A WikiLeaks és az Ál-Dzsázírá televízió által kiszivárogtatott titkos amerikai diplomáciai dokumentumok rövid időn belül megrengették az egész arab világot. A forradalom elkezdődött Tuniszban, hirtelen átcsapott Kairóba, Ammánba, és ezekben az órákban fölerősödik Száná'ában. Obama elnök jól érzékelte azt, hogy az események nem Amerika érdekeit szolgálják, ezért a hatalom rendezett átadására szólította föl Amerika hű szövetségesét, Mubárak elnököt. Az arab világban zajló forradalmak végül is a Közel-Kelet két térségi hatalmának, a nem arab Iránnak és Törökországnak a befolyását növelik.
Irán, amely nem arab állam, ám ezernyi vallási, kulturális, gazdasági szállal és érdekeltséggel kötődik az arab világhoz, még csak szavakban sem támogatta, buzdította a Tunisz, Kairó, Száná'á és Ammán utcáin, terein tüntető arab tömegeket, vagy az őket tiltakozásra serkentő ellenzéki vezetőket. Hallgatott, nem avatkozott be a forradalmi eseményekbe a libanoni síita Hizbulláh és az egész muszlim világban tevékenykedő, szunnita El-Ká'idá nevű fundamentalista szervezet sem. S ami az amerikaiaknak, a forradalmi országokban tüntetőknek és a hírmagyarázóknak egyaránt csalódást okozott, Oszámá Bin Láden, az El-Ká'idá sokszor jelentéktelenebb eseményekre is reagáló vezetője ezúttal nem küldött hangkazettát az Ál-Dzsázírának, s általa a kormányok és diktátorok megdöntésével foglalatoskodó arab tömegeknek, valahonnan az Afganisztán és Pakisztán határvidékén levő hegyi barlangjából.
A tunéziai, egyiptomi és jemeni korrupt, az amerikai – s vele együtt az izraeli területrabló – politikát kiszolgáló, diktatórikus arab rezsimek bukása, illetve halódása azt jelentheti, hogy Washingtonnak át kell értékelnie a szövetségi és stratégiai politikáját az egész Közel-Keleten. Nem véletlen, hogy Obama elnök és cionista külügyminisztere, Clintonné már az egyiptomi tömegtüntetések kezdetén előbb visszafogottságra, önmérsékletre, majd az utóbbi órákban egyértelműen a hatalom békés, rendezett átadására szólította föl az eddig hűséges és megbízható mórját, Huszni Mubárakot. Obama ugyanis nem szeretné teljesen elveszíteni Washington befolyását a Mubárak-korszak után a Közel-Kelet stratégiai, kulturális és politikai szempontból legjelentősebb arab államában, a 85 millió lelket számláló Egyiptomban.
A legutóbbi órák drámai eseményei, Mubárak fölfegyverzett klienseinek utcai provokációja, gyilkolászása természetes következménye annak, hogy a bukott diktátor görcsösen ragaszkodik a hatalmához. A forradalmi tömeg közé ló- és teveháton berontó, kardlapozó társulat pedig azokból a civil ruhába bújt kliensekből verődött össze, akiket Mubárak az országlása elmúlt három évtizedében anyagi eszközökkel a maga oldalára állított. Ezek az árulók aránylag jól éltek, miközben a tömegek nélkülöztek. Volt ilyen a magyar történelemben is, amikor a második világháború utáni korszakban a magyar társadalom bizonyos rétegei anyagi és politikai előnyök fejében kiszolgálták a megszálló szovjet hatalmat és helytartóit, s amikor a megbízóikkal együtt a koncot is veszni látták, pufajkásként, munkásőrként, vagy legutóbb – már szovjet jelenlét nélkül – rendőrként ütötték-verték, kardlapozták és gyilkolták a magyar népet.
Egyiptomban adva van egy 82 éves, országát három évtizeden keresztül diktatórikus eszközökkel és módszerekkel irányító öregember, aki az utóbbi esztendőkben már szinte a XIX. századi dinasztiaalapító, Mohammed Ali örökösének képzelte magát, s ezért egyértelmű szándéka az volt, hogy a nálánál jóval tehetségesebb és sikeresebb történelmi elődjéhez hasonlóan ő is dinasztiát alapítson, a fiára, Gamál Mubárakra örökítse az elnöki bársonyszéket.
Huszni Mubárak három évtizeden keresztül, 1981 óta mostanáig lankadatlan híve volt Washingtonnak, minden téren kiszolgálta Amerika politikáját. Amerika-barátságában odáig ment, hogy 1991-ben, az úgynevezett I. öbölháború idején katonai csapatokat küldött Kuvait Iraktól történő visszafoglalására. Három évtizeden keresztül tiszteletben tartotta az Amerika közel-keleti szövetségesével és kitartottjával, Izraellel aláírt békeszerződést, miközben hajlandó volt lenyelni azt, hogy Izrael elzsidósítja a megszállt palesztin Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet, időnként katonai látogatást tett Libanonban és a Gázai övezetben. Mindez nem segített Mubárakon, mert most már Obama is a távozását sürgeti.
Izraelben a legfelsőbb politikai körökben egyelőre hallgatásba burkolóztak, kivárnak, s igyekeznek nem állást foglalni a zsidó állam körül zajló forradalmi történésekről. Érthető a döbbent hallgatás és a kényszerű kivárás, hiszen ezekben a napokban három olyan Amerika-barát, s egyben arabáruló, Izraellel valamilyen formában kapcsolatot fönntartó diktátort kergettek el, illetve a menesztésük folyamatban van, akik helyébe Jeruzsálem szempontjából csak rosszabbak jöhetnek. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Tunézia, Egyiptom és Jemen után a forradalmi események színtere valószínűleg a Jordánia Hásemita Királyság és a Mahmúd Abbász vezette Palesztin Nemzeti Hatóság területe (Ciszjordánia) lesz.
Nem tudjuk, hogy Egyiptomban, Jemenben, Tunéziában, majd talán Jordániában és Ciszjordániában kik és mikor váltják föl/le a már távozott, illetve távozóban levő rezsimeket, de az szinte biztosnak látszik, hogy az Izraellel szomszédos, vagy hozzá közeli arab országok politikai és stratégiai gondolkodását, s ezzel az izraeli-palesztin viszály alakulását a jövőben két nagy és jelentős térségbeli muszlim, ám nem arab állam, Törökország és Irán határozza majd meg.
Hering József – Kuruc.info
 Teve- és lóháton érkeztek a verőlegények |
Irán, amely nem arab állam, ám ezernyi vallási, kulturális, gazdasági szállal és érdekeltséggel kötődik az arab világhoz, még csak szavakban sem támogatta, buzdította a Tunisz, Kairó, Száná'á és Ammán utcáin, terein tüntető arab tömegeket, vagy az őket tiltakozásra serkentő ellenzéki vezetőket. Hallgatott, nem avatkozott be a forradalmi eseményekbe a libanoni síita Hizbulláh és az egész muszlim világban tevékenykedő, szunnita El-Ká'idá nevű fundamentalista szervezet sem. S ami az amerikaiaknak, a forradalmi országokban tüntetőknek és a hírmagyarázóknak egyaránt csalódást okozott, Oszámá Bin Láden, az El-Ká'idá sokszor jelentéktelenebb eseményekre is reagáló vezetője ezúttal nem küldött hangkazettát az Ál-Dzsázírának, s általa a kormányok és diktátorok megdöntésével foglalatoskodó arab tömegeknek, valahonnan az Afganisztán és Pakisztán határvidékén levő hegyi barlangjából.
A tunéziai, egyiptomi és jemeni korrupt, az amerikai – s vele együtt az izraeli területrabló – politikát kiszolgáló, diktatórikus arab rezsimek bukása, illetve halódása azt jelentheti, hogy Washingtonnak át kell értékelnie a szövetségi és stratégiai politikáját az egész Közel-Keleten. Nem véletlen, hogy Obama elnök és cionista külügyminisztere, Clintonné már az egyiptomi tömegtüntetések kezdetén előbb visszafogottságra, önmérsékletre, majd az utóbbi órákban egyértelműen a hatalom békés, rendezett átadására szólította föl az eddig hűséges és megbízható mórját, Huszni Mubárakot. Obama ugyanis nem szeretné teljesen elveszíteni Washington befolyását a Mubárak-korszak után a Közel-Kelet stratégiai, kulturális és politikai szempontból legjelentősebb arab államában, a 85 millió lelket számláló Egyiptomban.
A legutóbbi órák drámai eseményei, Mubárak fölfegyverzett klienseinek utcai provokációja, gyilkolászása természetes következménye annak, hogy a bukott diktátor görcsösen ragaszkodik a hatalmához. A forradalmi tömeg közé ló- és teveháton berontó, kardlapozó társulat pedig azokból a civil ruhába bújt kliensekből verődött össze, akiket Mubárak az országlása elmúlt három évtizedében anyagi eszközökkel a maga oldalára állított. Ezek az árulók aránylag jól éltek, miközben a tömegek nélkülöztek. Volt ilyen a magyar történelemben is, amikor a második világháború utáni korszakban a magyar társadalom bizonyos rétegei anyagi és politikai előnyök fejében kiszolgálták a megszálló szovjet hatalmat és helytartóit, s amikor a megbízóikkal együtt a koncot is veszni látták, pufajkásként, munkásőrként, vagy legutóbb – már szovjet jelenlét nélkül – rendőrként ütötték-verték, kardlapozták és gyilkolták a magyar népet.
 Előbújtak a Mubárakot támogató haszonélvezők |
Egyiptomban adva van egy 82 éves, országát három évtizeden keresztül diktatórikus eszközökkel és módszerekkel irányító öregember, aki az utóbbi esztendőkben már szinte a XIX. századi dinasztiaalapító, Mohammed Ali örökösének képzelte magát, s ezért egyértelmű szándéka az volt, hogy a nálánál jóval tehetségesebb és sikeresebb történelmi elődjéhez hasonlóan ő is dinasztiát alapítson, a fiára, Gamál Mubárakra örökítse az elnöki bársonyszéket.
Huszni Mubárak három évtizeden keresztül, 1981 óta mostanáig lankadatlan híve volt Washingtonnak, minden téren kiszolgálta Amerika politikáját. Amerika-barátságában odáig ment, hogy 1991-ben, az úgynevezett I. öbölháború idején katonai csapatokat küldött Kuvait Iraktól történő visszafoglalására. Három évtizeden keresztül tiszteletben tartotta az Amerika közel-keleti szövetségesével és kitartottjával, Izraellel aláírt békeszerződést, miközben hajlandó volt lenyelni azt, hogy Izrael elzsidósítja a megszállt palesztin Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet, időnként katonai látogatást tett Libanonban és a Gázai övezetben. Mindez nem segített Mubárakon, mert most már Obama is a távozását sürgeti.
Izraelben a legfelsőbb politikai körökben egyelőre hallgatásba burkolóztak, kivárnak, s igyekeznek nem állást foglalni a zsidó állam körül zajló forradalmi történésekről. Érthető a döbbent hallgatás és a kényszerű kivárás, hiszen ezekben a napokban három olyan Amerika-barát, s egyben arabáruló, Izraellel valamilyen formában kapcsolatot fönntartó diktátort kergettek el, illetve a menesztésük folyamatban van, akik helyébe Jeruzsálem szempontjából csak rosszabbak jöhetnek. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Tunézia, Egyiptom és Jemen után a forradalmi események színtere valószínűleg a Jordánia Hásemita Királyság és a Mahmúd Abbász vezette Palesztin Nemzeti Hatóság területe (Ciszjordánia) lesz.
 Jemenben is megelégelték az Amerika-barát rezsimet |
Nem tudjuk, hogy Egyiptomban, Jemenben, Tunéziában, majd talán Jordániában és Ciszjordániában kik és mikor váltják föl/le a már távozott, illetve távozóban levő rezsimeket, de az szinte biztosnak látszik, hogy az Izraellel szomszédos, vagy hozzá közeli arab országok politikai és stratégiai gondolkodását, s ezzel az izraeli-palesztin viszály alakulását a jövőben két nagy és jelentős térségbeli muszlim, ám nem arab állam, Törökország és Irán határozza majd meg.
Hering József – Kuruc.info
