Büntetőjogi szakértők kifejtették, hogy az alaptörvény mindössze az önvédelemhez való jogot deklarálja, de hangsúlyozzák, hogy azt a törvényben meghatározottak szerint lehet érvényesíteni. Tehát a bíróságok továbbra is a hatályos Büntető Törvénykönyvben foglaltakat fogják figyelembe venni az ítélkezési gyakorlatban, vagyis a jövőben is azt fogják vizsgálni, miszerint a jogos védelmi helyzet fennállt-e, és hogy a védekezés arányban volt-e a támadással. Tehát testi épséget fenyegető támadással szemben továbbra sem szabad élet elleni támadással reagálni, bár előfordulhat, hogy a testi épség elleni védekezés a támadó halálát eredményezheti. Ezekben az esetekben továbbra is vizsgálni kell a menthető felindulás vagy az ijedtség kérdését. Vagyis, magyarán: nesze semmi, fogd meg jól!

Vegyünk akkor a mindennapok életszagú magyar valóságából egy példát. Kés, szamurájkard, vasvilla, lőfegyver. Ugye, mindegyik alkalmas arra, hogy valakit megfélemlítsünk, rettegésben tartsunk, illetve életveszélyesen megsebesítsünk, mégsem mindegy mivel támadnak ránk, s mi mivel védekezünk. Jogi szakértők tanácsa a dilemma feloldására, s a jövőbeni, személyünket elmarasztaló bírói határozat elkerülésére, hogy ha tehetjük, hívjuk a rendőrséget.

Tehát. Esetünkben, egy bájos, meglehetős multi-kulti jellegzetességeket és szociológiai miliőt mutató nyírségi, abaúji, somogyi, tolnai kis falucskában, vagy éppenséggel a „nyócker” – hogy szociológiai látleletünk közelítsen a teljességhez – egyik társasházi lakásában élő nyugdíjas házaspárhoz, mondjuk Kovácsékhoz, kakaskukorékolás előtt néhány órával, a zárszerkezet felfeszítése és némi csörömpölés után beállít Kolompár úr két fia társaságában egy kis hívatlan éjszakai vendéglátogatásra. A szerencsétlen magyar házaspár a szokatlan zajokra felriad álmából, s farkasszemet néz egymással vendég és házigazda. Tegyük fel, hiszen az érintett térségekben ez hosszú idő óta már a napi rögvalóság szerves része, hogy az éjjeliszekrényen hever a lefekvés előtt gondosan odakészített balta és kenyérvágó konyhakés, esetleg a falnak támasztva a vasvilla.

Nos, mi legyen a magyar házaspár számára ez esetben a teendő? Ha nagyon jogkövető és tisztességes állampolgárként kívánnak viselkedni, az idős nyugdíjas férfi felettébb udvarias hangnemben megszólítja majd a csaknem kétméteres pengehosszúságú szamuráj vagy egyéb kardot a kezében szorongató klánvezért imígyen: – Mélyen tisztelt Kolompár úr! Lenne szíves elárulni eme szokatlan és kései, nem éppen a legalkalmasabb időpontban történő látogatásuk okát és célját? S mivel mi nem hívtuk meg ide önöket, sőt nem is ismerjük egymást személyesen, kellő alázattal és tisztelettel megkérhetném, hogy távozzanak otthonomból? Természetesen Kolompárék nem moccannak, illetve dehogyisnem, a kardjaikkal hadonászva – „megdöglöttök rohadt gádzsók” szavak kíséretében – fenyegetően néhány lépést tesznek házigazdáik felé. Nos, történetünk eme második stádiumában hogyan cselekedjenek Kovácsék? Esetleg Kovács úr ekképpen folytathatná az eredetileg normális párbeszédnek szánt monológot: – Drága Kolompár úr, volna olyan kedves a komódról idenyújtani a mobiltelefonomat, hogy riasztani tudjam a rendőrséget? Humanitárius segítségként esetleg beütné a számot is, tekintettel arra, hogy az én látásom már meglehetősen gyenge, kivált korlátozott látási viszonyok között. Természetesen továbbra is hamleti, néma csend és még egyértelműbb, félreérthetetlen közeledés. Ez esetben a cselekmény harmadik fázisában a monológ már csak egyféleképpen érheti el a retorikai tetőpontot: – Nagyra becsült Kolompár úr, mielőtt a mellettem látható célszerszámok közül magamhoz venném az alkalomnak és fenyegetettségi helyzetem arányának megfelelőt, megtudhatnám, mire számíthatok a jövőt illetően? Csak sima lopással folytatódik emez éjjeli kis közjáték, esetleg az erőszakosabb rablási verziót részesítik előnyben? Sérüléseim nyolc napon belüliek, azon túliak, netán maradandóak lesznek? Esetleg 85 esztendős nejemet meg is fogják erőszakolni? S ha igen, hány rendbeli erőszakos nemi közösülésre készüljünk fel testileg-lelkileg? Horribile dictu, galamblelkű Kolompár úr, netán önök még hatványozottan is mások?! Még kimondani sem merem, szeretve tisztelt drága Kolompár úr, de agyon szándékoznak csapni is? És amennyiben igen, akkor az előre megfontolt, aljas indítékból, különös kegyetlenséggel elkövetett válfajra hangolódjunk rá az elkövetkező harminc másodpercben, vagy megússzuk a kevésbé problematikus szimpla emberöléssel?

Nos, csak a fenti, képzelet szülte dialógus, pontosabban monológ elhangzása, s az alkalomhoz illő, kellően alapos mérlegelés után hozhatja meg Kovács úr a büntetőjogilag adekvát és helyes döntést, miszerint elegendő éjszakai látogatóival szemben célja eléréséhez a sima verbális eszköztár bevetése, majd csak ezt követően folyamodhat keményebb eszközökhöz. S akkor is alapos megfontolás tárgyát kell, hogy képezze immár végleges, megfellebbezhetetlen döntése: konyhakés, balta vagy vasvilla.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info