Főpolgármester Úr!
Az elmúlt hónapokban négy levelet írtam Önnek. Eredménytelenül. Bölcs döntésében bíztam, Ön azonban nagyon szerencsétlen (halkan mondom, mea culpa: buta) döntést hozott. Sajnálom Önt. Mélységesen.
Egy héttel ezelőtt az alábbi sorokat olvastam a Fővárosi Önkormányzat honlapján:
Visszavonta a közgyűlés azt a határozatot, amely szerint Tormay Cécile írónő nevét vette volna fel egy II. kerületi közterület. Arról is határoztak, hogy az önkormányzati választásokig nem változnak közterületi elnevezések. Tarlós István főpolgármester a vitában jelezte, megkapták a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) állásfoglalását a Tormay Cécile közre vonatkozóan, és nem tehet mást, mint befogadja az MSZP-frakció módosító javaslatát, és visszavonják a korábbi határozatot.
Ön tehát azt állította: „nem tehet mást”. Érdekes érv. Azt eddig is tudtuk, hogy Tormay Cécile életművét Ön nem ismeri (Meseház című Tormay-regényt emlegetett egyik levelében, pedig a meghurcolt írónő ilyen című munkával nem gazdagította a magyar irodalmat), az azonban nóvum, hogy Ön „nem tehet mást”. Mert egy nagy-nagy testület (MTA) véleményt formált, s Önnek ezt a véleményt a legcsekélyebb kétely, önálló gondolat nélkül el kell fogadnia. Ha tehát holnap egy másik nagy-nagy testület olyan állásfoglalást ad ki, hogy Tarlós István honpolgár köteles kiugrani irodája ablakából, akkor Ön azonnal kimászik a párkányra, s kezét széttárva randevúzik az aszfalttal. Hiszen „nem tehet mást”.
Egy héttel ezelőtt tehát elolvastam, hogy Ön nem tehetett mást, s az eltelt egy hétben nem tettem mást – gondolkodtam. Meg olvasgattam. Keresgettem azokat a szavakat, amelyekből egy újabb levél összeállna. Aztán ma reggel, pontosan egy héttel az ön szerencsétlen (buta) döntése után szavaimat hadrendbe állítva belevágtam ebbe a levélbe.
Az a gyanúm, kevesen ismerik azt a jogszabályt, amely alapján az MTA bizottsága megszülte fura állásfoglalását, ezért idézek a 2011. évi CLXXXIX. törvény 14. paragrafusából:
(2) A 13. § (1) bekezdés 3. pontjában meghatározott közterület, illetve közintézmény nem viselhetia) olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett, vagyb) olyan kifejezést vagy olyan szervezet nevét, amely a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerre közvetlenül utal.(3) Ha a helyi önkormányzat döntése során kétség merül fel a tekintetben, hogy a közterület neve megfelel-e a (2) bekezdésnek, arról beszerzi a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását.
Aki ismeri Tormay Cécile pályáját, tudja, az írónő semmilyen önkényuralmi rendszer megalapozásában nem vett részt. Éppen ellenkezőleg: az 1919-es diktatúra elszánt ellenfele volt. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának szakképzett emberei azonban most más eredményre jutottak. Illetve más eredményre kellett jutniuk, hiszen bizonyára előre megkapták a megfelelő eligazítást a megfelelő helyről. A „Szakmai állásfoglalás közterület elnevezése ügyében” címet viselő bornírt anyag olvasható az interneten, ezért csupán néhány részletét idézem.
A szöveg elején azt olvassuk, hogy „szakmai állásfoglalásunkhoz a következő, közismert tényeket vettük figyelembe”. Tehát vannak közismert tények, amelyek valódiságát vitatni nem lehet, hiszen éppen ezért közismertek. Közismert tény például, hogy Hitler férfi volt, Zoltai Gusztáv meg munkásőr. Az MTA-állásfoglalás közismert tényei között azt olvassuk, hogy Tormay „a nyilas hatalomátvétel időpontjában” már nem élt, tehát „döntéshozóként vagy döntések végrehajtójaként önkényuralmi politikai rendszer megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában nem vehetett részt”. Ez a megállapítás szerepel a közismert tények 1. pontjában. Megnyugtató, igaz megállapítás, csak azt nem értem, miért emlegetik „a nyilas hatalomátvétel”-t? A zsidótörvényeket nem a nyilasok alkották meg, hónapokkal Szálasi Ferenc hatalomra kerülése előtt befejeződött a vidéki zsidóság deportálása (a fővárosi zsidóságot pedig a nyilas hatalom idején sem deportálták). Mi köze van a nyilas hatalomátvételnek Tormay Cécile írói-közéleti tevékenységéhez?
A választ az állásfoglalás 2. pontjában találjuk, a „szakmai állásfoglalás” szülői (bizonyára felsőbb utasításra, megfelelő eligazítás után) Tormayt a „nyilas hatalomátvétel” egyik szellemi megalapozójaként említik. A „Magyar” Tudományos Akadémia állásfoglalásának a veleje ez a bekezdés:
Mind írói, mind közéleti tevékenységének vezérelve volt ugyanakkor a fajvédelem és a faji kategóriákban való gondolkodás. Népszerűsége és tekintélye révén hatékony képviselője és terjesztője volt annak a katasztrofális következményekhez vezető szemléletnek, amely a történelmet és a politikát „fajok” létharcaként próbálta értelmezni. Büszkén vallotta magát antiszemitának és fasisztának, e nézeteit sohasem vonta vissza. Az általa alapított és vezetett nőszervezet (MANSZ) támogatta a numerus clausus bevezetését. Mindezek alapján nem vitatható, hogy ideológusként és propagátorként szerepet játszott a későbbi önkényuralmi rendszer szellemi hátterének és társadalmi beágyazottságának kiépítésében.
Ezután már csak le kell vonni a „szakmai” következtetést:
Minthogy a törvény nem korlátozza az önkényuralmi rendszer megalapozásában való részvételt a döntéshozói illetve végrehajtói részvételre, a közterület Tormay Cécile-ről való elnevezése állásfoglalásunk szerint a fent idézett bekezdés tiltó hatálya alá esik.
Ez a fejtegetés botrányos, méltatlan egy magát tudományosnak nevező testülethez. Tormay nem volt ideológus, nem volt propagátor. Az állásfoglalás szerzői hülyeséget beszélnek. Szegény Széchenyi István, a tudományos akadémia megálmodója, megalapítója most (is) forog a sírjában! A névtelen szerzők állítanak valamit, de bizonyítékkal nem támasztják alá állításukat. Ez bizony bolseviki gyakorlat. Tormay Cécile Bujdosó könyve bizonyítja, hogy az írónő nem szerette (utálta) az izgága, forradalmár zsidóságot. Érzése megalapozott, jogos volt. De ha valaki nem szereti a zsidókat, még nem lesz okvetlenül nyilas. Ahogy a kapitalizmust utáló ember sem köt ki okvetlenül a bolseviki korcsmában. A kettő között ugyanis nincs ok-okozati összefüggés. Ráadásul az idézett törvény értelmének és céljának kiforgatásával született meg az MTA gyalázatosan primitív állásfoglalása. Ilyen módszerrel bárkit diszkreditálni lehet. Ismétlem, bárkit. Olyan neves személyt is, aki például Budapest díszpolgára, sőt egy közintézmény névadója. Egyetlen példát említek majd levelem végén, mert a példa (illetve ügy, ha lesz belőle ügy) a főpolgármester úr hatáskörébe tartozik.
Az idézett „szakmai állásfoglalás” folytatása már üres beszéd, locsogás, nem érdemes belőle egy szót sem idézni. Amit azonban az idézett részben az MTA tudorai kisütöttek, igazi irodalomtörténeti csemege. Eddig is sok rosszat írtak-mondtak Tormayról (többnyire militáns zsidók, bár néhány goj kufár is akadt), de azt még senki sem állította, hogy „a nyilas hatalomátvétel” Tormaynak is köszönhető, mert hathatós hozzájárulása nélkül nem tudott volna a nyilas eszme társadalmi beágyazottsága „kiépülni” (hű de ronda ez a megfogalmazás!). Érveket természetesen nem olvasunk, ahogy például azt a „közismert tényt” sem igyekeznek bizonyítani az anoním szerzők, miszerint Tormay büszkén vallotta magát fasisztának.
Aki ismeri Tormay Cécile életművét, tudja: az írónő ugyan közéleti szerepet vállalt 1919 után, de a pártpolitikában nem vett részt, s néhány év elteltével ismét visszatért az irodalomhoz, közéleti kérdésekben nem nyilatkozott meg. Javaslom főpolgármester úrnak, szabad idejében (s a Fidesz-frakció távollétében) üsse fel Kollarits Krisztina néhány éve megjelent tartalmas, szemnyitogató munkáját (Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile. Vasszilvágy, Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2010, 334 o.). Az irodalomtörténész hölgy több megállapításával bizonyára lehet vitatkozni, az alábbi „közismert tények” valódisága azonban vitathatatlan:
Ugyanakkor később (a Bujdosó könyv után – a szerk. megjegyzése) az antiszemitizmus sem Tormay írásaiban, sem az általa szerkesztett Napkeletben nem játszott szerepet. (175. o.)Szintén téves az a nézet, miszerint a MANSZ fasiszta vagy antiszemita szervezet lett volna, ahogy ezt Pető Andrea állította a Napasszonyok és holdkisasszonyok című könyvében. (176. o.)Összefoglalva: Tormay élete végéig kitartott antikommunista nézetei mellett. Más a helyzet viszont zsidóellenes nézeteivel: Bujdosó könyvének antiszemitizmusa a könyv keletkezésének időpontjában uralkodó közbeszéd és politikai érdekek terméke volt, a zsidóellenesség a későbbiekben sem Tormay írásaiban, sem életében nem játszott meghatározó szerepet. (177. o.)
Ezt írja a Tormay pályáját valóban ismerő Kollarits Krisztina. Aki nem ért egyet vele, egyetlen megoldást választhat: alapos, Tormay-idézetekkel alátámasztott érvekkel cáfolja meg az idézett állításokat. Eddig ez nem történt meg. Nem véletlenül. Tormay Cécile életművében a Bujdosó könyv után valóban nem játszott szerepet a zsidóellenesség. Ez tény. Az általa szerkesztett Napkelet című folyóiratban sem fedezhető fel zsidóellenes tendencia. Közismert, Tormay Cécile több zsidó (származású) szerző pályáját is egyengette, például Szerb Antalét és Halász Gáborét. Ez utóbbi sok fontos esszéjét a Napkeletben publikálta, ebben a folyóiratban nőtte ki magát komoly kritikussá, irodalomtörténésszé. Tormay halálakor természetesen Halász Gábor is gyászolta egykori szerkesztőjét. Ez a rövid nekrológ nem olvasható Halász Gábor összegyűjtött írásainak vaskos kötetében, ezért szó szerint idézem:
Ha ott volt a Napkelet asztalánál, törékeny alakja nemcsak a szerkesztés jogán lett középpont. Erély sugárzott belőle, gyors, határozott mondataiból, acélszürke szemének tiszta pillantásából és törhetetlen hit mindabban, amit csinált és tervezett. Meggyőzni akart beszélgetés közben is, ébreszteni, felrázni. De az agitatív természetre oly gyakran jellemző keménységnek nyoma sem volt benne: a szívével volt fanatikus, nem a szavaival. Egész magatartásán érződött az a finom tartózkodás és tapintat, amely írásainak is legrokonszenvesebb tulajdonsága. Alapjában előkelő irodalmár maradt a leggyakoribb kérdésekben is, választékos és álmokat szövő.Mindenekfelett pedig jóindulatú és jóakaratú. Engem, a kezdőt, aki az ő lapjában jutottam először a nyilvánosság elé, ez a vonása ragadott meg legjobban. A fiatal mohóságnak, amely a legkülönfélébb témákat akarta cikkekben gyümölcsöztetni, sohasem vetett gátat. Érdeklődve hallgatott meg minden ötletet és örült, ha csakugyan elkészült a munka, készséggel közölte. Tudta, hogy ebben az irányítást, de még a tanácsot is kényszernek érzi a lázadni mindig kész fiatalság; hagyta, hogy ki-ki a maga rögeszméit kergesse. Bízott bennünk és ránkbízta a többit; hálásak lehettünk neki érte.Én a magam részéről pályakezdésemért is adósa vagyok. Az állástalanság már akkor, tíz éve fenyegetően növekedő rém volt és a kenyér elnyerése nehéz. Amikor értesült szaladgálásaimról, pártfogásba vett, s ha bár maga alig emlegette, közvetve hallottam meg-megújuló lépéseiről; nem feledkezett el ügyemről. Mint mindenben, ebben is tapintatos volt, csendes és erélyes. (Halász Gábor: Emlékezés a szerkesztőnőre. Napkelet, 1937. 5. szám, 338. o.)
A munkaszolgálatra behívott Halász Gábor 1945 márciusában meghalt, a Páva utcai holokauszt emlékközpont honlapján is szerepel az áldozatok között. (Egyetlen mondat a zsidó intézmény honlapján olvasható rövid életrajzból: „Tanulmányai, cikkei és kritikái a Nyugatban és más folyóiratokban jelentek meg.” Véletlenül sem említik a Napkeletet, ahogy a Kádár-korban is tabu volt ez a lap, s annak főszerkesztője.)
Az MTA állásfoglalásának a szerzői igazán akkor vétkeznek nagyot, amikor Tormay és a „faji kérdés” kapcsolatáról regélnek. Ma már elég széles körben köztudott, hogy a „faj” szónak a XX. század első negyedében más volt a jelentése, mint manapság. Ady és mások is sűrűn használták ezt a szót, de nem a vérségi-biológiai meghatározottság értelmében. A „faj” a nép, a nemzet szinonimája volt, s Tormayt – mint asszimilánst – kétségtelenül érdekelte a különböző „fajok” keveredése, egymásba olvadása. Ez a tárgya például A régi ház című híres, talán legismertebb regényének is. A XX. század legnagyobb magyar irodalomtörténésze, Horváth János szerint Tormay „egy Németországból ideszakadt családnak mintegy százéves történeté”-ben megrajzolja az idegen elem beolvadását a magyarságba: ezt a folyamatot „egyéni lelki áldozatnak látja”, és „türelmet, rokonszenvet prédikál a beolvadásra elhívottak iránt, s szeretetet azon történelmi alakulat iránt, melyet, helyesen vagy helytelenül, fajnak nevezünk, szeretetet iránta és kegyeletes ragaszkodást, mert tömérdek szeretet és még tömérdekebb szenvedés hozta létre”. Horváth éppen abban látja Tormay érdemét, hogy ezt a beolvadási folyamatot „tiszta lélektani és költői megvilágításba helyezte”, s felébresztette „emberi érdeklődésünket és rokonszenvünket e folyamat egyéni végrehajtói iránt”. (Horváth János: Irodalomtörténeti és kritikai munkái V. kötet. Bp., 2009, 881-882. o.)
Hasonlóan vélekedett a regényről Tormay halálakor a német ősökkel bíró Thurzó Gábor is, akinek A régi ház azt mutatta meg, „mit jelent a származásra hallgatni és mit jelent ugyanakkor megfelelni a magyar kötelességnek is”. A Napkeletben rendszeresen publikáló Thurzó ezekkel a szavakkal zárta emlékező sorait:
Az ember most eltávozott, az alkotás azonban tovább hat és tovább irányít és az írói műve nem holt betű, hanem élő, forró és gazdag valóság. És most már nemcsak a könyv kísér el, hanem az ember is, aki fönntartás nélkül az tudott lenni, amit alkotott és amit hirdetett. (Thurzó Gábor: Az elkísérő könyv. Napkelet, 1937. 5. szám, 345. o.)
Végezetül álljanak itt Halász Gábor nemzedéktársának, a szintén zsidó Szerb Antalnak a szavai, aki így méltatta 1929-ben Tormay nevezetes regényét:
Legfontosabb regényében, a Régi Házban, megpróbálja a legkevésbé tradicionális magyar társadalmi osztálynak, a polgárságnak a tradícióit megrögzíteni és legendává finomítani; egy család történetét mondja el, hogyan alakul át az idegenből jött ős lassankint igazi magyarrá, és hogyan őrlik meg fiát immár igazi magyar fátumok; a szükségszerű elmúlás melankóliája teszi ezt a könyvet a legpoétikusabb magyar regénnyé. (Magyarok a kultúráért. Bp., 1929, 160. o.)
A régi ház tehát nemcsak Budapest, hanem az asszimiláció regénye is. Azt mutatja be ebben a családregényben Tormay, hogyan olvad be, hogyan válik igaz magyarrá az idetelepült idegen. Ez a mű (és annak szerzője) azonban nem kell a főpolgármester úrnak. Talán azért, mert ma, a „zsidó reneszánsz” évadján nem divat, sőt bűn asszimilációról beszélni. Nem divat, sőt bűn arról beszélni, hogy a befogadott idegenek beolvadtak a magyarságba. Hogy a magyarság asszimilált, és nem fordítva. Hogy a jövevények jó magyarok lettek. Mint például Tormay Cécile és családja.
Én az Ön helyében nem az MTA önjelölt bizottságára hallgatnék, mert az idézett állásfoglalás nemcsak romlott, férges, hanem súlyosan kegyeletsértő is. Ráadásul primitív, ezt próbáltam a „faji kérdés” kapcsán röviden jelezni. Tormay munkássága bizonyítja, hogy az írónő igenis hitt az asszimilációban, a beolvadásban, mint „egyéni lelki áldozat”-ban, s az is tény, hogy a zsidóság tömegeit képtelennek tartotta erre a folyamatra. Amiben igaza is volt, hiszen a zsidóság nagy tömegeiben őrizte ősei kiürült hitét, a megzápult régi szokásokat, nem óhajtott beolvadni, éppen ellenkezőleg: építette maga köré rendületlenül az áthághatatlan gettófalat. A vérségi-biológiai „faj” védői, őrzői éppen a kiválasztottság gyerekes mítoszában megzakkant zsidóság nagy tömegei voltak.
Bajcsy-Zsilinszky Endre (aki mellesleg szintén támogatta a numerus clausust) a Bujdosó könyv megjelenésével egy időben így fogalmazott:
Magyar vagyok – kell megszólaljon bennünk fajtánk lelkiismerete – az én magyar szívemmel, fejemmel, szememmel, az én magyar ösztöneimmel és erőmmel akarom fajtám sorsát látni, mérni, munkálni. Ezért kell a zsidóságot előretörésében megállítani, hatalmi túlsúlyában visszaszorítani. Mindenekelőtt és mindenekfelett a sajtóban. Aki ezt jóhiszemű zsidó nem érti meg, nos ezzel csak azt bizonyítja, hogy a magyar szellem rajta semmit sem fogott.A zsidó túlsúly megtörése azonban korántsem jelent merev, ellenséges állásfoglalást a hazafias és tisztességes zsidósággal szemben. Nem jelent zsidógyűlöletet, annál kevésbé zsidóüldözést. Csupán önvédelmet! (….)A zsidót kordában kell tartani, hogy ősi mohósága, ahasvéri nyugtalansága és amoralista ösztönei el ne hatalmasodhassanak sem önmagán, sem munkáján, sem azon a társadalmi szervezeten, melynek lényeges részévé vált. A zsidót kordában kell tartani, nehogy más államokat és államrendszereket is úgy beletaszítson a belső szétzüllésbe, mint saját államát két évezreddel ezelőtt. De minden zsidók között a magyarországi zsidót kell a legjobban kordában tartani, mert minden zsidók között a magyar zsidó a leghatalmasabb a föld kerekén.A zsidó szellem kovászszerűsége már magában hordja örök belső tragikumát; a kovász maga bomláscsírák tömege és a kovász túl nagy mennyiségétől a kenyértészta nemcsak hogy nem kel meg, hanem tönkresavanyodik. Ha ezt a képleges tönkresavanyodást nem is vesszük okvetlenül abszolút értelemben, mert hiszen minden faj bomlást okoz minden fajon belül, ha a fölvevő nagyobb egység rovására elhatalmasodik: annál bizonyosabb, hogy igenis megsavanyodik a magyar kenyér, a magyar ízlés, a magyar gyomor és a magyar étvágy számára, ha túlontúl sok benne a zsidó kovász s már-már az ősanyagot, a lisztet fenyegeti elnyeléssel. (Zsilinszky Endre: Nemzeti újjászületés és sajtó. Bp., 1920, 68-70. o.)
Érdekes, Bajcsy-Zsilinszky ezeket „a nézeteit soha nem vonta vissza” (hogy az MTA-állásfoglalás szavait idézzem), mégis országszerte közterületek viselik a politikus nevét.
 |
Az ő emlékét nem bolygatják, hiszen őt a háború utolsó hónapjaiban kivégezték, s az „antifasiszta konszenzus” jegyében ilyenkor a legvehemensebb zsidózó is menlevelet kap.
 |
Bajcsy-Zsilinszky 1920-ban csak azt vetette papírra, amit akkor a közhangulat, közérzület diktált. Ugyanezt tette személyes tapasztalataival súlyosítva Tormay Cécile is. Az írónő esetében megbocsáthatatlan, hogy a zsidóság bomlasztó szerepét kemény szavakkal ítélte el. Bajcsy-Zsilinszky esetében ugyanez már bocsánatos bűn. Főpolgármester úr szerencsétlen (buta) döntése is azt bizonyítja, hogy Önben (és a Fidesz-frakció kovászos mamelukjaiban) bizony a magyar ízlés jócskán megsavanyodott, az ősanyagnak, a lisztnek már híre-hamva sincs.
Hosszúra nyúlt ez a levél, pedig a java, a csattanó még hátravan. Érdekes olvasnivalót küldök főpolgármester úrnak (tudom, politikusok nem szoktak irodalmat olvasni, de most mégis tegyen kivételt), s egyben kérem, cselekedjen az MTA különös törvényértelmezése szerint. Egy híres magyar író elfeledett novelláját adom közre írásom végén. Ez az író nemcsak Budapest díszpolgára, hanem egy budapesti közintézmény névadója is. Mándy Ivánról beszélek.
 |
Sokszor leírták már, hogy Mándy első novellája a Magyarság című napilapban jelent meg 1937-ben. Hogy aztán később írt-e ebbe a lapba, arról már nem szokás beszélni. Pedig fontos kérdés ez, különösen most, a szégyenteljes Tormay-ügy még szégyenteljesebb lezárásakor.
Egy kis sajtótörténettel kell kezdenem. 1937-ben, amikor Mándy első novelláját közölte a Magyarság, a lap főszerkesztője Pethő Sándor volt. Tudja a főpolgármester úr, kiről beszélek, hiszen egyik korábbi levelemben már írtam a jeles szerkesztő-publicistáról (aki az olasz fasizmust, Mussolinit meleg szavakkal méltatta, mégis közterület viseli a nevét – lám, így erjeszt az a kovász). Pethőt és gárdáját azonban a lap tulajdonosa a következő évben menesztette. 1938. május 21-én, szombaton Jobbra! című, címoldali vezércikkében a kiadó vezérigazgatója, ifj. virtsologi Rupprecht Olivér dr. bejelentette, hogy lapját „a magyar nemzeti jobboldal szolgálatába” állítja. Rupprecht nehezményezte, hogy a Magyarság és annak főszerkesztője (Pethő Sándor) a nemzetiszocializmus ellen küzdött. 1938. május 21-étől a lap fejlécében már ez szerepelt: „A Magyar Nemzetiszocialista Mozgalom napilapja”. Egy héttel később már új főszerkesztő irányította a lapot: Hubay Kálmán.
1939. január 28-án, szombaton, a lap második oldalán jelent meg a Jakab „úr” című Mándy-novella. A figyelmes olvasó azonnal észreveszi, hogy a főszereplő, nőcsábász férfi bizony-bizony zsidó. „Hajlott, vörös orr”, no meg „bozontos, fekete sörény”, kell ennél több faji ékítmény?
Másnap, 1939. január 29-én a lap címoldalán ez a felhívás volt olvasható: „A Magyarság nem fogad el zsidó hirdetést! Testvér, ne vásárolj zsidónál!” Aztán teltek-múltak a hetek-hónapok, s 1939. augusztus 29-én, kedden (a világháború küszöbén) a Magyarság című napilap 2. oldalán megjelent egy remek Mándy-novella, A karperec.
Ebben az időben a lap főszerkesztője már Magyar Imre, főmunkatársa pedig Fiala Ferenc volt. A lap fejlécében ez állt: A NYILASKERESZTES PÁRT ÉS A M.N.SZ.F.M.P. 1932 (MESKÓ) HIVATALOS LAPJA. (M.N.SZ.F.M.P. = Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkás Párt). A lap fejlécében természetesen ott volt a párt jelvénye, a nyilaskereszt is. S a nyilaskeresztes lapban Mándy Ivánnak, Budapest későbbi díszpolgárának a novellája, amelyből úgy csöpög a zsidóundor, mint pörzsölt szalonnából a zsír.
 |
Mándy Iván: A karperec
Sovány, sárga arca szinte elveszett a fekete kendőben. Csontos kezével szelte a kenyeret. Vékony kis karéjt az ügyvédnek, aztán a feleségének. Eltolta magától a kenyeret. Villájával a főzelékben turkált.
Az ügyvéd – kövér, simahajú ember - fogta a cipót és nyugodtan szelt egy hatalmas karéjt.
Az öreg zsidó nő lecsapta a villát.
- Mit csinálsz? – károgta. – Nem elég a kenyér? Ebben a rossz világban?! Megesztek, egészen megesztek….
- Nem bírom anyádat, - mondta az ügyvéd halkan. – Olyan, mint egy fekete holló. Az embernek elmegy az étvágya.
Az asszony a vállát vonta. – Mit csináljunk vele?
Az anya fogatlan száját félig eltátva, bizalmatlanul pislogott rájuk. Nem hallotta, mit beszélnek, de sejtette, hogy róla van szó. – Hangosabban! – rikácsolta. – Mit suttogtok?!
- Nem lehetne szegényházba rakni? – folytatta az ügyvéd ugyanolyan halkan.
- Nem, nem. Mégis csak az anyám. Meg aztán mindent ő végez. Bevásárol, nagytakarításánál felügyel a cselédre. Képzeld, mennyi dolgom volna nélküle.
- Inkább tartanánk egy másik cselédet is. – Sóhajtott az ügyvéd. – No, miért? Olyan rossz az a szegényház? Minden vasárnap meglátogathatnád.
- Hogyne! Majd ez lesz az én vasárnapi programom.
- Akkor beküldöd a cselédet hozzá. Visz neki egy kis lekvárt, vagy valami mást. Csak már menne innen. Úgy spórol, hogy rémes. Ma sincs tészta.
- Tészta?! – kiabált az öreg nő, aki az utolsó szót véletlenül meghallotta. – Nem megy olyan jól! Félre kell tenni minden garast! Főzelék, meg épp elég… - Még dohogott valamit, aztán elhallgatott és a tányérja fölé görbedt.
Az asszony felkelt az asztaltól. Az urához ment, homlokon csókolta. – Megyek átöltözni. Benézek a Gerbeaudba.
- Mindjárt én is elmegyek. Semmi kedvem a nyanyával maradni.
Nyanya dühös, sunyi pillantása kísérte az asszonyt.
- Megy szórni a pénzt – morogta. – Majd aztán koldulhatok. Megennétek még a száraz kenyeret is.
- Hát persze, - bólintott az ügyvéd és egy újságot halászott elő a zsebéből.
Bentről éles sikítás, ajtócsapkodás hallatszott. A következő percben megjelent az asszony. Egy hajfürt a homlokára lógott, egész testében reszketett, ahogy az ura elé vágta:
- Eltűnt az arany karperec! Az éjjeli szekrény fiókon volt és….
Az ügyvéd lecsapta az újságot. – Mondtam ugye, hogy máshová tedd! Na, gyere, meg kell, hogy legyen. Az ördög vigye el.
- Az arany….. az arany eltűnt?! – sipított a nyanya. – Biztosan a leány. – Feldöntötte székét. Kibotorkált a konyhába.
A cseléd hokedlin ült és a levesét kanalazta. Mikor az asszony belépett, fölemelte a fejét.
- Mi tetszik?
- Mi tetszik, te, te tolvaj! Hová tetted? A karperecet, az aranyat?!
- Én nem tettem sehova! – kiabált vissza a leány.
Felugrott. A szobájába akart szaladni, de az öreg eléje állt. Vékony fogpiszkáló ujjaival végigkutatta a leány ruháját.
- Gyere csak….
Elkapta a cseléd csuklóját. Maga után vonszolta a kisszobába.
- Most mondd meg, hol van?!
- Ereszen el! Nem vagyok lopós, tudja?!
A cseléd lihegett. Széles kipirult arcán egy könnycsepp szánkázott végig. Az ágyhoz rohant. Rávetette magát és sírt.
Nyanya fölrántotta a kis, barna szekrény ajtaját.
- Majd adok én neked! – lihegte. – Majd adok….
Kirámolta a holmikat. A felső polcról ledobált egy pár rendesen összehajtott réklit, színes szoknyát, harisnyát. Mindegyiket átkutatta. Arca némi szint kapott, orra megnyúlt, ajkára nyál ereszkedett le vékony fonálban. A szekrény aljáról nagy, kék dobozt vett elő. Mindenféle levelek rózsaszínű, kék borítékban. Egy fénykép. Vigyorgó férfi, kobakján kissé félrecsapott soffőrsapkával. Az öreg nő a leány felé hunyorított.
- Ez kell neked, mi? – morogta. A képet ledobta a földre.
A cseléd meg egy párnába fúrta a fejét és háta, válla reszketett. Valaki kaparászott a párnáján. Fölnézett. Az öregasszony állt előtte.
- Fölkelni! Ezt is megnézem!
A leány fölkászálódott. Az orrát törölte. Nagyokat szipogott.
- Nálam ugyan keresheti!
Nyanya éppen a lepedőt rántotta föl. Hátrafordult.
- Eladtad, mi? – kérdezte suttogva. Gyors mozdulattal képen vágta a leányt. Tovább turkált a matracok között.
A cseléd arca elfehéredett. Kitámolygott a konyhába. Leült a hokedlire s nézett a levesébe, anélkül, hogy egy mozdulatot is tett volna. Pár perc múlva nyanya is megjelent.
- Kinek adta el? Legalább azt mondd meg?!
Az ügyvéd berobogott. Arcán boldog mosoly, kezében a karperec. – Itt van ni. Megtaláltuk. Mi van itt?
- Megvan? – sóhajtott nyanya.
A leány újra elbőgte magát.
- Csomagolok! Nem maradok ilyen helyen.
Berohant a szobájába. Az ügyvéd utána nyomult a karkötővel.
- Ugyan már, ilyen gyerekségért….
Az öreg zsidóasszony sóhajtozva tipegett a konyhába. Tekintete a levesestálra tévedt. Az asztalhoz ment. Fogta a tányért, és nagyokat szuszogva a vízcsaphoz vitte. Gyors mozdulattal kiöntötte a leves felét. Vizet eresztett a helyébe. A tányért visszatette az asztalra. Alsó ajka fáradtan lefittyedt. Kezét melle előtt sután lelógatva bevonult a szobájába.
(Magyarság, 1939. augusztus 29. kedd, 2. oldal)
A novella zárása mesteri: a zsidó nyanya nem tudja megbocsátani, hogy igaztalanul bánt a lánnyal. Igen, egy ilyen fukar zsidó nyanya nem képes elviselni, hogy nincs igaza. Bűnét ezért azzal tetézi, hogy a megalázott cselédlány levesét fölvizezi. Bosszút áll azért, mert nem volt igaza. Nem-zsidó, keresztény ember bocsánatot kér, ha megbánt valakit. A zsidó nyanyák sose kérnek bocsánatot. Ezt tanulták, így nevelődtek. A zsidó nyanyák és a nem-zsidó világ között szakadék tátong. Mély, áthidalhatatlan szakadék. Erről adott mesteri képet a fiatal Mándy Iván.
Főpolgármester úr! Ön nem a gondolatok embere, ezt egy héttel ezelőtt is beismerte, amikor közölte: „nem tehet mást”. Ne essék kétségbe, most sem kell töprengenie, gondolkodnia. Most is ugyanaz a helyzet, mint egy héttel ezelőtt. Mándy Iván íróként, egy közismert nyilas lapban publikálva szerepet játszott (idézem az MTA-állásfoglalás szavait) „a későbbi önkényuralmi rendszer szellemi hátterének és társadalmi beágyazottságának kiépítésében”, ezért a törvényből idézett bekezdések „tiltó hatálya alá esik”. Ön tehát „nem tehet mást”, javasolnia kell Mándy Iván díszpolgári címének visszavonását, s a VIII. kerületi Mándy Iván Szakképző Iskola és Speciális Szakiskola átnevezéséről is döntenie kell a főváros vezetésének. (Közismert tényként közlöm, hogy ilyen, szaftosan zsidózó novellát Tormay Cécile soha nem írt. És soha nem publikált nemzetiszocialista lapban. Ismétlem, ez irodalomtörténeti tény.)
Természetesen nemcsak Mándy Ivánnal van probléma. Következő levelemben egy rasszista kommunistára hívom fel majd a figyelmét, akinek a nevét sajnálatos módon egy budapesti tér viseli. Ebben az ügyben sem kell majd gondolkodnia, rögvest cselekedhet.
Bölcs döntésében immár nem bízva, de tudván, hogy „nem tehet mást”, maradok tisztelettel:
Bistrán Demeter
(Kuruc.info)
A korábbi levelek:
