Mióta a zsidóság, mint nép előbukkant a történelem homámályából, a vele kapcsolatba kerülő népek körében mindig idegenkedést és ellenérzést váltott ki maga iránt. Az ókortól egészen napjainkig a legkiválóbb elméknek, államférfiaknak, költőknek, papoknak, tudósoknak hosszú sora óva inti népét és az egész emberiséget a zsidóktól. A római Tacitustól a középkori egyházatyákig és vallásbölcselőkig, Voltairetől és Napoleontól Goethéig, Schopenhauerig, Nietzscheig, Bismarckig, Wagner Richárdig és Liszt Ferencig felsorolhatatlanul sokan vannak csaknem valamennyi nemzethez tartozó jeles férfiak, akik egyáltalában nem hallgatták el a zsidókról táplált lesújtó véleményüket.

Mégsem lehet talán valamennyiüket egyszerűen a zsidóság iránt érzett alantas gyűlölettel és sötét irigységgel megvádolni. Bizonyára nem a zsidók iránti rosszakarat vagy elfogultság hatása alatt fogalmazták meg ítéletüket, hanem sokkal inkább a népük és fajtájuk iránt érzett szeretet, aggodalom és a végső igazság keresése vezette őket.

Luther Mártont egészen kivételes hely illeti meg a történelem ama nagy egyéniségei között, akik világosan felismerték a zsidóság igazi lényegét, a zsidóveszély igazi jelentőségét. Éppen most pontosan négyszáz éve, hogy „Von den Juden und ihren Lügen“ (A zsidókról és hazugságaikról) címen napvilágot látott érdekes tanulmánya a zsidóságról és a zsidókérdésről. Ez a nevezetes évforduló most alkalmat ad arra, hogy közelebbi vizsgálat tárgyává tegyük Luther nézeteit a zsidóságról.

A kiváló reformátor fellépése előtti századokban a kor egyetemes vallási felfogásának megfelelően a zsidóságot is csak mint idegen, elütő vallásfelekezetet kezelték, s a zsidókérdést csak felekezeti kérdésnek tekintették. A különböző zsinati határozatok igen erélyes rendszabályokat alkalmaztak a zsidókkal szemben, így teljesen elkülönítették őket a keresztény lakosságtól, külső megkülönböztető jel viselésére kötelezték, a velük való összeházasodást és társadalmi érintkezést a legszigorúbban tilalmazták. Ezek és más hasonló rendelkezések arra engednek következtetni, hogy bár forma szerint kifejezetten vallási és felekezeti rendszabályokról van szó, mégis az idegen fajiság elleni védekezés akarata is érvényesült. Másrészt az is igaz, hogy a megkeresztelkedett zsidókkal szemben az összes korlátozó rendszabályok érvényüket vesztették, az ilyen zsidók nemcsak az államvezetésben, de az egyházi hierarchiában is igen magas állásokat foglaltak el. Csak később, a középkor vége felé ébredt fel a gyanú a megkeresztelkedett zsidókkal szemben.

Luther, bár eleinte maga is vallási kérdésként kezelte a zsidó problémát, később, talán elsőnek ismerte fel azt a népi, faji, erkölcsi és lelki ellentétet és szakadékot, amely a zsidókat minden más néptől elválasztja. Behatol a zsidó psziché legmélyére ... Sokoldalú tapasztalatai és elmélyedő vizsgálódásai alapján alakítja ki véleményét, világos és határozott nézeteit a zsidókról és a zsidókérdésről. A zsidókról vallott felfogását szenvedélyes szavakba foglalva hirdeti mindenütt szóban és írásban, elmélkedéseiben és prédikációiban.

Luther leleplezi a zsidók igazi mivoltát. Kíméletlen szavakkal ostorozza képmutatásukat, hazugságaikat, haszonlesésüket, kapzsiságukat és uzsorájukat. Nem lát utat, módot az ellentétek kiegyenlítésére. Csak egyetlen megoldás van, s ezt újra, meg újra leszögezi: el a zsidókkal!

A zsidósággal szemben támasztott követelményeket hét pontban foglalja össze. Mit akarunk ezzel az elvetemült zsidó néppel? — kérdezi. Bele kell törődnünk abba, hogy elviselhetetlenek. Itt vannak közöttünk, oly bűnöket és csalásokat tudunk róluk, hogy nem tűrhetjük meg magunk között őket. Éppen ezért a következő tanácsokat adom:

1. Zsinagógáikat és templomaikat fel kell gyújtani, maradványaikat földdel kell betakarni, úgy, hogy egyetlen kő se legyen látható belőlük. Mulasztásunkat, amíg tudatlanok voltunk, megbocsátja az Isten, de ha már tudjuk kötelességünket, akkor nem szabad kitérni előle.

2. Házaikat is le kell rombolni, elég, ha valahol fedél alatt vannak. Hadd tudják, hogy nem urak a mi országunkban, hanem idegenek és foglyok.

3. El kell venni tőlük Talmudjaikat és szent könyveiket, mert azokban istentelenségeket tanítanak.

4. Tanítási tilalom a rabbijaiknak. Rendelet útján (az életük elvesztését büntetésként kilátásba helyezve) megtiltani, hogy a továbbiakban taníthassanak, mert ezen hivatásukat minden joggal elvesztették, mivel nem az Úr törvényei szerint tanítottak, hanem ezzel önkényesen visszaéltek.

5. Ki kell tiltani őket az utakról. Semmi közük sincs a mi országunkhoz. Maradjanak otthon. Ha a fejedelmek ezt már előbb megtették volna, akkor nem fajulnak idáig a dolgok.

6. Meg kell nekik tiltani az uzsorát. Az arany és ezüst kincseket el kell venni tőlük. Ami aranyuk van, azt úgyis tőlünk vették el uzsorájukkal.

7. Végül a fiatal zsidó férfiaknak és nőknek ásót, kupát, kalapácsot és más szerszámot kell kezébe adni. Kenyerüket saját verejtékes munkájukkal kell megkeresniük.

Miután a zsidókkal szemben követendő magatartás legfőbb elveit ily módon megállapította, a továbbiakban azt a kérdést is felveti: vajon mi az állam kötelessége? Hivatkozik a felsorolt hét követelményre, majd megjegyzi, ha ez se segít, akkor a zsidókat, mint veszett kutyákat, ki kell zavarni; én megtettem a magamét, lássa mindenki, hogyan teszi meg a magáét. Máshelyütt felveti a kérdést, mit is akarnak tulajdonképpen a zsidók? „Messiásuktól azt kívánják, hogy a világ az övék legyen, minket, keresztényeket igázzon le, a világot a zsidók között ossza fel és tegye őket uralkodóvá.“

Szívüknek leghőbb vágya, hogy egyszer velünk, pogányokkal, úgy bánhassanak el, mint ahogy egykor Perzsiában Eszter idejében a pogányokkal bántak. Oh, mennyire szeretik Eszter könyvét, amely oly finoman tükrözi az ő vérszomjas, bosszúvágyó természetüket és reménységeiket. Isten napja nem sütött még vérszomjasabb és bosszúállóbb népre, mint amely azt hiszi, hogy azért Isten népe,
hogy a pogányokat gyilkolja és fojtogassa.“

Munkáinak egy másik helyén a következő jellemző sorokat olvashatjuk: „Valaki azt mondhatja közületek, hogy én sokat beszélek (a zsidókról.) Nem és nem beszélek sokat, sőt keveset beszélek. Én látom az ő írásaikat: ők átkoznak minket, gójokat és iskoláikban s imájukban minden szerencsétlenséget reánk kívánnak. Uzsorával elrabolják a mi aranyunkat és javainkat. És álnokul azt bizonygatják, hogy jogosan cselekedtek, és Istent szolgálták ezzel. Ilyesmit nem tettek a pogányok és nem teszi más, csak maga az ördög és akiket megszállt, mint aminők a zsidók“.

Kemény szavakkal ostorozza a zsidók bűneit és hibáit: „...kapzsibb nép nincs a nap alatt, mint amilyenek voltak, vannak és lesznek ők mindörökké: láthatjátok ezt uzsorájuknál. És még azzal biztatják egymást, hogy majd eljő a Messiás s az egész világ aranyát, ezüstjét köztük osztja szét.“

Arra a kérdésre, hogy mikép lehet ezt a fenyegető veszélyt a népek életéből kiküszöbölni, Luther a következőkép válaszol: „Az én véleményem szerint, ha nem akarunk a zsidók gyalázkodásának áldozatául esni, akkor külön kell válnunk tőlük és az országunkból ki kell űznünk öket!” Még utolsó prédikációjában is komoly szóval inti hívőit, hogy óvakodjanak a zsidóktól. „A zsidó a mi igazi ellenségünk, ha módjukban volna, mindnyájunkat elpusztítanának, ne tűrjétek tehát őket – hanem űzzétek el! Nem tudok semmi féle közösséget, vagy türelmet tanúsítani irántuk.”

Lehet, hogy Luther szavai itt-ott kemények, nyersek, szenvedélytől fű̈töttek, nem szabad azonban elfelednünk, hogy a reformátor a népért szállt síkra, a néphez beszélt, a népet akarta meggyőzni az igazságról s így a nép nyelvén kellett beszélnie, hogy magát megértethesse. Kerek négy évszázadnak kellett eltelnie, hogy ezek az igazságok, ezek a követelmények átmenjenek a köztudatba, és előbb-utóbb meg is valósuljanak.

(Függetlenség, 1943. október 3.)

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: Zsidó perspektívából az Orbán-kormányok közel állnak az ideálishoz - nem mi mondjuk, hanem a rabbi