Az alábbi, a mai Magyar Nemzetben megjelent cikknek főleg a “Természetesen durva túlzás lenne azt állítani, hogy minden berceli cigány bűnöző vagy munkakerülő”-vel kezdődő részét (ezt szintén kiemeltük, hogy könnyebben megtalálhassuk) érdemes elolvasni, ha esetleg az egészre nem lenne időnk.
Kis harang
Villámsújtott falu – Galgaguta lakossága összefogott egy cigány családért
Villámsújtott falu – Galgaguta lakossága összefogott egy cigány családért
Két falu. Mindössze három kilométerre vannak egymástól. Ha azonban a két szomszédos nógrádi település helyzetét hasonlítjuk össze, ég és föld. Az egyiken lopás és munkakerülés jellemző, és csakugyan nő a feszültség – Galgagután viszont, ahol minden roma dolgozik, példaértékű összetartás tapasztalható.
Béke az érkezőnek: ez a felirat fogad Galgaguta határában. Csinos a falu. A porták takarosak – bár a sok repedt fal, régen festett kerítés, lógó kapu jelzi, hogy nem igazán tehetősek az itteniek. A templomtoronytól gyalog megyek Turiék háza felé.
Az emberek alaposan megnézik az idegent, nagyokat köszönnek. Főleg idős asszonyok jönnek elő, tót népviseletben: rakott szoknyában, lajbiban, kék vagy fekete főkötőben.
Zúg a harang. Egy anyóka kihajol a kerítésen:
– Férfi halt meg.
– Honnan tetszik tudni?
– Három verset harangoztak. Ha férfi megy el, háromszor húzzák rövid ideig a nagy haranggal, és csak utána vegyesen a kicsivel. Ha nő, két verset mond a harang. Ha gyerek, a kis harangot húzzák: hármat, ha fiúcska, kettőt, ha lányka.
– Hány harang van a toronyban?
– Már csak kettő. Három volt régen, két kicsi, egy nagy. Csak hát a háborúban az egyik kicsit elvitték. Még fiatal voltam, de emlékszem: mikor leengedték, nagy sírás volt, zokogott az egész falu. Koszorúkat raktak rá, úgy vitték az állomásra, feldíszítve.
– Tetszett hallani az égzengést, amikor lecsapott a villám?
– Persze. Jöttem befelé a kertből, mert vágtam a füvet, hát épp nyitom az ajtót, mikor olyat döngött az ég, hogy azt hittem, elesek! Mikor kinéztem, láttam, hogy az édesanyja szalad a pálya felé. A helikopter Pestre vitte a gyereket. Néztem a híreket este, bemondták, hogy egy tizenhat éves fiúba villám csapott Galgagután. Így van ez, nem tudjuk, hol ér a halál.
– Jöjjön csak, a kutya meg van kötve!
Mária fekete pólóban, gyűrött arccal áll a teraszon. Halvány rózsaszínre égetett téglákból épült a ház. Odabent rend van és finom hűvös. Élénk tekintetű, mosolygós kisfiú, Andris ül az asztalnál; mellette Krisztián apja, Mária előző férje. A konyhaszekrénynek támaszkodik a jelenlegi férj.
– Tessék – tesz elém egy fotót az asszony. – Ugye, milyen szép gyerek volt?
– Igen.
– Rengeteget focizott – mondja Andris.
*
– Örökmozgó volt – teszi hozzá a férj. – Tévénézés közben is ki-be járkált. Nem bírt nyugodtan megülni.
– Mikor történt?
– Harmadikán, pénteken. De csak tizedikén halt meg a kórházban, öt óra körül. Szándékosan tetettük ötre a temetés időpontját, mert ötkor volt a baleset, és ötkor is halt meg. Behordták hátra a fát, Andriska is segített, aztán mondták, hogy lemennének a pályára. Ha csak kicsit is beborul, nem szoktam elengedni őket, mert világéletemben féltem a vihartól. De tiszta idő volt. Épp mosni akartam, mikor meghallottam a rohammentőt.
– Krisztián a közeledben volt? – kérdem Andrist.
– Tíz méterre talán, de lehet, hogy messzebb. Épp indultunk volna haza, mert láttuk, hogy vihar lesz. Vizes volt a fű, abban szaladgált. Hátranézett rám, és tovább nem emlékszem. Ellökött a légnyomás – mondja Andris.
– Órákig nem tudott megszólalni – simítja meg a gyerek fejét az asszony. – Nem értem, miért nem a kapufába csapott a villám, az magasabb is, fémből is van…
– Talán túl sok energia volt a gyerekben, az levonzza – véli a férj.
– A cipőjét meg a zokniját oda akarták adni a mentősök, de nem hoztam haza. Szétégtek – folytatja az asszony. – Szegénykémnek olyan volt a haja, mint a drótkefe. Az orvosok azt mondták, öntudatlan. De vasárnap kinyitotta a szemét, és kétszer rám pislogott. Ezt jeleztem az orvosnak, de azt felelte, csak idegrángás.
– Csütörtökön megfogta a kezemet – állítja az apa. – Nem szóltam az orvosnak, ezt is idegrángásnak mondta volna. Pedig amikor Krisztián tenyerébe tettem a kezem, megszorította.
A férfi arca merev, de a szeme telefut könnyel.
– Odahajoltam, beszéltem hozzá: Öcsike, mert így szólítottuk, kisfiam, nyisd ki a szemedet; ahogy beszéltem, egyre följebb emelkedett a szemhéja, tudom, hogy hallotta – veszi át a szót az asszony. – Az utolsó napon mondtam, hogy szerintem legfeljebb öt óráig marad, mert akkor történt. Kevéssel előtte szóltam, hogy nem tudom megvárni, megnézni, ahogy… Szóval kimentem a kórházból, és tíz perc múlva kaptam a telefonhívást… Megvárta, míg kimegyek.
Hallgatunk kicsit.
– Tegnap hozták haza a ravatalozóba. Úgy gondoltam eddig, hogy meg sem nézem, de most olyan érzésem támadt, mintha hívott volna. Nagyon sokat fogyott, alig ismertem meg. Sosem volt halottam, mert nincsen rokonságom. Állami gondozásban nevelkedtem, csak egyszer láttam a szüleimet, kiskoromban. Mindig azt mondtam a Jóistennek, hogy én már minden fájdalmat kibírok, csak az ne legyen, hogy valamelyik gyereket elveszítem. De erősnek kell maradnom, Andrist nevelni kell. Most lesz nyolcadikos.
– Kitől kapott segítséget?
– Mindenkitől. Nem tudtam, miből temetjük el, mert ruhát is kellett venni neki, s csak a koporsó százezer forintba került… Világos koporsót akartam, mégiscsak gyerek. A polgármesteri hivatalon, a családsegítőn, az egyházközségeken keresztül a lakosság nagyon sokat összeszedett nekünk.
– Sosem szenvedett hátrányt amiatt, hogy cigány származású?
– Soha. Kilencvenkettőben költöztünk ide, és az első pillanattól befogadtak. Gyakran kérdezték, kell-e valami. Soha nem kértem segélyt, pedig előfordult, hogy tüzelőnk se nagyon volt.
Az asszony is, a férje is Dunakeszin, a járműjavítóban dolgozik. Hajnalban, a háromórás vonattal indulnak, általában este fél hét körül érnek haza.
– Tanulásban is, társadalmi munkában is kimagaslók a gyerekeim. Jártak tátikázni, mindenhol az elsők közt voltak, feljutottak megyei szintre is.
– Tátikázni?
– Hát amikor énekeseket utánoznak, és táncolnak hozzá.
– Eszti, a nővérem benne volt a gyarmati tévében is – mondja Andris. – Szulák Andreát adta elő.
– Salgótarjánban meg az Öcsi utánozta a Balázs Palit, nagyon ügyes volt. Parókát is vettünk neki – teszi hozzá a férfi.
– Locsi-fecsi volt, folyton beszélt – mondja Mária. – Akkora csend van most a lakásban, hogy kibírhatatlan…
– A természet is meg van bolondulva – véli a férj. – Most szombaton megint égzengés, villámlás volt.
– Pont ötkor kezdődött az is – mondja az asszony.
Visszafelé, az ABC előtti hirdetőtáblán gépelt papírt veszünk észre: „Kedves galgagutaiak, ezúton szeretnék köszönetet mondani családom nevében is mindazoknak, aki Krisztián halála miatti gyászunkat átérezve segítettek adományaikkal. Barancsiné Pataki Mária.”
A futballpályán a füvet nyírja egy férfi. Bemutatkozik: Takács László gondnok. Azt mondja, már előkészítette a ravatalozót. Megmutatja, ha akarom. Odaballagunk.
– Egy hónapon belül ez a negyedik temetés, de most megint hallottam a harangot. Nemrégiben egy negyvenéves ember lett öngyilkos. Ha így megy tovább, elfogy a falu. Még nem szóltak, hogy most ki az, de egy idős bácsiról tudom, hogy nagybeteg… Ha ma hozzák, a fiút kívülre kell tennem, a bácsit a hűtőbe.
Szépen felmosott kő, hipószag. A belső helyiségben fekszik Krisztián. Az öltönye kicsit bő. Tényleg nem hasonlít a fényképre, nagyon sovány, beesett az arca.
Kimegyünk, a gondnok bezárja az ajtót. A madarak csöndben vannak. Hatalmas a nyár, csak néhány szürke hasú felhő okvetetlenkedik az Öreg-hegy körül.
Feketébe öltözött, idős cigány asszony érkezik egy kamasz fiúval és egy talicskát toló kisgyerekkel. Kapa, öntözőkanna van náluk. Újságolják, hogy a Pali bácsi halt meg.
– Mondom – bólint a gondnok.
– No, ezt a Marit felkarolta mindenki – szól az idős hölgy, Lakatosné. – Nagyon rendes gyerek volt a Krisztián. Mindig szépen köszönt. Jaj! – ingatja a fejét. – Minálunk, tetszik tudni, a cigányok, magyarok szépen megvannak. Nekem négy fiam van, tizenöt unokám. Mindegyik fiamnak szakmája van. De a negyedik sajnos meghalt egy balesetben, munka közben.
Elindulunk vissza, a falu felé.
– Van munkalehetőség?
– Aki nem akar dolgozni, annak nincs. Az enyimek Pestre járnak.
– Hova jársz iskolába? – kérdem a fiút.
– A húgom unokája – szól közbe Lakatosné.
– Vácra. Karosszérialakatosnak tanulok. Ha minden összejön, jövőre végzek.
– Hiába az vagyok én is – veszi vissza az asszony a szót –, utálom a trehány, moslék cigányokat. Bercelen elmennek lopni, verekedni, de itt nem is iszákosak az emberek, pedig szegény mindenki. Nekem épp ma hozták ki a harmincnégyezer forint nyugdíjat…
Zörög a talicska.
– Na, hazamegyek, valamit főzök, felöltözködünk, és megyünk a temetésre.
Orgoványi László a polgármesteri hivatalban megerősíti: a galgagutai cigány lakosság minden tagja dolgozik, és soha nem volt feszültség a falubeliek közt. A polgármester büszke a település lakóira.
– Nagy dolognak tartom, hogy ebben a szemét világban az emberek még így össze tudnak fogni. Nem tudom pontosan, mennyi pénz jött össze. Az biztos, hogy több százezer forint.
Az alig nyolcszáz lakosú Galgagután igen élénk a hitélet: tekintélyes létszámú evangélikus egyházközség működik, valamint egy baptista gyülekezet és egy szabadkeresztény közösség; igen aktívak a katolikusok is, nemrégiben építettek új templomot.
Turiék katolikusok. A plébános, Czombos József a három kilométerre fekvő Bercelen él. Bercel is szép falu, két régi, nagy, felújított kastéllyal, megkapó, erdős-hegyes környezettel. Mielőtt betérek a plébániára, végigmegyek a Tabán soron: ahogy közeledem a település széléhez, egyre rosszabbak és színesebbek a házak. Visszafordulok.
– A gutaiak – mondja Czombos József – nemcsak dolgosabbak, de a vallási életben is aktívabban vesznek részt. A gyermekeiket megkeresztelik, elhozzák elsőáldozásra, bérmálásra. Olykor szolgálatba is állnak, ministrálnak, van cigány asszony a templomban a felolvasók közt is. Nemsokára indulunk gyerektáborba, oda két cigány kislányt viszünk Gutáról. Egyikük szülei kicsit szégyenkeztek az anyagiak miatt, de mondtuk nekik, hogy megoldjuk, csak engedjék el a gyereket.
Természetesen durva túlzás lenne azt állítani, hogy minden berceli cigány bűnöző vagy munkakerülő, mégis szembeszökő a különbség a két szomszédos település állapota közt. Bercelen a magyarok közül sokan a végsőkig elkeseredtek amiatt, hogy a cigányok elvisznek mindent; a faluszéli veteményeskertek művelését többen ezért hagyták abba.
– Elviszik a húst is a füstölőből. Előfordul, hogy míg az emberek elmennek a templomba, kirabolják őket.
A falubeliek a plébános szerint nem mernek szót emelni ez ellen, mert félnek, hogy összefog ellenük a cigányság.
– Láttam, mikor az intézkedő rendőr köré gyűltek, és mutogattak, pimaszkodtak; a rendőr nem tudta, mitévő legyen. Ha köszönök cigány fiataloknak az utcán, megesik, hogy kiröhögnek vagy rondaságokat mutogatnak.
Érdekesen alakult a térségben a politikai szimpátia megoszlása is. Többen megerősítik Gután és Bercelen: korábban mindkét település „fideszes” volt, de a berceliek a legutóbbi szavazáson meglepően nagy arányban szavaztak a Jobbikra. Galgagután a fideszes szavazók maradtak többségben.
Egy új törvény szerint ahhoz, hogy a munkanélküliek megkaphassák a segélyt, kilencven napot közmunkán kell tölteniük. Kollár Józsefné, az Út a munkához program berceli koordinátora irodájában fogad. Állítása szerint rengeteg a feladat: árokpartok megtisztítása, takarítás, parkgondozás, fűnyírás. Ám igen nehéz dologra fogni az embereket.
– Fel vannak háborodva. Tegnap azt kérdezték: mit képzelünk, ilyen melegben kaszálni fognak? Azt feleltem, hogy sajnos irodai munkát nem tudok adni. Erre megfenyegettek, hogy a kaszával levágják a fejemet. A gépkocsivezetővel felváltva megyünk ellenőrizni; amint meglátják, hogy közeledünk, kicsit dolgozni kezdenek, de különben nem sokat ér a munkájuk…
– A fenyegetésre hogyan reagált?
– Sehogy. Nem szabad mutatni, hogy megijed az ember, mert vérszemet kapnak.
Kollárné szerint a berceli cigányok nem is élnek nagyon rosszul. Ritka az a család, amelyiknek nincs autója; italra, cigarettára mindegyiknek telik. Sokan átjárnak Gutára koldulni, sorra becsöngetnek a házakhoz. Ha kapnak valami csomagocskát, kiválogatják ott helyben: ami tetszik, megtartják, ami nem, azt eldobálják az úton, a járdán.
Jánvári Andrásné polgármester szerint Bercelen sem magasabb a cigányság aránya, mint a szomszéd faluban: mindössze tizenöt százalék. De a segélyezésük súlyosan megterheli a költségvetést. A településvezető szerint nem három hónap, hanem évek kellenének ahhoz, hogy megszokják a munkát.
– Nemrég az egyik közmunkás bejött a hivatalba dühöngeni, hogy csupán négyezer forinttal kapott többet, mint ha otthon maradt volna. Nem akarta megérteni, hogy ezért a három hónapért az év hátralevő részében megkapja a segélyt. Közöltük, ha enynyire nem tetszik a rendszer, holnaptól ne vegye fel a munkát, de akkor egy fillért sem kap. Feldúltan távozott…
Kollárné szerint az volna igazságos, ha azokat, akik csak ímmel-ámmal dolgoznak, elküldenék – se segély, se fizetés. Ám ezzel a helyben lakó, főleg idős embereket tennék ki még inkább a bűnözésnek. Így amíg lehet, tűrniük kell.
A Galga hídján túl van a focipálya, a focipályán túl a ravatalozó, a ravatalozóban mécsesek lobognak, és körben emberek állnak ünneplőruhában. A család már bent ül az épületben, némán nézik a koporsót. Feketébe öltözött asszonyok imádkozzák a rózsafüzért: Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között… Világosbarna, faerezetű a koporsó, lakktól csillog a felirata: Turi Krisztián, élt tizenhat évet. Gyűlik a tömeg, cigányok, magyarok vegyesen. És áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus, akit érettünk megostoroztak. Négy fehér kesztyűs férfi áll a koporsóval szemben. A ravatalozó előcsarnoka alá szorult a meleg. Legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az óra! – mondja a pap; gyűlik a nép, amíg prédikál. A miatyánkot együtt motyogja mindenki. A négy fehér kesztyűs férfi fölemeli a koporsót; ahogy indulnak, rémült zokogás szakad föl az asszonyból, mintha nem számított volna rá, hogy elviszik. Megyünk a sírhoz. Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes. A kanyar után egyre meredekebb az út; az akáclombok közül kibukkan a boltíves kapu, a szürke fájú kereszt és a kopott felirat: Feltámadunk. Az asszony alig bír menni, megbotlik. Ketten kapják el, támogatják. Az Úr van teveled. Alig fér el a nép az apró temetőben; vagyunk vagy nyolcszázan. Sárgásbarna a föld, gurulnak a göröngyök. Valaki széket hoz az asszonynak. A pap újra imát mond, megáldja, szenteltvízzel hinti a gödröt. A négy férfi fogja a gurtnit. Krisztián apja úgy áll, mint a szobor. Eszter, a nagylány elájul; a mellette álló, kigyúrt karú fiatalember kapja el. Lassan eresztik a koporsót, dobálják rá a földet, a föld dörömböl a deszkán, az aszszony szinte fuldoklik a zokogástól, pofozgatják az arcát, palackból locsolják rá a vizet. Az Úr van teveled. A csokrok, koszorúk kézről kézre járva vándorolnak a négy férfihoz, akik a sírra borítják őket. Emelkedik a virághalom. Innen, lentről, a meredekről nézve úgy látszik, fölér az égig.
Körülnézek.
Sír a falu. Nincsenek cigányok. Magyarok sincsenek. Csak mi vagyunk.
Béke az érkezőnek: ez a felirat fogad Galgaguta határában. Csinos a falu. A porták takarosak – bár a sok repedt fal, régen festett kerítés, lógó kapu jelzi, hogy nem igazán tehetősek az itteniek. A templomtoronytól gyalog megyek Turiék háza felé.
Az emberek alaposan megnézik az idegent, nagyokat köszönnek. Főleg idős asszonyok jönnek elő, tót népviseletben: rakott szoknyában, lajbiban, kék vagy fekete főkötőben.
Zúg a harang. Egy anyóka kihajol a kerítésen:
– Férfi halt meg.
– Honnan tetszik tudni?
– Három verset harangoztak. Ha férfi megy el, háromszor húzzák rövid ideig a nagy haranggal, és csak utána vegyesen a kicsivel. Ha nő, két verset mond a harang. Ha gyerek, a kis harangot húzzák: hármat, ha fiúcska, kettőt, ha lányka.
– Hány harang van a toronyban?
– Már csak kettő. Három volt régen, két kicsi, egy nagy. Csak hát a háborúban az egyik kicsit elvitték. Még fiatal voltam, de emlékszem: mikor leengedték, nagy sírás volt, zokogott az egész falu. Koszorúkat raktak rá, úgy vitték az állomásra, feldíszítve.
– Tetszett hallani az égzengést, amikor lecsapott a villám?
– Persze. Jöttem befelé a kertből, mert vágtam a füvet, hát épp nyitom az ajtót, mikor olyat döngött az ég, hogy azt hittem, elesek! Mikor kinéztem, láttam, hogy az édesanyja szalad a pálya felé. A helikopter Pestre vitte a gyereket. Néztem a híreket este, bemondták, hogy egy tizenhat éves fiúba villám csapott Galgagután. Így van ez, nem tudjuk, hol ér a halál.
– Jöjjön csak, a kutya meg van kötve!
Mária fekete pólóban, gyűrött arccal áll a teraszon. Halvány rózsaszínre égetett téglákból épült a ház. Odabent rend van és finom hűvös. Élénk tekintetű, mosolygós kisfiú, Andris ül az asztalnál; mellette Krisztián apja, Mária előző férje. A konyhaszekrénynek támaszkodik a jelenlegi férj.
– Tessék – tesz elém egy fotót az asszony. – Ugye, milyen szép gyerek volt?
– Igen.
– Rengeteget focizott – mondja Andris.
*
– Örökmozgó volt – teszi hozzá a férj. – Tévénézés közben is ki-be járkált. Nem bírt nyugodtan megülni.
– Mikor történt?
– Harmadikán, pénteken. De csak tizedikén halt meg a kórházban, öt óra körül. Szándékosan tetettük ötre a temetés időpontját, mert ötkor volt a baleset, és ötkor is halt meg. Behordták hátra a fát, Andriska is segített, aztán mondták, hogy lemennének a pályára. Ha csak kicsit is beborul, nem szoktam elengedni őket, mert világéletemben féltem a vihartól. De tiszta idő volt. Épp mosni akartam, mikor meghallottam a rohammentőt.
– Krisztián a közeledben volt? – kérdem Andrist.
– Tíz méterre talán, de lehet, hogy messzebb. Épp indultunk volna haza, mert láttuk, hogy vihar lesz. Vizes volt a fű, abban szaladgált. Hátranézett rám, és tovább nem emlékszem. Ellökött a légnyomás – mondja Andris.
– Órákig nem tudott megszólalni – simítja meg a gyerek fejét az asszony. – Nem értem, miért nem a kapufába csapott a villám, az magasabb is, fémből is van…
– Talán túl sok energia volt a gyerekben, az levonzza – véli a férj.
– A cipőjét meg a zokniját oda akarták adni a mentősök, de nem hoztam haza. Szétégtek – folytatja az asszony. – Szegénykémnek olyan volt a haja, mint a drótkefe. Az orvosok azt mondták, öntudatlan. De vasárnap kinyitotta a szemét, és kétszer rám pislogott. Ezt jeleztem az orvosnak, de azt felelte, csak idegrángás.
– Csütörtökön megfogta a kezemet – állítja az apa. – Nem szóltam az orvosnak, ezt is idegrángásnak mondta volna. Pedig amikor Krisztián tenyerébe tettem a kezem, megszorította.
A férfi arca merev, de a szeme telefut könnyel.
– Odahajoltam, beszéltem hozzá: Öcsike, mert így szólítottuk, kisfiam, nyisd ki a szemedet; ahogy beszéltem, egyre följebb emelkedett a szemhéja, tudom, hogy hallotta – veszi át a szót az asszony. – Az utolsó napon mondtam, hogy szerintem legfeljebb öt óráig marad, mert akkor történt. Kevéssel előtte szóltam, hogy nem tudom megvárni, megnézni, ahogy… Szóval kimentem a kórházból, és tíz perc múlva kaptam a telefonhívást… Megvárta, míg kimegyek.
Hallgatunk kicsit.
– Tegnap hozták haza a ravatalozóba. Úgy gondoltam eddig, hogy meg sem nézem, de most olyan érzésem támadt, mintha hívott volna. Nagyon sokat fogyott, alig ismertem meg. Sosem volt halottam, mert nincsen rokonságom. Állami gondozásban nevelkedtem, csak egyszer láttam a szüleimet, kiskoromban. Mindig azt mondtam a Jóistennek, hogy én már minden fájdalmat kibírok, csak az ne legyen, hogy valamelyik gyereket elveszítem. De erősnek kell maradnom, Andrist nevelni kell. Most lesz nyolcadikos.
– Kitől kapott segítséget?
– Mindenkitől. Nem tudtam, miből temetjük el, mert ruhát is kellett venni neki, s csak a koporsó százezer forintba került… Világos koporsót akartam, mégiscsak gyerek. A polgármesteri hivatalon, a családsegítőn, az egyházközségeken keresztül a lakosság nagyon sokat összeszedett nekünk.
– Sosem szenvedett hátrányt amiatt, hogy cigány származású?
– Soha. Kilencvenkettőben költöztünk ide, és az első pillanattól befogadtak. Gyakran kérdezték, kell-e valami. Soha nem kértem segélyt, pedig előfordult, hogy tüzelőnk se nagyon volt.
Az asszony is, a férje is Dunakeszin, a járműjavítóban dolgozik. Hajnalban, a háromórás vonattal indulnak, általában este fél hét körül érnek haza.
– Tanulásban is, társadalmi munkában is kimagaslók a gyerekeim. Jártak tátikázni, mindenhol az elsők közt voltak, feljutottak megyei szintre is.
– Tátikázni?
– Hát amikor énekeseket utánoznak, és táncolnak hozzá.
– Eszti, a nővérem benne volt a gyarmati tévében is – mondja Andris. – Szulák Andreát adta elő.
– Salgótarjánban meg az Öcsi utánozta a Balázs Palit, nagyon ügyes volt. Parókát is vettünk neki – teszi hozzá a férfi.
– Locsi-fecsi volt, folyton beszélt – mondja Mária. – Akkora csend van most a lakásban, hogy kibírhatatlan…
– A természet is meg van bolondulva – véli a férj. – Most szombaton megint égzengés, villámlás volt.
– Pont ötkor kezdődött az is – mondja az asszony.
Visszafelé, az ABC előtti hirdetőtáblán gépelt papírt veszünk észre: „Kedves galgagutaiak, ezúton szeretnék köszönetet mondani családom nevében is mindazoknak, aki Krisztián halála miatti gyászunkat átérezve segítettek adományaikkal. Barancsiné Pataki Mária.”
A futballpályán a füvet nyírja egy férfi. Bemutatkozik: Takács László gondnok. Azt mondja, már előkészítette a ravatalozót. Megmutatja, ha akarom. Odaballagunk.
– Egy hónapon belül ez a negyedik temetés, de most megint hallottam a harangot. Nemrégiben egy negyvenéves ember lett öngyilkos. Ha így megy tovább, elfogy a falu. Még nem szóltak, hogy most ki az, de egy idős bácsiról tudom, hogy nagybeteg… Ha ma hozzák, a fiút kívülre kell tennem, a bácsit a hűtőbe.
Szépen felmosott kő, hipószag. A belső helyiségben fekszik Krisztián. Az öltönye kicsit bő. Tényleg nem hasonlít a fényképre, nagyon sovány, beesett az arca.
Kimegyünk, a gondnok bezárja az ajtót. A madarak csöndben vannak. Hatalmas a nyár, csak néhány szürke hasú felhő okvetetlenkedik az Öreg-hegy körül.
Feketébe öltözött, idős cigány asszony érkezik egy kamasz fiúval és egy talicskát toló kisgyerekkel. Kapa, öntözőkanna van náluk. Újságolják, hogy a Pali bácsi halt meg.
– Mondom – bólint a gondnok.
– No, ezt a Marit felkarolta mindenki – szól az idős hölgy, Lakatosné. – Nagyon rendes gyerek volt a Krisztián. Mindig szépen köszönt. Jaj! – ingatja a fejét. – Minálunk, tetszik tudni, a cigányok, magyarok szépen megvannak. Nekem négy fiam van, tizenöt unokám. Mindegyik fiamnak szakmája van. De a negyedik sajnos meghalt egy balesetben, munka közben.
Elindulunk vissza, a falu felé.
– Van munkalehetőség?
– Aki nem akar dolgozni, annak nincs. Az enyimek Pestre járnak.
– Hova jársz iskolába? – kérdem a fiút.
– A húgom unokája – szól közbe Lakatosné.
– Vácra. Karosszérialakatosnak tanulok. Ha minden összejön, jövőre végzek.
– Hiába az vagyok én is – veszi vissza az asszony a szót –, utálom a trehány, moslék cigányokat. Bercelen elmennek lopni, verekedni, de itt nem is iszákosak az emberek, pedig szegény mindenki. Nekem épp ma hozták ki a harmincnégyezer forint nyugdíjat…
Zörög a talicska.
– Na, hazamegyek, valamit főzök, felöltözködünk, és megyünk a temetésre.
Orgoványi László a polgármesteri hivatalban megerősíti: a galgagutai cigány lakosság minden tagja dolgozik, és soha nem volt feszültség a falubeliek közt. A polgármester büszke a település lakóira.
– Nagy dolognak tartom, hogy ebben a szemét világban az emberek még így össze tudnak fogni. Nem tudom pontosan, mennyi pénz jött össze. Az biztos, hogy több százezer forint.
Az alig nyolcszáz lakosú Galgagután igen élénk a hitélet: tekintélyes létszámú evangélikus egyházközség működik, valamint egy baptista gyülekezet és egy szabadkeresztény közösség; igen aktívak a katolikusok is, nemrégiben építettek új templomot.
Turiék katolikusok. A plébános, Czombos József a három kilométerre fekvő Bercelen él. Bercel is szép falu, két régi, nagy, felújított kastéllyal, megkapó, erdős-hegyes környezettel. Mielőtt betérek a plébániára, végigmegyek a Tabán soron: ahogy közeledem a település széléhez, egyre rosszabbak és színesebbek a házak. Visszafordulok.
– A gutaiak – mondja Czombos József – nemcsak dolgosabbak, de a vallási életben is aktívabban vesznek részt. A gyermekeiket megkeresztelik, elhozzák elsőáldozásra, bérmálásra. Olykor szolgálatba is állnak, ministrálnak, van cigány asszony a templomban a felolvasók közt is. Nemsokára indulunk gyerektáborba, oda két cigány kislányt viszünk Gutáról. Egyikük szülei kicsit szégyenkeztek az anyagiak miatt, de mondtuk nekik, hogy megoldjuk, csak engedjék el a gyereket.
Természetesen durva túlzás lenne azt állítani, hogy minden berceli cigány bűnöző vagy munkakerülő, mégis szembeszökő a különbség a két szomszédos település állapota közt. Bercelen a magyarok közül sokan a végsőkig elkeseredtek amiatt, hogy a cigányok elvisznek mindent; a faluszéli veteményeskertek művelését többen ezért hagyták abba.
– Elviszik a húst is a füstölőből. Előfordul, hogy míg az emberek elmennek a templomba, kirabolják őket.
A falubeliek a plébános szerint nem mernek szót emelni ez ellen, mert félnek, hogy összefog ellenük a cigányság.
– Láttam, mikor az intézkedő rendőr köré gyűltek, és mutogattak, pimaszkodtak; a rendőr nem tudta, mitévő legyen. Ha köszönök cigány fiataloknak az utcán, megesik, hogy kiröhögnek vagy rondaságokat mutogatnak.
Érdekesen alakult a térségben a politikai szimpátia megoszlása is. Többen megerősítik Gután és Bercelen: korábban mindkét település „fideszes” volt, de a berceliek a legutóbbi szavazáson meglepően nagy arányban szavaztak a Jobbikra. Galgagután a fideszes szavazók maradtak többségben.
Egy új törvény szerint ahhoz, hogy a munkanélküliek megkaphassák a segélyt, kilencven napot közmunkán kell tölteniük. Kollár Józsefné, az Út a munkához program berceli koordinátora irodájában fogad. Állítása szerint rengeteg a feladat: árokpartok megtisztítása, takarítás, parkgondozás, fűnyírás. Ám igen nehéz dologra fogni az embereket.
– Fel vannak háborodva. Tegnap azt kérdezték: mit képzelünk, ilyen melegben kaszálni fognak? Azt feleltem, hogy sajnos irodai munkát nem tudok adni. Erre megfenyegettek, hogy a kaszával levágják a fejemet. A gépkocsivezetővel felváltva megyünk ellenőrizni; amint meglátják, hogy közeledünk, kicsit dolgozni kezdenek, de különben nem sokat ér a munkájuk…
– A fenyegetésre hogyan reagált?
– Sehogy. Nem szabad mutatni, hogy megijed az ember, mert vérszemet kapnak.
Kollárné szerint a berceli cigányok nem is élnek nagyon rosszul. Ritka az a család, amelyiknek nincs autója; italra, cigarettára mindegyiknek telik. Sokan átjárnak Gutára koldulni, sorra becsöngetnek a házakhoz. Ha kapnak valami csomagocskát, kiválogatják ott helyben: ami tetszik, megtartják, ami nem, azt eldobálják az úton, a járdán.
Jánvári Andrásné polgármester szerint Bercelen sem magasabb a cigányság aránya, mint a szomszéd faluban: mindössze tizenöt százalék. De a segélyezésük súlyosan megterheli a költségvetést. A településvezető szerint nem három hónap, hanem évek kellenének ahhoz, hogy megszokják a munkát.
– Nemrég az egyik közmunkás bejött a hivatalba dühöngeni, hogy csupán négyezer forinttal kapott többet, mint ha otthon maradt volna. Nem akarta megérteni, hogy ezért a három hónapért az év hátralevő részében megkapja a segélyt. Közöltük, ha enynyire nem tetszik a rendszer, holnaptól ne vegye fel a munkát, de akkor egy fillért sem kap. Feldúltan távozott…
Kollárné szerint az volna igazságos, ha azokat, akik csak ímmel-ámmal dolgoznak, elküldenék – se segély, se fizetés. Ám ezzel a helyben lakó, főleg idős embereket tennék ki még inkább a bűnözésnek. Így amíg lehet, tűrniük kell.
A Galga hídján túl van a focipálya, a focipályán túl a ravatalozó, a ravatalozóban mécsesek lobognak, és körben emberek állnak ünneplőruhában. A család már bent ül az épületben, némán nézik a koporsót. Feketébe öltözött asszonyok imádkozzák a rózsafüzért: Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között… Világosbarna, faerezetű a koporsó, lakktól csillog a felirata: Turi Krisztián, élt tizenhat évet. Gyűlik a tömeg, cigányok, magyarok vegyesen. És áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus, akit érettünk megostoroztak. Négy fehér kesztyűs férfi áll a koporsóval szemben. A ravatalozó előcsarnoka alá szorult a meleg. Legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az óra! – mondja a pap; gyűlik a nép, amíg prédikál. A miatyánkot együtt motyogja mindenki. A négy fehér kesztyűs férfi fölemeli a koporsót; ahogy indulnak, rémült zokogás szakad föl az asszonyból, mintha nem számított volna rá, hogy elviszik. Megyünk a sírhoz. Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes. A kanyar után egyre meredekebb az út; az akáclombok közül kibukkan a boltíves kapu, a szürke fájú kereszt és a kopott felirat: Feltámadunk. Az asszony alig bír menni, megbotlik. Ketten kapják el, támogatják. Az Úr van teveled. Alig fér el a nép az apró temetőben; vagyunk vagy nyolcszázan. Sárgásbarna a föld, gurulnak a göröngyök. Valaki széket hoz az asszonynak. A pap újra imát mond, megáldja, szenteltvízzel hinti a gödröt. A négy férfi fogja a gurtnit. Krisztián apja úgy áll, mint a szobor. Eszter, a nagylány elájul; a mellette álló, kigyúrt karú fiatalember kapja el. Lassan eresztik a koporsót, dobálják rá a földet, a föld dörömböl a deszkán, az aszszony szinte fuldoklik a zokogástól, pofozgatják az arcát, palackból locsolják rá a vizet. Az Úr van teveled. A csokrok, koszorúk kézről kézre járva vándorolnak a négy férfihoz, akik a sírra borítják őket. Emelkedik a virághalom. Innen, lentről, a meredekről nézve úgy látszik, fölér az égig.
Körülnézek.
Sír a falu. Nincsenek cigányok. Magyarok sincsenek. Csak mi vagyunk.
