2017. április 26., szerda, Ervin, Tihamér napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
11:23 Nőtt a szíriai török légicsapás áldozatainak száma10:55 Háromezer indián támadt a rendőrökre Brazíliában10:07 Az oroszok megint elfoglalták a Reichstagot - de ezúttal csak a saját Disneylandjükben09:51 Önmagát sem tudta "megtávgyógyítani": több embert már nem ver át a szélhámos Gyurcsok09:44 Netanjáhu nem volt hajlandó fogadni Izraelben a német külügyért, mert az nem teljesítette a követelését09:33 Obama 400 ezer dollárért szórakoztatta a "zsíros" zsidókat09:15 Gaudi: Támogassuk a petíciót a 2006-2010 közötti hazafias ellenállók, köztük Budaházy és társai közkegyelméért!08:54 Japánban még mindig lemondással fizet egy miniszter a meggondolatlan mondatáért08:25 Vízre bocsátották az első teljesen saját gyártású kínai repülőgép-hordozót07:51 Újabb Trump-rendeletet próbál blokkolni egy Obama-bíró07:24 Összecsaptak a rendőrökkel az amerikai rakétavédelmi rendszer telepítését ellenző dél-koreaiak07:10 Újraindul az Európa Tanács eljárása Törökországgal szemben - Erdogan nem akar tovább "várni az ajtóban"06:52 II. János Pál merénylője találkozni szeretne Ferenc pápával22:01 Izraeltől még az Iszlám Állam is bocsánatot kér21:50 Szíriai terroristákat tartóztattak le Bécsben
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika ::

Decemberi gyalázataink – néhány gondolat a nemzetárulásról

Reklám


Tudjuk, milyen tragédia köszöntött ránk, magyarokra 1918. december 1-jén. Történt, ami történt, sajnos. A semmiféle törvényes felhatalmazással nem rendelkező ún. gyulafehérvári román nemzetgyűlés kinyilvánította Magyarország „románok lakta részeinek” egyesülését Romániával. Tragikus, hogy mindez nem csak jámbor óhaj maradt, hanem rövidesen tízezer román katona fegyvere szentesítette azt. Ugye értjük? Mindössze tízezer ember.
A szerencsétlen, pacifista, antantbarát Károlyi és polgári radikális, valamint szociáldemokrata barátai magyarellenes, hazaáruló tevékenységének köszönhetően nem volt magyar véderő, amely ezt a tízezres megszálló hadsereget kisöpörhette volna Erdély földjéről. Kozma Miklós, későbbi magyar királyi belügyminiszter így háborog emiatt: „Mi Károlyiék jóvoltából pacifisták lettünk, és határainkat külön e célra kitenyésztendő békegalambok fogják megőrizni.” S engedtessék meg egy kis kitérőként még egyetlen korabeli epizód megemlítése, hiszen kiválóan illusztrálja azt az elmebajt, amely ekkoriban Budapestet hatalmába kerítette: a szabaddemokrata-előd Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter biztosította a hozzá látogató román küldöttséget, hogy a magyar kormány nem fogja akadályozni egy nemzeti gyűlés megtartását, sőt, felső utasításra a MÁV különvonatokat indított (!) a Gyulafehérvárra utazó románok számára.
A történtek ismeretében magától értetődik, hogy december 1-jén a magyar ember gyászol, de legalábbis igyekszik minél hamarabb, csendesen túllépni e napon. Hinnénk ép ésszel. 1918. december 1-jének azonban megvan a sajátságos magyar utóélete is. Már amennyiben lélekben magyaroknak nevezhetők a rögvest említendő események Stockholm-szindrómás főszereplői.
Valamiféle végzet általi elrendeltetés folytán ama másik tragikus decemberi napot, 2004. december 5-ét mintegy keretbe zárja két másik: 2002 és 2009. december 1-je. Nyilvánvaló és érthető, hogy ez a nap a románok számára örömünnep, nem véletlenül vált a román állam nemzeti ünnepévé. Az azonban valóságos kafkai abszurd, hogy ezen a napon a románokkal – no persze, a megbékélés és a reálpolitika hazug hívószavai mögé bújva – együtt ünnepelnek magyar politikusok is.
Emlékezzünk: hét évvel ezelőtt a budapesti Kempinski szállóban Adrian Nastase országa nemzeti ünnepe alkalmából fogadást adott, amelyen vendégül látta Medgyessy Pétert, Magyarország akkor hivatalban lévő miniszterelnökét (aki saját elmondása szerint Erdélyben „cserepedett fel”), Kovács László külügyminisztert, valamint a korábbi, rendkívül rossz emlékű államfőt és volt írót, Göncz Árpádot, a magyar nemzet legendás „Árpi bácsiját”. Ebben az évben pedig a budapesti abszurd megismétlődött Bukarestben, a cotroceni-i elnöki palotában. A román elnök, Traian Basescu által rendezett fogadáson a vendégek sorában láthattuk Szász Jenőt, az erdélyi MPP vezetőjét, akinek politikai hitvallása középpontjában – legalábbis a korábbiakban így hírlett – a Székelyföld autonómiájáért való harc áll.
És akkor próbáljuk megérteni a megérthetetlent. Idézzük fel, mivel szokták ezek a jó urak magyarázni a magyarázhatatlant, szolgai, gyáva megalkuvásukat, a teljes nemzeti önfeladást. A napjainkban újra a hazai politika porondjára lépő ex-biztos, Kovács elvtárs hajdanán parlamenti felszólalásában teljesen helyénvalónak tartotta az említett protokolláris rendezvényt a két nemzet közötti történelmi megbékélés jegyében, továbbá azt is kifejtette, hogy a gyulafehérvári határozattal összefüggésben nem ildomos a magyar államterület megcsonkításáról beszélni, hiszen 1918. december 1-jén a nemzeti önrendelkezés wilsoni elveinek diadalra jutásáról volt szó, és a hazánk megcsonkítását kinyilvánító trianoni diktátumot csupán másfél évvel később, 1920. június 4-én írták alá, a jelenlegi magyar-román államhatárt pedig az 1947. évi második párizsi békében jelölték ki. Mindez forma szerint igaz ugyan, azonban a román hadsereg rögtön a gyulafehérvári döntés után átlépte a Maros folyó vonalát (az ettől délre fekvő részeket már korábban megszállta), s gyakorlatilag az év végére egész Erdély területét birtokba vette, kész helyzetet teremtve, így a Párizs környéki békekonferenciának utóbb már csak az adott status quót kellett szentesítenie.

Az RMDSZ, illetve most már nyilván az MPP vezetése is – a kétségkívül létező – reálpolitikai szükségszerűségre, bizonyos kényszerpályákra hivatkozik, azzal próbálja igazolni a csak saját maga számára hasznot hozó politikáját. Nem mellesleg erre Budapesten is úton-útfélen hivatkoznak már több mint hatvan éve. Történelmi tény: a saját nemzeti érdeknek folyamatosan más hatalmi-nemzeti törekvések és célok alá rendelése eddig még semmiféle kézzelfogható eredményt nem hozott az alárendelt pozícióban lévő kisebbségnek, autonómiát, nemzeti jogokat, élhetőbb közéletet kizárólag erővel, elszántsággal, valamint szükség esetén erőszakkal lehetett elérni. S itt említhetnénk a már annyiszor hivatkozott baszk, dél-tiroli, ír stb. példákat. Másfelől az is történelmi tény: a permanens, elvtelen megalkuvás, a politikai gyávaság az adott közösség, nemzeti kisebbség helyzetében mindenkor csak romlást hozott, sőt, végső soron elvezetett a szóban forgó etnikumnak mint politikai-kulturális entitásnak a teljes megsemmisüléséhez. Ezt a magától értetődő tényt egyébként az elmúlt hat évtized „magyar” nemzetiségpolitikája is gyászosan igazolja.
Ebben a tekintetben éppen a románoktól tanulhatnánk nagyon sokat, hiszen az ő politikai-vallási vezetőik már a 19. században, a „magyar világban” következetesen és megalkuvás nélkül képviselték saját jól felfogott nemzeti érdekeiket. Ilyenformán abban is biztosak lehetünk, hogy román részről soha, semmilyen körülmények között nem ünnepelnék meg velünk, magyarokkal például 1867. július 28-át, amikor Ferenc József szentesítette a magyar országgyűlés által a kiegyezésről alkotott törvényt, amely egyebek között kinyilvánította Erdély és a szűkebb értelemben vett Magyarország unióját, noha akkor Erdélyt még csak nem is Romániától szakították el, hanem addigi több évszázados autonóm, magyar különkormányzatát szüntették meg, és rendelték alá a budapesti kormányzatnak. Az is bizonyos, hogy egyetlen román politikus sem fog magyar kollégájával koccintgatni 1940. augusztus 30-ának évfordulóján, amikor a második bécsi döntés aláírására került sor, hiszen ennek eredményeként kaptuk vissza Észak-Erdély területét.
E két nap ugyanis minden román számára nemzeti gyásznap. S minden román politikus – tartozzék bármely politikai párthoz, vagy valljon bármilyen politikai filozófiát – egy tekintetben azonos elvet vall: tudja, hogy mi hazája és nemzete java és érdeke, így mindenfajta belpolitikai civódást és személyes gyűlölködést alárendel ennek a nagy nemzeti célnak.
Arra a cselekedetre pedig, amit az állítólagos „magyar” politikusok elkövettek hét évvel ezelőtt a Kempinskiben, tegnap pedig a cotroceni-i palotában, létezik egy ékes, régi magyar szó: haza- és nemzetárulás. 
Lipusz Zsolt – Kuruc.info

 Érdekes cikk, megosztom Facebookon!  Érdekes cikk, elküldöm e-mailben! Nyomtatóbarát változat
Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Ajánló
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Humoros kép 
Dossziék
Ajánlott videó 

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2017 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready