüket a „gyilkosságok elkövetésében”, illetve arra hivatkoztak, hogy „parancsot hajtottak végre”. Ellenben ha nem ismerték volna el a lágerekben, illetve másutt zajló „népirtás” tényét, sokkal súlyosabb ítéletre számíthattak.

Számos példát lehetne felhozni állításom igazolására. Álljon itt Josef Oberhauser SS-Hauptscharführer esete, akit 1965-ben azért állítottak bíróság elé, mert a belzeci koncentrációs táborban állítólag részt vett 300 ezer ember meggyilkolásában. Mivel beismerte bűnösségét, de arra hivatkozott, hogy „parancsot hajtott végre”, csupán néhány év börtönbüntetést kapott, melynek következményeképpen azonnal szabadon is engedték, mivel az 1960 óta tartó vizsgálati fogság idejét beszámították a büntetésébe. Ha azonban tagadta volna a belzeci tömeggyilkosságok tényét, valószínűleg életfogytiglani fogházbüntetésre ítélik! Természetes hát, hogy mindent bevallott. Hasonlóképpen történt az 1963–65 között zajló frankfurti Auschwitz-per vádlottjai esetében. Egy Robert Mulka nevű németet például olyan elképesztően súlyos bűncselekményekkel vádolták meg a per során, hogy igen sokan megdöbbentek, amikor pusztán 14 éves börtönbüntetéssel megúszta. De még nagyobb volt a megrökönyödés, amikor négy hónappal az ítélet megszületése után szabadon engedték – köszönhetően annak, hogy a bíróságon minden további nélkül megerősítette a holokauszt akkor érvényes hivatalos változatának érvényességét, és mindent beismert. Ha az igazságnak megfelelően elmondja, hogy Auschwitzban nem folyt tömeges megsemmisítés, és gázkamrák sem voltak, akkor aligha úszta volna meg az életfogytiglani büntetést! ( Minderre nézve lásd Adalbert Rückerl, NS-Vernichtungslager im Spiegel deutscher Strafprozesse, Frankfurt 1977., 86. old., 45. old.) Érti-e már Ungváry úr, miért nem lehet az elfogott német katonák és politikusok „beismerő vallomásait” teljesen hiteles történelmi forrásnak tekinteni?

Nagy kérdés továbbá az is, hogy vajon a háború utáni évtizedekben az állítólagos náci tömeggyilkosok elítélése céljából rendezett kirakatperek során miért nem rendeltek el egyetlen esetben sem, hogy vizsgálják meg a feltételezett tömegsírokat, illetve a „gyilkos fegyvert”, vagyis a gázkamrákat? A vádlottak igazán meg tudták volna mutatni, hová temették áldozataikat, és azt is el tudták volna magyarázni, pontosan hogyan is zajlott egy-egy elgázosítás. Teljesen hihetetlen, de semmiféle olyan vizsgálatot nem végeztek el a történelem állítólag legnagyobb bűncselekménye esetében, amelyet pedig minden gyilkossági ügy esetében elrendelnek. Vajon miért?

Még egy további példát hoznék annak bizonyítására, milyen botrányos hazugságokat hordott össze számos egykori állítólagos szemtanú. A John Demjanjuk elleni, 1987/88-as jeruzsálemi perben például öt egykori treblinkai fogoly eskü alatt tett vallomásában állította, hogy felismerte John Demjanjukot, aki nem más, mint a treblinkai láger egykori őre, „Rettenetes Iván”. A „szemtanúk” azt mondták, hogy Demjanjuk maga működtette azt a bizonyos motort, amelynek kipufogógázait a halálkamrákba vezették, de botokkal, vasrudakkal ütötte-verte is az áldozatait, és volt, akinek levágta a füleit, a terhes nőknek felhasította a hasát, fiatal lányoknak a melleit vagdosta, másoknak a szemét vájta ki, és mindebben örömét lelte. (Pichas Epstein „szemtanú” mindezt közvetlen közelről látta, és mint mondta, Rettenetes Iván néhány méterre állt csak tőle, ezért is ismerte fel oly könnyen.) Egy másik „szemtanú” (Eliyahu Rosenberg) pedig arról számolt be a bíróság előtt, hogy Rettenetes Iván arra akarta őt rávenni, hogy egy halott nővel szeretkezzen. (A baj csak az volt, hogy ugyanez az Eliyahu Rosenberg 1947-ben azt vallotta, hogy Rettenetes Ivánt a Treblinkában 1943-ban lezajlott állítólagos lázadás során a foglyok megölték. 1988-ban azzal védekezett, hogy ő maga nem látta Rettenetes Iván halálát, a hírt csak másoktól hallotta.)

Kezdettől fogva világos volt: a per arra kell Izraelnek és általában a zsidóknak, hogy ismételten megerősítsék az „áldozati szerepüket”, és ország-világ előtt felmutassák a „holokauszt borzalmait”, melynek megismétlődését elkerülendő a cionistáknak minden eszköz megengedett ellenfeleikkel szemben. Demjanjukot végül halálra ítélték. Csakhogy rövidesen teljesen egyértelmű bizonyítékok kerültek elő arra vonatkozóan, hogy az igazi „Rettenetes Ivánt”, egy bizonyos Ivan Marchenkot, 1952-ben kivégezték a Szovjetunióban. Maga Demjanjuk pedig – hiába állította öt „szemtanú” – nem azonos Rettenetes Ivánnal”, mi több, valószínűleg sohasem járt Treblinkában. (Sőt, mint kiderült, a vád hamisított személyazonossági igazolvánnyal kívánta igazolni Demjanjuk bűnösségét.) 1993-ban így kénytelenek voltak őt szabadon engedni. De hogy a leégés ne legyen olyan látványos, és hogy a „holokauszt emlékezete” feledésbe ne merüljön, Demjanjukot tovább üldözték, és 2002-ben azzal vádolták meg, hogy a sobibori „haláltáborban” gyilkolta a zsidókat. Tehát: mind az öt, a Demjanjuk-perben fellépő „szemtanú” közönséges hazudozó volt, és nagy kérdés egyáltalán, hogy van-e bármi igazságmagva annak, amit a bíróságon elmondtak. Ennyit tehát Ungváry „szemtanúinak” hitelességéről, és arról, hogy mennyiben lehet a látványos, propagandacélú kirakatperekben fellépő „vallomásokat” történelmi forrásként kezelni. (Demjanjuk felmentésének tényéből pedig aligha lehet az izraeli demokrácia és jogállam erejére következtetni, ugyanis már Demjanjuk kiadatása is törvénytelen volt, hiszen Izrael az állítólagos bűncselekmények elkövetésekor még nem is létezett, és maga a per, az annak során felhasznált hamis bizonyítékok, a hazug szemtanúk felléptetése stb. mind a jogállami elvek sárba tiprását jelentették.)

Nagyon valószínű egyébként, hogy legalábbis közvetlenül a háború utáni perekben a „szemtanúk” beszámolóit összehangolták, az alapot pedig vélhetően egy szovjet speciális bizottságnak Auschwitzról szóló, 1945 májusában kiadott jelentése adta meg. Tökéletesen persze nem lehetett egyformára csiszolni minden egyes vallomást. Mint Ungváry írja: „Pergének el kellene gondolkodnia azon, hogy ezek a beszámolók nemcsak tömegesek, hanem a lényeges pontokon teljesen egybe is vágnak.”. Általában minden koncepciós per során, a felléptetett hamis tanúknak a „vallomásai lényeges pontokon egybe is vágnak”. (Mert megszerkesztik őket, valahogy úgy, ahogyan a Tanú című filmből ismerjük a sztorit. A Demjanjuk-per során felléptetett hazudozók „vallomásai is lényeges pontokon egybevágtak”, és mégsem ért semmit az egész.) Ezért nem érdekes különösebben Ungváry „szemtanúja”, akire a DEGOB honlapján talált rá. Ő ugyanis – a gázkamrába beterelt emberek számát illetően – természetesen ugyanazt mondja, mint a „nagy előd”, vagyis Rudolf Höss. Ugyanakkor maradtak az egyes beszámolók között jócskán súlyos ellentmondások, mivel az egyes perek más időpontokban zajlottak, nem volt egyszerű a legkülönbözőbb időpontokban és helyszíneken született vallomást összecsiszolni. Azonban a különböző perek során fellépő „szemtanúkat” soha senki nem vetette alá valódi keresztkérdéseknek, az egyes vallomásokat sem hasonlították össze kritikus szemmel, és tudományos alapossággal nem elemezték. Ennyit Ungváry és történésztársainak a forráskritikához fűződő viszonyáról.

Így hát nincs döntő jelentősége annak sem, ha több „szemtanút” is felsorakoztatnak a „háborús bűnösök” elítélése érdekében, mint történt az úgynevezett Belsen-per anyagainak esetében. (Ami valóban 1945-ben volt, véletlenül került cikkembe az 1949-es évszám, amely egy Raymond Philips nevű szerzőnek a perről beszámoló könyve megjelenési ideje. The Trial of Josef Kramer and 44 Others, (The Belsen Trial), William Hodge and Co. Ltd. London/Edinburgh/Glasgow, 1949.) A vád szemtanúi között megjelent Charles Sigmund Bendel romániai zsidó orvos (lásd ITT), és előadta hihetetlen elemekkel fűszerezett vallomását. Ebben szó esett olyan történetekről, melyek a holokauszt-mítosz máig meghatározó alapelemei lettek (pl. Mengele ikreken folytatott kísérletezéseiről, a halottégető gödrökről, az égetés során keletkező zsír árkokban történő elvezetéséről – ami képtelenség, tekintve, hogy az emberi-állati zsír gyulladási hőmérséklete 184 celsius fok, tehát alacsonyabb, mint a hamvasztás hőfoka, vagyis a zsír az égő fától meggyullad, és nem lehet elvezetni – a gázosítás után öt perc múlva megnyíló ajtókról, másfél méter magas hullahegyről, az elgázosítást követően 20 perccel a kamrába bemenő Sonderkommandóról, a halottak fogainak kihúzásáról, és hajuk levágásáról.

Bendel arról is beszélt, hogy a Sonderkommandó tagjainak korábban emberi arcait már nem lehetett felismerni, ami annyit jelent, hogy nem viseltek gázálarcot, ami eléggé valószínűtlen a mérges gázra tekintettel.) „Ismét csak: ki az a Sigmund Bendel?” – teszi fel a kérdést Ungváry, de ez nem korrekt eljárás a részéről, mivel Bendelnek a Belsen-per során tett hosszadalmas beszámolója a hivatalos holokauszt-történet egyik legalapvetőbb forrása. (Ha nem hiszi, olvassa el a fenti linkre kattintva Bendel tanúvallomásának szövegét.) Bendel, Nyiszli Milkóssal, Rudolf Vrba-val, Filip Müllerrel, Lengyel Olgával, Rudolf Höss-szel együtt a legfontosabb szemtanúk közé tartozik. A felsorolt személyek voltak azok, akik elsőként számoltak be (bíróság előtt, vagy könyvben, vagy így is, úgy is), arról, hogy mi történt állítólag Auschwitzban. A későbbi „szemtanúk” vallomásait az ő elbeszéléseikhez igazították. Ezért furcsa a számomra, hogy most Ungváry úgy tesz, mintha az említett kulcsfontosságú szemtanúkra hivatkozni „kimazsolázás” lenne. Azok után, hogy évtizedeken át az ő beszámolóik alapján hirdették a holokauszt-történetet, most csak úgy eldobják őket?

Ami pedig Kurt Gersteint illeti, Ungvárynak el kellene döntenie, megbízható szemtanú-e vagy sem? Egyfelől Ungváry elismeri, hogy „Gerstein számaira egyetlen mérvadó történész sem hivatkozik”, másrészt pedig leírja, hogy „Gerstein arra lehet forrás, amit személyesen átélt és amire más tanúk is vannak„ Álljunk meg egy pillanatra! Ha egy szemtanú valamely ügyben súlyos valótlanságot állít (a gázkamrákba bezsúfolt emberek számára, illetve a 25 millió zsidó áldozatra vonatkozóan), akkor felvetődik a kérdés: nem lehetséges, hogy minden más állítása is megkérdőjelezhető? Ungváry úr, Ön feltétlenül hisz abban, hogy több megsemmisítő táborban (Belzecben, Treblinkában és talán Sobiborban is) dízelmotorok kipufogógázaival öltek meg foglyokat? (Hogy ez lehetséges-e, arra még később visszatérek.) Tudja-e Ön, hogy honnan származik a dízelmotorok kipufogógázaival történő megsemmisítés mítosza? Kurt Gerstein vallomásából! Az a Kurt Gerstein beszélt dízelmotoros kivégzésekről, aki gátlástalanul hazudott az összességében megölt, illetve a gázkamrákba egy-egy elgázosítás alkalmával beterelt zsidók számát illetően! 1945-ben a vélhetően elmeháborodott Kurt Gerstein azt „vallotta” a francia börtönben, hogy meglátogatott két megsemmisítő tábort, nevezetesen Belzecet és Treblinkát, melyekben elgázosították a zsidókat. Négyszer is megismételte, hogy a gyilkos fegyver dízelmotor volt. Mint mondta, 700-800 áldozatot gyűjtöttek be a 25 négyzetméteres gázkamrába, ami azt jelenti, hogy minden négyzetméteren 28-32 áldozatnak kellett állnia. Ezek szerint tehát összességében 20 millió embert gázosítottak volna el. Két revizionista kutató, a francia Henri Roques (André Chelain, Faut-il fusiller Henri Roques?, Polémiques, Paris 1986) és az olasz Carlo Mattogno (Carlo Mattogno, Il rapporto Gerstein – anatomia di un falso, Sentinella d’Italia, Monfalcone 1985.) részletesen megvizsgálta Gertsein jelentését, kimutatva, hogy minden történelmi értéket nélkülöz. Ennek ellenére Gerstein vallomása a mai napig a holokauszt-mítosz egyik alapját képezi.

Ungváry úr, az igazság ügye mellett elkötelezett történészként nem érzi szükségét annak, hogy amikor valamiféle állítást tesz a holokauszt-mítosz megkérdőjelezhetetlennek számító elemeiről (a folyókba szétszórt emberi hamvakról, a dízelmotoros kivégzésekről, a gázkamrákról stb.) akkor utánanézzen annak, honnan származnak a feltétlenül igaznak hitt információi? Nem jutott még eszébe, hogy kritikus szemmel kezelje főként azoknak a szemtanúknak a tanúvallomásait, akik botrányosan lelepleződtek a hazugságaikkal? Ezen kívül nem hiányoznak Önnek az állításai alátámasztására szolgáló eredeti dokumentumok? Fel tud-e mutatni akár csak egy, eredeti német dokumentumot, amely a dízel-motoros vagy akár csak a Ciklon B-vel történő kivégzések tényét, vagy éppen a megölt és elhamvasztott emberek hamvainak szétszórását igazolnák?

4. Helyszűke: A kérdésre, hogy lehetségesnek tartom-e négyzetméterenként 8-10 ember betuszkolását egy gázkamrába, azt kell mondanom: bajosan. Ungváry úr, amikor legközelebb felszáll egy zsúfolt buszra vagy villamosra, kísérelje meg kiszámítani, hogy a legborzasztóbb tömegben is vajon hány ember áll egy négyzetméteren? Azért rugaszkodjunk el egy kissé az íróasztalunktól, és próbáljuk meg elképzelni a valóságos eseményeket. A szerencsétlen emberek vonulnak szép csendesen a gázkamrába, előtte levetkőznek, mert azt hiszik, zuhanyozni viszik őket. (Elképzelni sem lehet, hová tették a ruháikat pl. a Krema IV. és V. 32 négyzetméteres előterében, ahová először beléptek.) Majd szépen bemennek a kamrába, de amikor – a Krema II-es és III-as kamrája esetében – már 1000-nél is többen vannak bent – vagyis 4-5 ember van már összezsúfolva egy négyzetméteren – mégiscsak gyanút kellett volna fogjanak. Kiáltozni, ellenállni, pánikba esni idősebbek, gyerekek, asszonyok is tudnak, és valóban érthetetlen, hogy a még kint álldogáló, vagy éppen vetkőző több száz ember nem hallotta a bentiek segélykiáltásait, figyelmeztetéseit, és nem kezdett el valamiképpen ellenállni. Még ha hatalmas kapukkal ellátott csarnokokról lenne szó, hihetőbb lenne a történet, de így? Miért nem terveztek a németek hatalmas csarnokokat a viszonylag kis alapterületű gázkamrák helyett, ha a céljuk az iparszerű megsemmisítés volt? Arról nem is beszélve, hogy A Krema IV-es és V-ös két-két gázkamrája mindegyikének egy-egy szabadba nyíló ajtaja is volt, sőt, ablakaik is, melyeken keresztül a bezsúfolt és nyilvánvalóan halálra ítélt emberek – még ha munkára alkalmatlannak nyilvánították is őket – megpróbálhatták volna a kitörést. (Úgy tudom egyébként, főleg 1942-ben, legalábbis egyes beszámolók szerint, munkaképes embereket is elgázosítottak.)

5. Bosszú: A németek elleni kegyetlen szőnyegbombázás oda vezetett, hogy a németek sem a gettókban, sem a lágerekben, sem másutt az ellenségnek tekintett zsidókkal nem bántak kesztyűs kézzel. De a „zsidóság gázkamrákban teljes megsemmisítésének” terve még nem feltétlenül következik abból, hogy a szövetségesek sem kímélték a német polgári lakosságot – és abból sem, hogy a zsidóság szerepét a német társadalom jelentős része (köztük számos antiszemita író) nagyon kedvezőtlenül ítélte meg. A nemzetiszocialista időkből származó dokumentumok világosan mutatják, hogy a német vezetés szándéka a zsidóság Németországból, illetve Európából történő elűzésére irányult. (Ezt nevezték „végső megoldásnak”.) De még ezek az elképzelések sem függetleníthetők a háború kirobbanásától. A zsidókat – úgy Magyarországról, mint Németországból – három ok miatt deportálták:

1. Mivel ellenségnek tekintették őket, úgy vélték, a háború eredményes megvívása lehetetlen lesz addig, amíg az ellenséggel szimpatizáló, a „defetizmus” szellemét terjesztő, netán partizántevékenységet is folytató, az ellenség győzelmében reménykedő zsidóság az adott ország területén tartózkodik;
2. Szükség volt a zsidóság munkaerejére a háború körülményei között, ezért munkatáborokba szállították őket;
3. A háború sikeres megvívása után sem térhettek volna haza, mivel az új, Németország vezetése alatt álló Európában nem maradhattak volna zsidók. A gettókba, munkatáborokba zárt zsidóság számára Kelet-Európában (Belorussziában, Ukrajnában, az elfoglalt orosz területeken) jelöltek volna ki területeket.

Ungváry alábbi állítása szép lenne, ha igaz lenne: „Az a 825 ezer ember, akit Magyarországon zsidónak minősítettek, messze túlnyomó többségében Magyarország lojális polgára volt. De zömük Németországgal sem lehetett különösen ellenséges, nem próbálkoztak sem komolyabb szabotázzsal, sem partizánakciókkal. Fotók vannak arról, amikor Észak-Erdélyben zsidó rabbi horogkeresztes zászlók előtt köszönti a bevonuló magyar csapatokat állítása.” A valóság egészen más, sajnos. Ami nem jelenti természetesen, hogy nem voltak a zsidók között olyanok, akik valóban lojálisok voltak Magyarországhoz. A többség azonban nem érezte magáénak a revízió célját, nem fájt nekik Trianon, és nem érezték nemzeti ügynek a háborút – a magyarok nagy többségével szemben.

Ungváry az alábbiakat írja: „Azt viszont az SS is megtapasztalta, mivé válnak azok a rendőrök, akik folyamatosan kézifegyverekkel gyilkolnak le gyerekeket és civileket”, ezért vezette be az SS a „gyilkolás személytelen módját”. „Himmer és más vezetők kifejezetten aggódtak azért, hogy embereik idegroncsokká válnak, ezért törekedtek a gyilkolás személytelen módjára és arra, hogy az egészet minél gyorsabban végre lehessen hajtani.”

Ez is egy szívósan továbbélő mítosz, mely szintén a „szemtanúk” beszámolóin alapul. Gázkamrába beterelni kisgyerekeket, időseket, nőket, közben ütlegelni őket, letörni ellenállásukat, betuszkolni mindegyiküket egy viszonylag kicsiny helyre (már legalábbis az 1000–2000 fős tömeghez képest kicsiny helyre), végighallgatni jajkiáltásaikat, majd végignézni, amint a Sonderkommando kihúzza a hullákat – mindez „személytelen” gyilkolás lenne? Aki egy ilyesmiben részt vesz, nem válik súlyosan idegronccsá? Ennél sokkal „jobb” lett volna – a gyilkosok „lelkiállapotára” nézve is – ha mondjuk lelövöldözik a foglyaikat. Kevésbé lett volna az SS-katonákra nézve „lelkileg” megterhelő. Ez így, ahogy most leírják, fölfoghatatlanul borzalmas. A dízelmotoros kivégzések igencsak nehezen elképzelhetőek, ugyanis a dízelmotorok kipufogógázaiban viszonylag magas az oxigéntartalom, és alacsony a szén-monoxid-tartalom. (Üresjáratban – márpedig a tengeralattjárókból vagy tankokból kiszerelt motoroknak a gázkamrák mellett üres járatban kellett menniük – a dízelmotorok kipufogógázai 1 ezreléknél is kevesebb szén-monoxidot tartalmaznak, de még maximális terhelés esetén is csak 4 ezreléket. Ezzel szemben a dízelmotorok kipufogógázaiban 18% oxigén is található.) Egyáltalán nem túl hatékony gyilkos eszköz tehát egy dízelmotor. De ezzel ne lettek volna tisztában a németek? „A dízelmotoros kivégzéseket azért hagyták abba, mert feleslegesen hosszúak voltak, adott esetben két és fél órát is tartott egy turnus” – írja Ungváry. Amikor a „nácik” megtervezték az „ipari méretű népirtást”, nem vették számításba, hogy dízelmotorok kipufogógázaival csak nagyon lassan és nehézkesen lehet ölni? A precíz németek nem kérdeztek meg egy szakértőt a dízelmotorok kipufogógázainak összetételét illetően? És mi a helyzet, Ungváry úr, a gyilkosok „lelkiállapotával”, melyre Himmler olyannyira ügyelt? Vajon hogyan hatott az SS-őrök lelkiállapotára, hogy közel ezer, vagy annál is több ember órákon át haláltusáját vívja egy kamrában? És vajon ha két és fél órán át tartott egy-egy dízelmotoros kivégzés, vajon sokkal hosszabb lett volna, ha egyszerűen hagyják őket megfulladni? (Nem lett volna sokkal hosszabb. Amint Carlo Mattogno és Jürgen Graf Treblinkáról írott könyvében bebizonyította: az elgázosítás során megtöltött treblinkai „gázkamrák” áldozatai 0-32 perc alatt megfulladtak volna, ha a kamrákat légmentesen lezárják. Carlo Mattogno and Jürgen Graf, Treblinka – Vernichtungslager oder Durchgangslager? Castle Hill Publishers, Hastings 2003, chapter 4,7. )

6. Gyűlölködő kirohanások: Meglepett, hogy Ungváry nem érti, miért idézem a szövetségesek bizonyos vezetőinek, illetve újságírójának a németek „kiirtására” vonatkozó kirohanásait. Azért, mert a hasonló német átkozódásokat (beleértve Hitlernek a zsidó faj megsemmisítésére vonatkozó „jövendölését”) a holokauszt bizonyítékaként emlegetik. Tehát egy háború idején az ellenséget szidalmazó, a „megsemmisítésüket” kilátásba helyező megnyilatkozásból még nem következik, hogy ténylegesen létezett egy olyan program, melynek célja az európai zsidóság teljes megsemmisítése volt. Természetesen a szövetségesek vezetői sem akarták valójában az utolsó szálig kiirtani a németeket. Ez nem is lett volna lehetséges. Ungváry állítása, miszerint én tényként kezelem, „hogy a szövetséges bombatámadások a német lakosság kiirtására irányultak”, valamiféle félreértésen alapul. Ami a lényeg: a politikusok és propagandisták átkozódásaiból, az ellenségre szórt szidalmaiból messzemenő következtetéseket nem lehet levonni valamiféle népirtó program meglétére vonatkozóan.

Az általam idézett németellenes kirohanások forrásai: itt találhatóak (ezen belül lásd a Speeches and Other Public Statements by Political Leaders of the Third Reich című fejezet bevezető részét.) Ungváry gúnyosan megjegyzi, hogy „Perge talált egy jó kis holokauszt-tagadó oldalt. (Az említett oldalon még nem jártam, de köszönöm az infót, el fogok látogatni oda.)

És még legyen szabad egy kérdést föltennem. Ungváry úr, Ön egyik korábbi válaszában azt írta, a megsemmisítés ténye nem volt titkos, csak annak a módja. Most viszont azt olvasom az Ön egyik legutóbbi írásában, hogy az elgázosított emberek hamvait a folyókban és másutt szétszórták. Én már írtam két cikket is arról, hogy az egymillió elgázosított fogoly holttestének elhamvasztása nyomán milyen irdatlan mennyiségű hamu keletkezett, melynek elszállítása is hatalmas feladatot jelentett és jelentős szállítókapacitást kötött volna le, lásd itt és itt. De a kérdésem a következő: miért kellett a hamvakat szétszórni, és ezzel a tömeggyilkosság nyomait eltüntetni, ha egyszer a „népirtás” ténye nem volt titkos? (És miért kellett az „iratokat megsemmisíteni”, a keleti fronton a legyilkoltak holttesteit kiásni és elhamvasztani, négy megsemmisítő tábort a földig rombolni, ha úgyis mindenki mindent tudott?)

7. Himmler poseni beszéde: Erről a témáról sok szó esett az első holokauszt-vita során, és a revizionista történészek is sokat foglalkoztak vele. (Például az előbb említett webhelyen is alapos elemzés olvasható a kérdésről.)

Egyes revizionista történészek valóban kétségbe vonták a beszéd hitelességét, mások elfogadták valóságosnak, de rámutattak arra, hogy Himmler kétségtelenül súlyos szavakat használ ugyan, az elmondottak mégsem tekinthetők a „gázkamrákban zajló előre eltervezett népirtás” bizonyítékának. Hely hiányában most nem elemezném a téma összes vonatkozását, inkább csak Ungváry vádjára felelnék. A következőket írja ugyanis: „Ne haragudjon Ottó, de… Ön miről beszél?? Milyen NSDAP pártprogram? Hol hivatkozik Himmler az NSDAP pártprogamjára?” Annyit mond, hogy „Es gehört zu den Dingen, die man leicht ausspricht. "Das jüdische Volk wird ausgerottet", sagt Ihnen jeder Parteigenosse, "ganz klar, steht in unserem Programm drin, Ausschaltung der Juden, Ausrottung, machen wir, pfah!, Kleinigkeit". Megmutatná, hogy hol lát Ön itt NSDAP pártprogramot…? Az 1943. október 4-én Posenben elhangzott beszéd vonatkozó része a következőképpen hangzik: ”Es gehfirt zu den Dingen, die man leicht ausspricht -- Das jildische Volk wird ausgerottet," sagt em jeder Parteigenosse, "ganz klar, steht in unserem Programm, Ausschaltung der Juden, Ausrottung, machen wir." ( Nuremberg Document 1919-PS ) Magyarul: „Ezek azok a dolgok, amelyekről könnyű beszélni -- "a zsidó fajt megsemmisítik”, mondja egy pártbéli elvtárs, "ez világos, benne van a programunkban – a zsidóság megsemmisítése, és mi azt csináljuk, megsemmisítjük őket.” (Az ellenség „megsemmisítésre” történő utalás minden háborús fél szóhasználatában előfordul, önmagában nem bizonyíték a „gázkamrákban zajló előre eltervezett népirtásra.) Ungváry úr, ott van az a szó, hogy Parteigenosse! Ne rójon meg érte, de fordíthatom „párttagnak” is, „elvtársnak” is, magyartalanul „pártbajtársnak vagy pártelvtársnak” is. Tehát ha Himmler szerint egy „párttag, vagy pártelvtárs” azt mondja, hogy benne van a „programunkban”, akkor ez Ön szerint, Ungváry úr, nem a pártprogramra vonatkozik? Hát akkor mire vajon? Márpedig az NSDAP programjában nem szerepelt a zsidóság megsemmisítésének terve.

Ne haragudjon, de nevetséges állítás, hogy a több száz SS-vezető előtt elmondott poseni beszéd – melyről hangfelvétel is készült – titokban maradhatott, szemben Himmlernek egy kadétiskolában elmondott szavaival. Ugyan már, ne vicceljen. (Himmlernek erre a másik beszédére vonatkozó elemzés, melynek forrását tőlem Ungváry kéri, megtalálható Jürgen Graf Önhöz írt korábbi vitacikkének lábjegyzeteiben, lásd itt, és maga a forrás: Bradley F. Smith, Agnes F. Petterson (ed.), Heinrich Himmler. Geheimreden und andere Ansprachen 1933-1945, Propyläen, Frankfurt 1974, p. 200 .)

Hasonlóképpen a foglyok munkaerejének kímélésére vonatkozó Oswald Pohl-féle utasítás, mely Himmler poseni beszédének elhangzása után három héttel, október 26-án született, valamint a zsidó foglyok kezelésére vonatkozó rendelkezés ( „Erläuterungsbericht zum Ausbau des KGH der Waffen-SS in AuschwitzOS“. Rossiskij Gosudarstvenny Vojenny  Arkhiv, Moscow, 502-2-60, 81. o.) és az auscwitzi kórház felépítési tervének ( Archiwum Glownej Komisji Badania Zbrodni przeciwko Narodowi Polskiemu, Warsaw, NTN, 94, 143. o.) forrása Jürgen Graf idézett cikkében szerepel.

Véleményem szerint azért Ungvárynak még át kellene gondolnia álláspontját, mely szerint „a munkaképesek munkaerejének megőrzése és a munkaképtelenek megsemmisítése nem mond ellent egymásnak és annak sem, hogy a zsidóságot a nácik perspektivikusan halálra ítélték.” Azért van itt egy jókora ellentmondás. Például azért is, mert felvethető: lehetséges lenne kemény munkát elvárniuk a náciknak azoktól a munkaképes zsidóktól, akiknek munkaképtelen hozzátartozóit gázkamrákban legyilkolták? Ki lehetett az az őrült, aki ilyesmit eltervezett? Véleményem szerint az a tény, hogy 1943 októberében új, a korábbinál lényegesen nagyobb kórházi barakkokat terveztek Auschwitzban (összesen a 137 egészségügyi célokra szánt épület létrehozásának teljes költsége hozzávetőleg 5 161 329 Reichsmark lett volna), továbbá, hogy nagyjából ugyanekkor a foglyok egészségének és munkaképességnek megóvása, valamint a zsidó betegek gyógyítása érdekében született intézkedés, azért némiképpen szemben áll a zsidók teljes megsemmisítésére irányuló állítólagos nemzetiszocialista törekvésekkel.

8. Milyen forrásokra támaszkodunk? Mint látja, Ungváry úr, nemcsak Carlo Mattognora támaszkodom, de Jürgen Graf írásaira is. (És persze más, revizionista és nem revizionista történészek műveire is, és mint Ungváry megállapította, a „szemtanúk” vallomásaiból is „mazsolázgatok”.) De hagyjuk ennek a „karaktergyilkosságra” vezető kérdéskörnek a boncolgatását, mert én pedig azt a kérdést teszem fel Önnek, hogy mennyivel jobb az, ha Ön például a teljesen hiteltelenné vált Kurt Gerstein szemtanú vallomásának bizonyos részleteire támaszkodik? Vagy jobb az, ha csak úgy ismételgeti a holokauszt-mítosz bizonyos elemeit anélkül, hogy utánanézne egyáltalán, információi honnan származnak?

9. Ellenállás: Ungváry a következőt írja: „A kommunista múlt bűneinek feltárása miatt eddig kilenc ügyben citáltak már bíróság elé, ítéltek is el, kaptam milliós (!) pénzbüntetést. Munkahelyem most szűnt meg és jó esetben minimálbérért dolgozhatunk kollégáimmal új helyünkön tovább.” Mindez valóban dicséretes. De mint fentebb utaltam rá, a kommunistákkal ma már lehetséges szembeszállni, mert megbuktak. A cionizmussal (és az annak ideológiai alapját képező holokauszt-mítosszal) szembeszállni azonban sokkal merészebb, már-már öngyilkos vállalkozás. Ez a magyarázata annak, Ungváry úr, hogy egyelőre nem ajánlatos „arccal-névvel felvállalva” kimondani bizonyos igazságokat a mai Magyarországon. Ami pedig azt az állítását illeti, hogy „sehol sem ítéltek el embereket csak azért”, mert a gázkamrákkal kapcsolatos technikai vitákban „a mainstreamtól eltérő pozíciókat vettek volna fel”, nem egészen igaz. Számos revizionista került börtönbe, illetve indult ellenük per (David Irving, Ernst Zundel, Sylvia Stolz, Jürgen Graf, stb.), akiknek a bűne tényleg csak az volt, hogy kétségbe vonták a gázkamrák, vagy a „népirtó program” létét, illetve úgy gondolták, nem halhatott meg hatmillió zsidó a második világháború alatt. Ugyanakkor mindegyikük elismerte a zsidóság szenvedéseit (a deportálásokat, kivégzéseket a keleti fronton, az éhezést, a járványokat, a kényszermunkát, a tulajdon elkobzását, stb.) ami azonban üldözőiket mégsem hatotta meg. Jogos tehát az óvatosság.

10. Bizonyítékok: A bizonyítékok Ungváry szerint: „Fényképfelvételek, dokumentumok, demográfiai adatok, kis részben fizikai bizonyítékok, a náci Németország egyéb politikái.” A megsemmisítésre vonatkozó dokumentumok nincsenek, hasonlóképen egyetlen fényképfelvétel sem létezik, amely az elgázosítások tényét alátámasztaná (cáfolatára nézve viszont több felvétel is van, gondolok főleg az 1944. május 31-én Auschwitzról készített légi felvételekre, melyeken nem látszanak a nyílt színi halottégetések nyomai, sem a krematóriumok előtti hosszú sorok, stb.), a demográfiai adatok körül rettenetes nagy a zűrzavar, a fizikai, illetve tárgyi bizonyítékok szintén kétségesek. Egyetlen tömegsírt nem tártak föl, sem Auschwitzban, sem másutt. A „náci Németország egyéb politikái” (gondolom, Ungváry az eutanázia programra, a Generálplan Ost tervre, a szovjet hadifoglyok sorsára gondol), szintén nem bizonyítékok arra nézve, hogy milyen sorsot szántak a nemzetiszocialista vezetők a zsidóknak.

11. Tévedések: Semmiféle komolyabb tévedést nem követtem el, amiért elnézést kellene kérnem. (Az, hogy nem tudok franciául, továbbá, hogy a valóban komoly, a holokauszt-irodalomban gyakran emlegetett szemtanúkat idéztem írásaimban, talán nem tekinthető tévedésnek. Ha mégis, akkor elnézést.) Ezzel szemben Ungváry az alábbi súlyos hibákat követte el:

1. A Wikipédiáról kimásolt táblázata alapján bemutatta a napi kokszfelhasználás, valamint a naponta Birkenauban állítólag elgázosított emberek számát. Azonban nem osztotta el a két számot, mert ha megteszi, azt az eredményt kapja, hogy 3,2 kg koksszal hamvasztottak el halottakat Birkenauban. Ami teljes képtelenség. Magyarán: nem lehetett naponta 4756 embert elgázosítani a birkenaui gázkamrákban. (De még a harmadát sem.)

2. Ungváry nem reagált arra a felvetésemre, mely szerint 1943. március 15. (az első birkenaui krematórium üzembe helyezése) és 1943. október 25. között az Auschwitz-Birkenauba érkezett koksz mennyisége alapján kizárólag az ebben az időszakban természetes halállal elhunyt foglyokat lehetett elhamvasztani

3. Nem én, hanem Ungváry és holokausztos barátai mazsolázgatnak a források – vagyis a szemtanúk vallomásai – között. Most már teljes a zűrzavar a szemtanúk vallomásainak értékelésében. Ki a „jó” szemtanú és ki nem az? Nem világos, milyen alapon fogadja el Ungváry egyes – régen lelepleződött – szemtanúk vallomásainak bizonyos elemeit igaznak. (Például Kurt Gerstein csúnyán felsült a 25 milliós áldozati számával és más képtelenségeivel, mégis Ungváry feltétel nélkül elhiszi, amit a dízelmotoros kivégzésekről mondott. Ugyanígy mindenféle bizonyíték nélkül hisz Ungváry a mítosz olyan elemeiben, mint a hamvak szétszórása, a Ciklon B-vel történő kivégzés, a gázkamrák, stb.)

4. Egyetlen bíróság sem tartja fontosabb bizonyítéknak a szemtanúk vallomásait, mint a tárgyi bizonyítékokat, illetve a dokumentumokat. Himmler talányos poseni beszéde nem lehet erőteljesebb bizonyíték, mint az a tény, hogy a krematóriumok kapacitása és a kokszfelhasználás alapján (és persze számos más okból), nem volt lehetséges a gázkamrákban zajló tömeges megsemmisítés.

12. Treblinka: Végezetül, hogy a vitának új irányt adjak, felvetném Treblinka ügyét. Ungváry Krisztián egy Treblinkáról érdeklődő olvasónak a hozzászólására azt írta válaszul, hogy igen sok információt lehet megtudni a treblinkai „haláltáborról”, egy bizonyos Richard Glazar nevű egykori fogoly Die Falle mit dem grünen Zaun című visszaemlékezése alapján. Nézzük hát, valóban érdemes-e támaszkodni Richard Glazar visszaemlékezéseire. Már eleve kissé gyanús, hogy a nevezett férfiú 1992-ben, 49 évvel a treblinkai láger felszámolása után jelentette meg könyvét. (Melyre Ungváry utalt.) De rendben, tegyük fel, mindenre pontosan emlékszik, és most, idős korában jött meg a kedve az íráshoz. A hivatalos holokauszt-történet szerint a Treblinkába szállított foglyokat röviddel érkezésük után – esetleg néhány hetes vagy hónapos kényszermunkát követően – megsemmisítették. Az Encyclopedia of the holokauszt szerint: a zsidó foglyokat "néhány hét vagy hónap után megölték, miután kényszermunkát végeztettek velük, és az újonnan érkezőkkel váltották fel őket.” Ezzel szemben Glazar azt állítja, hogy 10 hónapot töltött el a treblinkai „haláltáborban”: 1942 októbertől 1943 augusztusig. Glazar visszaemlékezései nem túl érdekesek, ugyanis nem tett mást, mint részleteket emelt át más „túlélők” beszámolóiból. Magyarán: plagizált. Így például erőteljesen támaszkodott Samuel Willenberg 1986-ban héberül megjelent könyvére (mely angolul 1989-ben látott napvilágot).

Ezen kívül Glazar két további hibát is vétett. Az egyik, hogy a korábban eltemetett holttestek kihantolásának és elégetésének kezdetét „egy borús novemberi napra” datálja 1942-ben. Igen ám, csakhogy a hivatalos holokauszt- irodalom egyöntetűen azon az állásponton van, hogy a holttestek kiásása és elhamvasztása nem kezdődhetett 1943. március-április előtt. A másik hiba az a mód, ahogyan leírja részvételét a 25 főből álló, fák kivágására, és más javítási munkákra szakosodott „álcázási kommandóban” (Glazar visszaemlékezésének vonatkozó részét idézi Carlo Mattogno-Jürgen Graf: Treblinka. Extermination Camp or a Transit Camp? Chichago, Illinois, Theses & Dissertations Press, 2004., elérhető itt.):

Vagyis Richard Glazar szerint Treblinkában egy 25 főből álló egység volt az egyedüli, amely elhagyhatta a tábor területét, azért, hogy az erdőben keményen dolgozzon, és ellássa a lágert a szükséges fával. Ha például hatalmas mennyiségű fára volt szükség Treblinkán a halottak elégetéséhez (a mostani hivatalosnak tekinthető álláspont szerint hozzávetőleg 800-870 ezer embert végeztek ki Treblinkán), akkor több millió faágat kellett volna levagdosniuk, és a táborba cipelniük, vagyis az álcázó egység nem sokra jutott volna. Glazar, a treblinkai favágó, a következőt mondja arról, miképpen történt a halottak elégetése:

Mindenki láthatja: mennyit érnek Glazar barátunk hosszú évtizedek után felelevenített „emlékei”. És egy ilyen színvonalú visszaemlékezést ajánlgat Ungváry Krisztián az olvasóknak! Persze más lehetőség nincs, mert mindegyik holokauszt-beszámoló tele van képtelen, sok esetben pedig nevetséges részletekkel. Én inkább Mattogno és Graf Treblinkáról szóló könyvét javasolnám elolvasásra. Ungváry nyilván elfelejtette egyébként, hogy Richard Glazar neve szóba került az első holokauszt-vita során is. Éspedig Jürgen Graf említette meg a nevét, akkor, amikor rámutatott: semmiféle erdőirtásnak nincsen nyoma Treblinka környékén. Gráf leírta, hogy – mivel egy favágó hagyományos szerszámokat (fűrészeket és fejszéket) használva, napkeltétől napnyugtáig dolgozva, naponta 0,55 tonna fát képes kivágni és felfűrészelni –, a treblinkai favágó csoport 25 tagja naponta (25×0,55 =) 13,75, kerekítve 14 tonna fáról tudott gondoskodni. Mivel a 800 000 holttest elhamvasztásához 240 000 tonna fa szükséges, ezért ennek a mennyiségnek a kivágása és felfűrészelése (240 000 ÷14 =) 17 100 napig, azaz 570 hónapig, azaz majdnem 48 évig tartana! Ami annyit jelent, hogy a favágók 1991-ben fejezték volna be munkájukat! Alighanem tényleg hivatalos holokauszt-történésznek kell lennie ahhoz, hogy bárki is elhiggye Richard Glazar beszámolóját.

Egyébként 1944 májusában és novemberében légi felvételek készültek Treblinkáról. A fotók mintegy 100 hektár sűrű erdőt mutatnak a tábor északi és keleti oldalán. Az erdőnek legalább egy hektárja magának a tábornak a területén volt. További kérdés az, hogy honnan jött a fa a 800-850 ezer holttest elégetéséhez? Ha igaz, amit a tanúk állítanak, vagyis hogy legalább fél éven át tartott a halottak elégetése, akkor mindennap 4700 holttestet hamvasztottak el. Becslések szerint minden áldott nap 950 tonna tűzifára volt szükség a művelethez, ami kb. 1 méter magas, 3 méter széles, és közel 1 kilométer hosszú farakás lehet! Ismétlem: ennyi fát igényelt a halottégetés naponta! A fél év alatt tehát 176 ezer tonna száraz tűzifa fogyott volna el. A 850 ezer ember elhamvasztott testéből, valamint az elégetéshez szükséges fából összesen 3900 tonna hamu keletkezik. (Gondoljunk bele: ez 390 darab 10 tonnás teherautó rakománya!) Hol van ez a hatalmas mennyiségű hamu? És miért nem találtak a helyszínen csont- és fogmaradványokat? Ha feltesszük, hogy minden áldozatnak csak 20 foga volt, akkor 17,5 millió csontmaradványnak kellene léteznie a föld alatt! Arról már nem is beszélve, mekkora hatalmas területű tömegsírba lehetett betemetni 850 ezer embert! Egyes becslések szerint a hatalmas mennyiségű kiásott föld és a tömegsír(ok) együttesen egy 61 600 négyzetméteres területet igényeltek volna, ebből 25 ezer 200 négyzetméter lett volna a tömegsír(ok) területe. Vagyis a sírok és a kiásott föld 3 és félszer nagyobb területet foglalt volna el, mint maga a treblinkai „megsemmisítő tábor”!

Tanulság: Ha bárki szeretne világos képet kapni arról, mi történt valójában Treblinkán (és általában a zsidókkal a második világháború alatt), nem ajánlatos pusztán a „túlélők” visszaemlékezéseire támaszkodnia.

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: "Nem a holokauszt a világtörténelem legfontosabb vonatkoztatási pontja" - Ungváry válasza Pergének