Van egy mondás, amit generációk óta hibásan használnak, és jóval kevesebben ismerik, hogy is szól (kellene szólnia) valójában. A „halottról vagy jót vagy semmit” követői még manapság is jóval többen vannak, mint a „halottról vagy az igazat, vagy semmit” változaté, ami elég sokat elárul a társadalom képmutató kétarcúságáról. Félreértés ne essék, Gerő András mint ember halála természetesen egy sajnálatos esemény, az alapvető udvariasság által követelt részvétnyilvánítás is helyénvaló, azt azonban már kevéssé veszi be a gyomrom, hogy az ún. „jobboldal” egy markáns része miért úgy búcsúzik tőle, mintha legalábbis ennek a politikai oldalnak egy meghatározó ideológusa hunyt volna el.
 Gerő András a Pesti TV egykori stúdiójában (forrás: pestisracok.hu) |
Olvasom az Indexen, hogy Gerő András volt „a történész, aki halálával összehozta a jobb- és baloldalt”. Persze a cikk címe csak akkor helytálló, ha elfogadjuk, hogy a Fidesz és teljes holdudvara bármiféle törés nélkül, egyöntetűen jobboldali. Én ezt nem fogadom el, mint ahogy Gerő halála is az említett párt holdudvarának liberálisabb felét rázta meg – érthető módon. De lássuk az aspektusokat.
1. Személy szerint én vagyok annyira egyenes jellem, hogy bármiféle indok nélkül holtában sem beszélek máshogy valakiről, mint ahogy akkor tettem, amikor még élt. Mindig is visszataszítónak és hatásvadásznak tartottam azokat a nekrológokat, amelyek szenzációhajhászás miatt valamiféle hátsó indíttatásból, esetleges politikai megfontolásból íródtak. Persze azt nem állítom, hogy minden Gerőről szóló kormánypárti nekrológ ebben a szellemben íródott, de a kissé szürreális helyzetet látva ez is egy eshetőség, amivel számolni kell.
2. Másik, a fenti Index-cikkhez is kapcsolódó, általánosabb jelenség, hogy a szóban forgó kormánypártiak (itt, meg mondjuk itt) tényleg őszintén írták a „nagyszerű gondolkodó” Gerőről azt, amit. S mivel a baloldal természetes jelleggel szintén „saját halottjának” tekinti az elhunyt történészt, a kettő (valójában egy) tábor ténylegesen összeér. Ha ebből az aspektusból nézzük, akkor pedig világossá válik, hogy Gerő halála nemcsak összehozta a „jobboldalt” és a baloldalt, hanem rávilágított, hogy ideológiai téren – amely ugye egy adott politikai kurzus valódi jellemét elénk tárja – egyek és ugyanazok. Utóbbi az igazán lényeges, nem a tündérmesébe illő, semmitmondó „egymás vállára borulás”.
Gerő – ahogy azt Huth Gergely írja a PestiSrácok nekrológjában – rendszeres szereplője volt műsoraiknak, ott kormánykritikus hangot ütött meg, de nem kímélte a szerencsétlenkedő baloldalt sem. Egy ilyen mentalitású, önmagát klasszikus liberálisnak valló értelmiségi valóságos Jolly Joker volt a NER részére, hiszen egyrészt ujjal mutogathattak, hogy „lám, még az okosabb baloldalinak is elege van a mostani ballibsi ellenzékből”, másrészt pedig el tudták hitetni a néppel, hogy a NER igenis egy sokarcú, demokrata képződmény, hiszen „itt ez az úriember, aki baloldaliként szerepel nálunk, a kormánypárti médiában, és még azt is megteheti, hogy kritizálja a Fideszt” (itt jön képbe az 1-es pont, a szellemi értelemben vett közös pontokon túl miért is sajnálják annyira, hogy elhunyt).
„Halottról az igazat vagy semmit” – juthat eszünkbe ismét a mondás, majd ezt követően újra elolvasva Huth szavait, azok még inkább szürreálisan hatnak.
Gerő András szeretett magyar lenni: nemzete iránti elkötelezettsége, országunk sorsa iránti aggodalma minden munkájából és szavából visszaköszönt. Még akkor is, amikor erélyesen bírálta az olykor-olykor (többnyire baloldali kurzusok idején) felbukkanó szélsőjobboldali, antiszemita megnyilvánulásokat.
Miközben még egy nekrológot is arra használ, hogy kijelentse, a „szélsőjobboldali, antiszemita” megnyilvánulások a baloldal „rémuralma” alatt jellemzőbbek, bezzeg a „nemzethy, konzervatív konszolidáció” éveiben szinte már eltűntek, megfeledkezik róla, hogy Gerő „nagy nemzeti tudatában” csak akkor nem a szélsőjobboldallal foglalkozott, ha éppen a (szintén több ízből gyalázatos) dualista időszak került terítékre, vagy Ferenc Józsefet kellett dicsérni (lásd például az általa is jegyzett Antiszemita közbeszéd Magyarországon kiadványsorozatot, amely a 2000-es évek elején egyfajta „hangulatelemzést adott” a zsidókérdés szempontjából. Ezek a kötetek egyfajta előfutárként is funkcionáltak a későbbi TEV-es és hasonló hangulatjelentéseknek.
A 2000-es kötetről így ír a „nemzeti jobboldal” által felmagasztalt történész:
Ez a kötet – bármennyire is nem vitairat, bármennyire is nem közvetlen politikai akció – természetesen céllal készült, nem a semmiért született. Cél, hogy dokumentálódjék a mai magyarországi közbeszéd. Cél, hogy új módon folytatódjék egy megszakadt hagyomány, az antiszemitizmusjelentések hagyománya, ami annak idején Stephen Roth nevéhez kötődött. Cél az, hogy az antiszemita közbeszéd dokumentálása kapjon rendszerességet és egyfajta rendszert. Cél, hogy a dokumentáció megbízható és továbbfejleszthető alapot szolgáltasson az elemzéshez – mindahhoz, ami más műfaj, mint a jelentés maga. S végül értelemszerűen az a cél, hogy az antiszemita közbeszédről – méretéről, elterjedtségéről, politikai határairól – szóló diskurzus valami olyasfajta alapra épüljön, ami tárgyszerű megközelítést tesz lehetővé. Egy azonban már most is bizonyos: a szavak nem szállnak el, hanem megmaradnak, fennmaradnak, s évek múlva is visszakereshetőek vagy – ha úgy tetszik – számonkérhetőek. Szűkebbé válhat a felelőtlen beszéd tere.
A meglehetősen fenyegetőzőre sikerült beharangozó sem kivétel, így 22 év múltán ez is visszakereshető, nem szállt el az éterben. Gerő magát mindig is „klasszikus liberálisnak” jellemezte, amelyet persze nyakon önthetünk egy erős adag zsidó öntudattal is. A saját világnézetét persze mindenkinek szíve joga eldönteni, de, hogy egy ilyen ideológiájú személyt mégis miért gyászol úgy a „jobboldal”, mintha legalábbis közülünk való lett volna, érthetetlen (vagyis a fentebbi okfejtés tükrében nagyon is érthető, úgyhogy inkább maradjunk a szürreálisnál).
A kellemetlenül csöpögős Huth-nekrológ persze legalább annyira önigazolás is, mint gyászbeszéd. Annyira, de annyira – nincs jobb szó rá, de NER-es –, hogy még egy baloldal-liberális történész nekrológjába is képes volt idecitálni Orbán Viktort, ráadásul abban a szellemben, hogy Gerővel rokon lelkek voltak (mondjuk ez is sok mindent megmagyaráz a „jobboldali” kormányzatról).
A cseresznye a tortán pedig az, hogy önmagukhoz mérten most azok viselkedtek következetesebben és logikusabban, akik baloldaliként gyászolják az elhunytat. Őket valóban komoly veszteség érte, hiszen mégiscsak egy értelmiségi, a szakmájához maximálisan értő zászlóshajójuk távozott, akinek ráadásul hatalma volt az oktatáson belül is, egyetemi tanárként tudta befolyásolni a fiatalabb generációk gondolkodását, márpedig legkésőbb az SZDSZ óta tudjuk, hogy aki birtokolja az oktatást, az birtokolja a jövőt is.
Gerő András halála paradox módon rávilágított arra, hogy eszmei-ideológiai téren mennyire nincs semmiféle különbség az álnemzeti NER és a baloldal között. A Terror Háza Múzeumon keresztül Gerő tökéletesen megtalálta a közös hangot a szintén zenész Schmidt Máriával, most pedig úgy búcsúznak tőle a fideszes káderek, mintha legalábbis egy ideológusuktól búcsúznának. Mondjuk, ha jobban belegondolunk, ez ténylegesen így van, ezért sincs változás az oktatás- és kultúrpolitika terén (sem).
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
