Oroszország nagyon gyorsan elnyomta a hepciáskodó Grúziát, mint a hernyót. A rövidke háborút élő egyenesben közvetítették a tévéhíradók, bár aki épp akkor tüsszentett, az pont nem látta. Haját tépi Izrael és Amerika, hiszen nem ez volt a terv. Megint felsült a cionista hadigépezet, akárcsak Libanonban, s borítékolható, hogy Iránnal sem fognak jobban járni, ha valaha is megkísértik ott fogyatkozó szerencséjüket. Oroszország úgy rázta le magáról a zsidókat, mint kutya a vizet, Abramovicstól Berezovszkijig (helyesebben: első helyen Hodorkovszkijtól - a szerk.) pontosan úgy bántak el velük, ahogy kell. Lehet Putyint exkommunistázni - hiszen az is - de nem hülye. Az oroszoknak volt egy teljes évszázaduk megtanulni, mire képes ez a felforgató népség, hát adtak a képükre rendesen.
A cionista megszállás alatt álló területeken - s ide tartozik a nyugati világ nagy része - most persze az dől a televíziókból, hogy Putyin rossz, az oroszok kegyetlenek, Moszkva utcáin medvék mászkálnak, és azok is kommunisták. Ahhoz azért nagy falat ez az ország, hogy sebtiben a gonosz tengelyéhez sorolják, de szépen haladunk arrafelé. Egy-két éven belül, ha az oroszok nem fordulnak vissza a mostani, határozott nemzeti politika irányvonaláról, meg fogjuk tudni, hogy erősödnek Moszkvában az antiszemita hangok, tiltakozni fog emez meg amaz a szervezet, és Putyin - vagy Medvegyev - lesz az új Hitler, akit jobban lehet utálni, mint a régit (az antiszemita kártya már előkerült az elmúlt években, ha még nem is teljes fordulatszámon - a szerk.).
Mi pedig közben itt üldögélünk, ebben a csonka kis országban, és hülyék vagyunk az egészhez. Mi vagyunk a NATO legbüszkébb tagja, az Európai Unió félszeg bicebócája, aki még nem, de majd hamarosan. Gyurcsány, takarodj, miegymás. Lassan pedig észhez kéne térni, mert itten fennforgás van, mégpedig: jön az orosz. Akár ide is, hamarosan. Amúgy is szokása. Grúziában megmutatta, hogy bizony érdekei vannak, és oda is lép, ha kell. Lengyelországban az orra alá dugtak néhány rakétát, azért is megharagudott. Egyetlen hét alatt odalett a híres nagy NATO-orosz barátság, és most csúnyán méregetik egymást. Mi meg már megint hol vagyunk?
Mi egy katonai blokkban ülünk, amely azt a cionista érdekkört képviseli, amelyiket Oroszország épp nemrég kergetett világgá. Tesszük ezt úgy, hogy a "hadseregünk" még a moszkvai rendőrségnek sem lenne ellenfél. Képviseljük azt az Európát, amelynek térképén fekélyként vöröslenek a bevándorlóktól fertőzött foltok, ahol utcák borulnak lángba, nemrég oly büszke városaiból fehéreket üldöznek el, mint a legsötétebb Afrikában. Országunk életképes részeinek elcsatolásába belenyugodtunk. Múltba réved jobb- és baloldal, most akarják megvívni az 1944-ben félbemaradt játszmákat. Csakhogy lassan 2044 közeleg, és közelebb van, mint gondolnánk. Megint két világrend közé kerültünk, csak még nem látjuk. A multikulti-fehérellenes Európa és a fajilag-kulturálisan tiszta, fehér, orosz világrend közé.
És most tessék választani. Kié legyen Magyarország páratlan vízkincse, termőföldje? Lakják-e le a cionisták, legyen-e szerződésekkel elidegenítve, adjuk-e száz százalékát örök időkre Izraelnek, mint ahogy most kinéz, vagy beszéljük meg a dolgot Putyin cárral? Érdemes ellenállnunk az oroszoknak egy gyengülő szövetség kedvéért? Afelől ne legyen kétségünk: néhány év, és ismét "melegváltásban" száll meg bennünket egy újabb hatalom. Kérdés, hogy egy új kormány, Gyurcsányék után valamikor - még 2010-ben sem biztos, hogy késő - felismeri-e, hogy nincs más lehetőség. Hogyan adjuk majd Magyarországot: szépszerével vagy erőszakkal? Nem, a "sehogy", az nem válasz: ahhoz erő kellene. Nem elég sem a Magyar Gárda, sem a Hatvannégy Vármegye. Inkább ki kellene egyezni a ruszkikkal: gyertek inkább ti, mint a zsidók, cserébe hagyjatok minket békében élni, magyarként a saját földünkön. Majdcsak elmentek ti is. Addig is van itt sok lakópark, azt odaadjuk apportba.
Tomcat, Bombagyár
(Szerkesztőségi megjegyzés: Tomcat kissé sarkítva fogalmaz, arról ugyanis aligha lehet szó, hogy gyertek ide, s vigyétek, ami van. Tény viszont, hogy ismét két tűz közé kerültünk, melyek közt úgy kell egyensúlyozni, amíg lehet, hogy a magyarság a legtöbb hasznot tudja húzni a helyzetből.
Több olvasónktól kaptuk azt a kritikát, hogy az oroszokat támogatjuk, s ezért nem vagyunk normálisak. Próbáltuk nekik elmagyarázni, és most is megtesszük: nem vagyunk oroszbarátok, történelmi tapasztalataik alapján nincs amiért rajongjunk értük, de Putyinék grúziai akciója hasznos és fontos csapás volt a terjeszkedő cionistákra, ami nekünk is érdekünk.
Továbbá nem az a vágyunk, hogy, miután alig mentek ki nagy nehezen a szovjetek, jöjjenek ismét vissza, de, ahogy Tomcat is írta, kicsik és gyengék vagyunk ahhoz, hogy minden irányba a nyelvünket öltögessük - nem is beszélve az orosz energiafüggőségről -, valamelyik féllel tehát kénytelenek vagyunk, a szerző szavával, barátkozni. Barátkozni, mielőtt simán megszállnak és gyarmattartóként viselkednek velünk, ahogy teszi most az egyik fél, s tette a másik korábban.
A cionista megszállás napjait most éljük, mindenki eldöntheti, inkább ínyére való-e, mint egy valamennyire partneri viszony az orosszal, ennél lényegesen több szuverenitással.
Tény az is, hogy a fehér, nemzeti, keresztény ellenállás zászlóvivője most Oroszország.
Mérlegelés közben pedig idézzük fel például Bethlen Gábor alakját, kinek fejedelemsége alatt Erdély a török vazallusa volt, de a cserébe biztosított szabadsággal élve csodálatos, fejlődő magyar élet volt hazánk keleti részén.
És gondolkodjunk el azon is, mi lett volna, ha átengedjük a tatárt, mikor átvonulást kért, s nem vérzünk el azért az Európáért, mely Trianonnal hálálta ezt meg.)