Petőfi gondolatait talán azzal egészíthetnénk ki, hogy ma már ki sem kell ötlenünk ördögöt és egyéb alvilági lényeket, hiszen azok itt járnak közöttünk. Nos, ötletszerűen vegyünk néhány epizódot az elmúlt hét közéleti történései közül, amelyek egy normális emberi közösségben eleve be sem következhettek volna. Őrizetbe vette és háborús bűntettel gyanúsította meg a nyomozó ügyészség Csatáry László egykori rendőrt a kassai gettóban 1944-ben elkövetett állítólagos, zsidókat érintő kínzások miatt.

Mindez az utóbbi időben hiperaktív buzgalommal ténykedő Efraim Zuroffnak köszönhető, aki halálba kergette Képíró Sándor néhai csendőrtisztet, illetve évek óta tartó tortúrának veti alá a jelenleg Ausztráliában élő Zentai Károlyt, aki állítólag 1944-ben meggyilkolt egy zsidó fiút. S ez Zuroff szerint emberiség elleni bűntett. Különös. A legkülönösebb azonban az, hogy ez a Wiesenthal-fullajtár intézkedhet, utasíthat és dirigálhat Magyarországon, s a hazai illetékes állami hatóságok még nem nyilvánították nem kívánatos személynek és nem tiltották ki örökre hazánk területéről.

A Csatáry-ügy abszurditását az adja, hogy a magyarországi ügyészség egy brit bulvárlap, a The Sun cikke alapján hozta meg súlyos döntését mindenféle bizonyíték nélkül, noha ők ezt tagadják. Zuroff feljelentése és nyilatkozatai, valamint a gyanúsítás tele vannak a legképtelenebb ellentmondásokkal és történelmi abszurditásokkal. A „nácivadász” azt hazudja például utolsó esélyeként, hogy Csatáry 1944 tavaszán rendőrparancsnokként részt vett 15700 zsidó Auschwitzba deportálásának megszervezésében. Ehhez képest Szakály Sándor, a korral foglalkozó hadtörténész a Magyar Nemzet című lapnak elmondta, miszerint Magyarország tiszti cím- és névtára, illetve a Budapesti névmutató és címtár – Rendőrségi zsebkönyv 1944 tanúsága szerint dr. Csatáry (egyes helyeken Csatári) László 1944-ben rendőr segédfogalmazóként szolgált a kassai rendőrségnél, vagyis az akkori hierarchia szerint az utolsó előtti legalacsonyabb rangban. Tehát az 1944-ben 29 éves Csatáry csupán végrehajtó személy lehetett, de semmiképpen sem volt döntési jogköre. (Érdekességképpen jegyezzük meg, hogy 2006 államilag szervezett rendőrterrorjának szemkilövői arra hivatkoztak, hogy parancsot teljesítettek, s a legtöbb esetben mentesültek is a büntetőjogi felelősségre-vonás alól, hiszen a vádhatóság respektálta védekezésüket).

Szakály Sándor véleménye szerint – de a józan ész logikája alapján is – elképzelhetetlen, hogy egy ilyen személy bárki deportálásáról dönthetett volna. Zuroff – belebonyolódva saját hazugsághálójának gubancába – azt is vizionálta, hogy Csatárynak kulcsszerepe volt mintegy 300 zsidónak az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijba deportálásában, ahol 1941 nyarán szinte valamennyiüket meggyilkolták. Ugyanakkor a gyanúsításban egy szó nincsen erről. Szakály Sándor említett nyilatkozatában rámutat, miszerint a Magyarország tiszti név- és címtára 1941-es kötete szerint abban az évben Csatáry László nem Kassán, hanem Kecskeméten teljesített szolgálatot rendőrfogalmazó gyakornokként. Legendás vadászunk tehát – jó szokásához híven – ezúttal is jól mellédurrantott. Ráadásul a fővárosi főügyész szerint jelen pillanatban azt sem tudják, vannak-e egyáltalán túlélő tanúk. Ehhez még hozzáfűzhetjük. amennyiben néhány ilyen személy létezik is, vallomásuk megbízhatósága – finoman fogalmazva – meglehetősen kétes 68 esztendő elteltével, miként az is, hogy felismerik-e Csatáryban az egykori állítólagos kegyetlenkedő rendőrtisztet.

Egy másik hír Mezőkövesdről érkezett. Az ottani katolikus középiskola egyik oktatója egy nevelőtestületi értekezlet szünetében levette a falról és eltávolította a tanteremből Elie Wiesel képét, sőt Imre Kertész fotóját kiszedte a keretből, majd darabokra tépve a szemétkosárba dobta. Mindezt az iskola igazgatója is végignézte, s nemhogy nem akadályozta meg a „gyalázatos” akciót, hanem – az elmondások szerint – helyeselte is kollégája tettét. Őszintén szólva nem értjük, mi ezzel a cselekedettel a probléma. Közismert, az Elie Wieselként elhíresült zsidó „túlélő” egy közönséges csaló és szélhámos, aki a holokauszt-bizniszből él. Mi keresnivalója van egy ilyen alakról készült fényképnek bármiféle magyarországi közintézmény – különösen egy iskola - épülete belső helyiségének falain? Ráadásul egyházi iskoláról van szó esetünkben. Ami pedig Imre Kertészt illeti, ő maga saját kijelentéseivel tagadott meg a magyarsággal mindenféle kulturális, történelmi, illetve emberi sorsközösséget és szolidaritást. Kertész 1997-ben megjelent Valaki más című önéletrajzi ihletettségű naplóregényében a következőképpen vall erről:

„...Nyilvánvaló: egy kis nemzet (vagyis a magyar – L. Zs.), amely réges-rég kicsöppent a nagy folyamatból, az úgynevezett világtörténelemből, ráadásul sehogy sem sikerül megtalálnia hozzá illő, valódi szerepét a térben és időben, (s ilyen szerepe talán nincs is): az a nemzet mint nemzet őrült személyként viselkedhet csupán”. Alább így folytatja a Nobel-díjas író:

„Ahogy nézem, ahogy megélem ennek az országnak az ijesztő leépülését, öngyilkos paranoiába fordulását. Ahogy naponta elidegenítenek tőle a gyűlölködés országos bajnokai, s a saját emlékeim. Ahogy növekszik az iránta táplált közönyöm. Ahogy lassan megpróbálok elszakadni tőle. A nyelv – igen, az egyetlen, ami köt. Milyen különös. Ez az idegen nyelv, az anyanyelvem. Anyanyelvem, amelyen megértem gyilkosaimat.” S végezetül, a Kertész által tett őszinte vallomásra szerzője ezekkel a mondatokkal teszi fel a koronát:

„Ez a nyár, 1993 forró nyara… miért emlékeztet annyira 1944 nyarára? (sic!) A köröttem bugyogó gyűlölet, a szakadatlanul tevékeny őrület. (Amelynek eszkalálódásához a kirekesztő, gyűlöletet szító, azóta dicstelenül kimúlt SZDSZ-nek nyilván a legcsekélyebb mértékben sem volt köze – L. Zs.). A ’nemzet’ fogalma mint egy egész országra ráerőltetett szerencsétlen tudat.”

A fentiektől eltekintve is – bár azokat nem lehet figyelmen kívül hagynunk –, valamint a politikai motivációkból elnyert Nobel-díj ellenére, esztétikai-szépirodalmi értékét nézve Kertész egy középszerű író. Nincs helye a nagy magyar írók társaságában. Amelyben egyébként vannak szép számban zsidó, szláv és egyéb származásúak is, csupán a két legismertebbet említve, Petőfi és Radnóti. A magyarságot megvető és megtagadó, sőt kollektív megbélyegzéssel és nemes egyszerűséggel egyetemlegesen legyilkosozó Imre Kertésznek és „életművének” azonban semmi keresnivalója nincs a magyar közoktatásban, nem része nemzeti kulturális örökségünknek és klasszikus nagyságaink közé soha nem kerülhet. A derék mezőkövesdi pedagógus konkrét és szimbolikus értelemben egyaránt a helyére tette a Kertész-oeuvre-t. Őszintén reméljük, mihamarabb követi őt Wiesel és Zuroff is.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Kapcsolódó:

- Engedelmeskedett az ügyészség a zsidó parancsnak: őrizetbe vették Csatáry Lászlót

- Zuroffék megkezdték a 97 éves Csatáry László halálba kergetését

- Sabbat napjára beérett a zsidó vetés: meghalt Képíró Sándor

- Mezőkövesd: Wiesel képét eltávolította, Imre Sertését szét is tépte egy derék pedagógus

- Elie Wiesel emlékiratai nagyítóval: így hazudik a "szavahihető szemtanú"