Kemény János 1660. november 22-i Erdélybe indulását követően Bethlen Gábor és az öreg Rákóczi György tanítványaként gyorsan és erélyesen járt el. A török által fejedelemmé tett Barcsay Ákosnak az eredményes ellenállás megszervezéséhez szükséges intézkedések megtételére sem maradt ideje. Jobb híján bezárkózott görgényi várába, és testvérét, Gáspárt egy kb. 1200 fős sereg élén a Szamos völgyébe küldte Kemény feltartóztatására.
 Kemény János portréja a Vasárnapi Újság 1857. évi 40. számában |
A fentiek értelmében 1660. december 24-én Szászrégenben összeült az országgyűlés. Barcsay december 31-én feloldotta az 1437-es kápolnai unióval született három rendi nemzet – magyar, székely és szász – küldötteit a neki tett hűségeskü alól. 1661. január 1-jén a követek Keményt fejedelemmé választották, egyúttal január 5-én Barcsay ismételten ígéretet tett, hogy szabadsága és bántatlansága fejében elismeri Keményt törvényes uralkodónak, és nem törekszik megdöntésére. Az országgyűlési végzések között volt két új és különös jelentőséggel bíró. Az egyik értelmében Erdély szakíthat a Portával, ha az „nyilvánvaló romlásunkra és veszedelmünkre” törekedne. A másik kinyilvánította, hogy az országgyűlés határozatai akkor is törvényerővel bírnak, amennyiben azokat a fejedelem nem erősítené meg. Valójában azonban a rendi hatalom sohasem kerekedett a fejedelmi uralom fölé Erdélyben, ellentétben például a királyi Magyarország esetével. Az országgyűlés megvalósította Kemény legfőbb belpolitikai céljait: Barcsayt sikerült békés úton lemondásra kényszerítenie, és az ország politikai egységét majd négy év után első ízben helyreállítania.
A szászrégeni diéta berekesztése után egy ideig még zavartalannak tűnt a régi és az új fejedelem viszonya. Azonban Kemény rövidesen megkezdte a török párt felszámolását. Az első összecsapásra a volt fejedelem testvérével, Barcsay Andrással került sor, aki nem volt hajlandó átadni Fogaras várát az új fejedelem számára. Persze, erre a hatalmi viszonyokon kívüli jó oka volt: a tatár rabságból a Keménynek adott hitlevele ellenére szökött meg, joggal tartott tehát az akkoriban tatárok előtt kínos helyzetbe került kezességvállaló megtorlásától. 1661. március 15-én Fogaras megnyitotta kapuit az ostromlók előtt, s Kemény elfogatta Barcsay Andrást.
A legfontosabb belpolitikai problémává azonban az új és a bukott fejedelem viszonya vált, annál is inkább, mert ez utóbbi a török párt feje is volt egyben. Mindmáig tisztázatlan, hogy Barcsay kapcsolatban állt-e a Portával 1661. január 1-je után is, így törekedve riválisa megbuktatására, vagy az egész vádat Kemény János találta ki. A sokat hangoztatott gyanút alátámasztó írásos bizonyíték ugyanis nem maradt fenn. Ellenben a Keménnyel nem rokonszenvező Bethlen János határozottan állítja, miszerint Barcsay Kemény fejedelemsége alatt is rendszeresen írogatott a töröknek, s amennyiben ez így volt, ő kancellárként minden bizonnyal saját szemével látta is az elfogott leveleket. Fennmaradtak viszont Kemény János levelei, melyekben óva inti Barcsayt az ellenséges cselekedetektől. Bárhogyan is volt, tény, hogy az egymást követő országgyűlések feljogosították az uralkodót a Barcsayval szemben történő eljárásra. A besztercei diéta 1661. április végén felhatalmazást adott a kezébe arra az esetre, hogy azokat, akik a szászrégeni fejedelemválasztó országgyűlés óta idegen nemzetekhez – jelesül a törökhöz – írtak az uralkodó tudta nélkül, letartóztassa. Így 1661. május 6-án egy vadászat után Kemény Barcsay Ákost őrizetbe vétette. Andrást hamarosan mind – fentebb már említett – hitlevele megsértése, mind az ellene folytatott levelezése miatt felakasztatta. Az 1661 júniusában tartott medgyesi országgyűlés pedig lényegében Barcsay Ákosra, a „törökkel béllett” fejedelemre is kimondta a halálos ítéletet. A gyűlés végzése szerint, minthogy Barcsay a felszedett, de a török részére nem továbbított adónak a visszaszolgáltatására nem hajlandó, Kemény Barcsay javaihoz szabadon hozzányúlhat, s mivel megszegte a fejedelemnek adott kötelezvényét, vagyis kapcsolatot tartott fenn a Portával, a rendek az uralkodóra ruházzák azt a jogot, hogy vele szemben saját tetszése alapján eljárjon. Betűje szerint nem, szellemében azonban ez a cikkely – a nevezetes 5. artikulus – halálos ítélet volt, mivel az eljárás lebonyolítása és végrehajtás kizárólagosan Kemény akaratától függött.
1661. július 3-án marosújvári táborában kelt levelében erélyesen figyelmeztette Barcsayt, hogy az ellenségeivel való kapcsolattartást azonnal szüntesse meg, mert az ügynek „annak idejében” súlyos következményei lehetnek. Lehetséges, ekkor még Kemény maga sem tudta, hogy ez az „annak ideje” egy-két nap múlva meglesz. Lehet, már ekkor tudta. Innentől kezdve csak feltételezésekre hagyatkozhatunk. Valószínűleg soha nem fogjuk már megtudni, volt-e szerepe Keménynek elődje meggyilkolásában. Tény, hogy az Erdélybe betört török elől a fejedelem Barcsayt mostohatestvérével, Buday Zsigmonddal Görgényből a biztonságosabb Kővárra indíttatta. Mindazonáltal itt azt is meg kell jegyeznünk, hogy Keménynek már kerek egy hónapja tudomása volt arról, hogy a török nem kívánja Barcsayt a fejedelmi méltóságba visszahelyezni. Ezt Ali pasának, az Erdély elleni hadjárat szerdárjának leveléből kétséget kizáró bizonyossággal tudhatta, illetve tudta. A Porta ingatagsága és határozatlansága miatt végleg elejtette Barcsayt. Tény azonban, hogy a Görgényből Kővár felé vezető úton Répa vagy Kozmatelke falu határában gyilkosok végeztek Barcsay Ákossal és Buday Zsigmonddal. Máig nem tudjuk, hogy kik lehettek ezek, és kinek a parancsára cselekedtek. A történetíró Bethlen kancellár a foglyokat kísérő Váradi János kapitány lovaskatonáinak tulajdonítja a gyilkosságot.
Az előzményekből mindamellett nyilvánvalónak tűnik, hogy amennyiben Kemény végezni akart volna a török kegyeiből kiesett Barcsayval, úgy a felesleges utaztatás helyett a végrehajtás bármilyen módját az országgyűlési végzések erejével törvényesíthette volna, hiszen ezek akár a kivégzésre is felhatalmazták őt. Következésképp ebből a szemszögből nézve az ügyet, teljességgel érthetetlennek tűnhet az a feltételezés, miszerint Kemény áll a dolgok hátterében. Vannak azonban az ügynek más aspektusai is. Figyelembe kell vennünk például a Barcsay-ügy lezárásával kapcsolatban azt a tényt, hogy a háládatlanság volt Kemény gondolkodásmódjában az, amit az egyik legsúlyosabb bűnnek tartott, továbbá a belső egyenetlenséget Bethlen Gábor, a nagy példakép szellemében az „ördög plántájának” tartotta, és saját bevallása szerint is a fejedelemségre annak kigyomlálásáért és a „szép egyesség” megteremtéséért indult. Végül de nem utolsósorban, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy – miként annyi más politikus e korban Európa-szerte – Kemény Machiavelli tanítványa volt, s a mester tanácsa az adott helyzetet illetően félre nem érthető: „Az új fejedelemnek hatalmát az új rend ellenségeire mért valamely rettenetes csapással kell megszilárdítania”. A Discorsiban ugyanezt ajánlja: „A fejedelem nem él biztosan fejedelemségében mindaddig, amíg azok élnek, kik általa megfosztattak”. Az is kétségtelen, hogy Kemény le akart számolni végleg a török párttal, amely akadályozta őt koncepciója végrehajtásában. Ez amúgy is egyfajta erdélyi politikai tradíció volt, szinte minden előd alkalmazta, gondoljunk itt arra, hogy a 16. század végén Báthory Zsigmond Bocskai István ösztönzésére milyen véres kegyetlenséggel számolt le a Habsburg-orientáció híveként az akkori török párttal. A sors különös históriai fintora, hogy utóbb Bocskai épp a török szövetség híveként fordult az Aranybulla ellenállási záradékára, illetve Kálvin elhíresült ún. zsarnokölési elméletére hivatkozva a magyar királyi címet viselő Habsburg-uralkodó, I. Rudolf ellen. Kemény államférfiúi ideálja, Bethlen Gábor pedig uralkodása kezdetén épp Báthory Gábor Habsburg-pártját likvidálta, s a szerencsétlen Báthory ugyanúgy végezte, mint Barcsay, örök titokként hagyva az utókorra, hogy vajon Bethlennek része volt-e ebben az emberölésben.
A törökös irányzattal történt leszámolás azért is nélkülözhetetlen volt, mert – miként arra már utaltunk az előző részben – a szerveződő nagy törökellenes európai keresztény összefogás reményében és annak részeként Kemény János a Habsburg-orientációt képviselte. Igaz, megválasztásakor fejedelmi hitlevelének feltételei közé a török iránti hűség megtartását is beiktatták. Tették ezt azért, mert az ország létérdeke volt, hogy ameddig a császári segítség meg nem érkezik, ne zúdítsák Erdélyre a török-tatár-román martalóchadakat. Amúgy is nehéz külpolitikai helyzetbe csöppent, mivel késő őszi betörésekor Barcsay rögtön elszalasztotta követét, Buday Pétert a Portára, s ott azzal vádolta Keményt, hogy császári hadakkal, ellenségként tört rá az országra. Mindazonáltal a helyzet kezdetben mégsem volt olyan súlyos, mint amilyennek látszott. Megválasztása után azonnal, 1661. január elején Kemény levélben fordult a nagyvezérhez, hozzájárulását kérve az uralomváltáshoz. Isztambulban tudomásul is vették a változást, és csupán a kétévi adó- és hadisarchátralék lerovását követelték, valamint, hogy az új fejedelem megerősítés végett jelenjen meg a temesvári pasa színe előtt.
Kemény János azonban egyfelől eleve külpolitikai irányváltásra készült, másfelől teljesíthetetleneknek találta a török feltételeket. Az 1658 óta folyamatosan végigdúlt és agyonsarcolt Erdély képtelen volt kifizetni a rárótt hatalmas pénzösszeget. Szinte a Portára küldött diplomáciai küldöttséggel egyidejűleg elküldte követeit, Bánffy Dénest és Kászoni pátert Bécsbe I. Lipóthoz, a császári segítség minél gyorsabb kieszközlése végett, majd a már más vonatkozásban említett besztercei országgyűlésen 1661 áprilisában kinyilvánították Erdély elszakadását a töröktől,és a fejedelem Bécs védnöksége alá helyezte országát. Miután a török előtt bizonyossá vált Kemény szándéka Erdély jövőbeni külpolitikáját illetően, 1661. május végén Ali pasa szerdár megindult Nándorfehérvárról hadaival, hogy letegye a fejedelmi székből a Porta ellen lázadó fejedelmet, s a helyére kinevezett új török vazallustól hűsége első jeleként az adó és a sarc megfizetését követelje.
Eközben 1661. január végén Bánffyék is megérkeztek Bécsbe, hogy megteremtsék a hivatalos, diplomáciai kapcsolatfelvételt I. Lipót kormányzatával. Ott addigra beteljesedett a korábbi részben már vázolt, 1660 nyarán kezdődött külpolitikai irányváltás: a törökkel való konfliktust vállaló és egy Duna-medencei súlypontú Habsburg Birodalom megteremtését célul kitűző ún. háborús vagy törökellenes párt kerekedett felül a dinasztia nyugati érdekeinek prioritását hirdető ún. spanyol párttal szemben, ami kétségkívül más perspektívába helyezte a három részre szakított Magyarország jövőbeli politikai kilátásait, s mindenképpen a Kemény által meghirdetett új külpolitikai kurzus létjogosultságát igazolta. I. Lipót 1660. december 15-én szétküldte Erdély ügyében segélykérő követeit Európa hatalmaihoz. Válaszul a német birodalmi uralkodók közül a brandenburgi, pfalzi és kölni választók segélyt ígértek, a szász fejedelem pénzt és hadat ajánlott, továbbá a mainzi érsek és a pápai nuncius egyaránt támogatásukról biztosították a császárt, ha hadba száll Erdély érdekében. Ismételten fontos hangsúlyoznunk a Bécsben bekövetkezett stratégiai irányváltás jelentőségét, hiszen 1661 tavaszán oly elszánt volt a császárvárosban a közhangulat, hogy még az a lehetőség is felmerült, hogy maga Lipót császár áll a keresztény koalíciós had élére.
Bánffy 1661 áprilisában számol be Kászoni útján részletesen bécsi tárgyalásairól. E hosszas megbeszélések azt eredményezték, hogy I. Lipót kormánya hajlandónak mutatkozott oltalma alá venni Erdélyt, ha a fejedelemség három erősségébe Kemény császári őrséget fogad be. A követ sürgeti a fejedelemtől az országgyűlési végzés kézhezvételét is – erről dönt a három nemzet 1661. április végén Besztercén – , végül közli a haditervet is. Ennek lényege, hogy Erdélyt – tekintettel a nagy távolságra és a rendkívül hosszú utánpótlási vonalra – nem közvetlenül, hanem közvetve, egy diverziós hadművelettel segítik meg, úgy, hogy a Montecuccoli fővezér alá rendelt 20 ezer főnyi sereg a Duna mentén Esztergom és Buda ellen indított támadásával vonják el a török hadat Erdély alól, ha az annak megtámadására készül, miként az teljes bizonyossággal várható volt. Ezen túl a Felső-Tiszához egy ún. repülőtábort, vagyis egy minden irányban könnyen bevethető 2-3 ezer főnyi könnyen mozgatható sereget vezényelnek Kemény János megsegítésére. Fontos szerepet szántak még a délnyugati hadszíntérnek: itt Zrínyi épülő vára mint logisztikai bázis és seregeinek beütése a hódoltsági területekre, továbbá Kanizsa ostroma vonták volna el a török fősereget Erdélyről.
A kocka el volt vetve, a nyílt szakítás a törökkel minden eddigi török pusztításnál nagyobb romlás árnyékát vetítette előre, ha a keresztény koalíció haderejének felvonulása valamilyen okból mégis meghiúsulna. Kemény talán még sohasem tekintett ilyen kedvező kilátásokkal a jövőbe. Arról viszont ekkor még sejtelme sem lehetett, hogy mire követei – Kászoni és a későbbi erdélyi politikában oly fontos szerepet játszó Teleki Mihály – Bécsbe érkeznek, már elkéstek mindenről: az udvarban ismét megváltozott a politikai széljárás, s a nyugatias, spanyol párt kerekedett felül, amely keleten a törökkel mindenáron békét akart. Ez jutott kifejezésre a Bécs és Konstantinápoly között 1661. május végén létrejött bécsi titkos egyezményben is. Eszerint Lipót császár és magyar király elismeri az utóbbi évek minden török hódítását, tehát lemond Váradról és elejti Kemény fejedelmet. A szultán cserében nem háborgatja a magyar király birodalmát, felhagy az erdélyi hadjárattal, sőt hozzájárul, hogy új, hozzá hű fejedelmet válasszon az ország. Ezzel az érdekszféra-megállapodással, illetve újrarögzítéssel tulajdonképpen Kemény János sorsa megpecsételődött, s mindaz, amit Bécs látszólag a megsegítésére tett, nem volt több politikai színlelésnél. (Sok ilyen esetet említhetnénk történelmünkből, az egyszerűség kedvéért vegyük most csak a közelmúltból az Egyesült Államok 1956. évi Magyarországgal szembeni politikáját, de említhetnénk az 1990. évit is.)
Tehát amikor 1661. június végén Ali pasa hadserege benyomult Erdélybe, azonnal deklarálta, miszerint a német-római császár közbenjárására hajlandó ugyan meghagyni Erdélyt fejedelemségnek, vagyis kegyesen eltekint az ország hódoltatásától, de Kemény Jánost nem tűri meg a fejedelmi székben, s ameddig az ország rendjei nem detronizálják őt s nem választanak új uralkodót, addig ő dúlja Erdélyt, hogy e lépés megtételére rákényszerítse az országot.
A török erdélyi hadjáratával párhuzamosan zajlott Montecuccoli ún. furcsa hadjárata Észak-Magyarországon. Amikor 1661. július második felében a tábornok hadserege megérkezik Komárom alá, azt a parancsot kapja Bécsből, hogy azonnal induljon Felső-Magyarországra vagy azon túlra. Noha a profi stratéga Montecuccoli kész öngyilkosságnak tartja a haditervet, mégis engedelmeskedik hű katonaként. Hiszen annak idején éppen az Erdély közvetlen megsegítésére irányuló terv képtelensége miatt született a másik verzió, a diverziós megoldás, amelynek célpontja Buda volt. Az egész értelmetlen katonai akció az 1661. május végi bécsi titkos megállapodás ismeretében kap értelmet. A Habsburgoknak ugyanis nem kellett attól tartaniuk, hogy a török a védtelenül hagyott Ausztriára támad vagy éppen Montecuccoli seregére, megbontva ezzel a békét. A hadsereget viszont a magyarországi és európai közvélemény felfokozott várakozása idején nem lehetett – beláthatatlan következményektől tartva – egyszerűen leszerelni és hazaküldeni. Viszont ha ragaszkodnak az eredeti elképzeléshez, vagyis a Duna-menti előrenyomuláshoz, akkor az európai közvélemény nyomására a nyár folyamán meg kellett volna indítani a Buda elleni támadást, viszont ezt lehetetlenné tette a májusi titkos béke-megállapodás. Éppen ezért, még mindig jobb volt az óriási anyagi veszteség és néhány ezer ember feláldozása a birodalmi érdek oltárán, mint a nagy törökellenes háború kirobbantása. Végül is ezért, s nem Kemény János megsegítésére küldték Erdély irányába Montecuccoli seregét 1661 júliusában.
Közben – a titkos megállapodásról mit sem tudó – Kemény János helyzete mind lehetetlenebbé vált Ali támadásának köszönhetően Erdélyben. 1661 nyarán elkövetkezett immár az ötödik nyári vész. Ali serege mellett Izmail budai pasa hadai is betörtek a Királyhágón túli területre. Ebben a kritikus helyzetben, a hatalmas túlerővel szemben a fejedelem parancsot adott a visszavonulásra. Hadseregét kettéosztotta: a fősereg a Maros-Szamos völgyén át megkezdte a kivonulást a királyi Magyarország irányába, hogy ott egyesüljön a császári ármádiával, egyúttal a török-tatár sereget is maga után vonva kikényszerítse a keresztény és az oszmán hadak közötti döntő ütközetet, mit sem sejtve arról, hogy egy ilyen összecsapásra a nagyhatalmi háttéralku következtében nem fog sor kerülni. A székely haderőt viszont bennhagyta Erdélyben, döntően a délkeleti országrészben elhelyezkedő szász városok és erődök védelmére. 1661 júliusának végén az erdélyi sereg már a királyságban van, Máramaroson keresztül továbbindul Szatmár irányába, majd átkelve a Tiszán a Bodrogközben állapodik meg. Kemény itt várta Montecuccoli megérkezését, aki 1661. augusztus 18-án érte el a Tisza vonalát. A két sereg ezt követően a Szatmár melletti – a későbbiekben, 1711 után még nevezetessé váló – Majténynál egyesült. Ezzel egyidejűleg Ali is visszavonult Erdélybe. A két időpont egybeesése aligha lehet a véletlen műve. A bécsi titkos megállapodás alapján a szerdárnak el kellett kerülnie a fegyveres harcot, másrészt pedig új fejedelmet kellett az ország élére állítania, s így a lehető leghamarabb eltávolítania Montecuccolit Erdélyből.
A végjátékban szerencsétlen Kemény János már csupán egy politikai színjáték akaratlan szereplője, aki a rendezői szándékokról semmiféle érdemi információval nem rendelkezik. Ali erdélyi fejedelemkereső útja végül eredménnyel járt: 1661. szeptember 14-én a marosvásárhelyi országgyűlés megválasztotta Apafi Mihályt, így újra két uralkodója volt Erdélynek. Kemény és Montecuccoli serege Kolozsvárig jutott, amikor a császári fővezér szeptember 17-én végre megkapta a várva várt hírt: három nappal korábban megtörtént a fejedelemválasztás. Ezzel küldetése véget ért, s rögtön közölte is Keménnyel, hogy hadait magyarországi téli táborozásra viszi. Azonban, tovább áltatva a fejedelmet, közölte vele, hogy tavasszal még nagyobb segítséggel tér vissza. Ekkor már minden bizonnyal tudta Kemény, hogy Bécs miféle játékot űz vele, minthogy azonban Ali pasa még mindig Erdélyben tartózkodott, szeptember 18-án a császáriakkal együtt maga is megkezdte a kivonulást az országból, de Kővár térségében tábort vert, ugyanis nem adta fel azt a szándékát, hogy a török kitakarodása után visszatér Erdélybe és elűzi Apafit. A végső út előtt még tett egy sikertelen próbálkozást: a hozzá mindvégig hűséges székelyek Apafi elleni felkeléséről hallva, elhatározta, hogy katonai segítséget nyújt nekik. Saját, jól felfogott hatalmi érdeke mellett más is közrejátszott döntésében. Bethlen János szemtanúja volt lelki vívódásainak. Így ír erről: „Az ország szorongattatásáról és a székelyek végső veszedelméről hallva nagy aggodalmakat állt ki. Bevallotta, hogy nyílt csatában szembeszállni gyenge, de alávalóságnak tartotta, hogy elhagyja őket”. 1661. október 21-én épp abban az órában verte le Izmail budai pasa a szerencsétlen székelyek felkelését, amikor Kemény megindult seregeivel.
Végezetül Kemény számára 1661. november végén érkezik el az annyira óhajtott cselekvési lehetőség, amikor Ali pasa visszaindul téli szállásra Temesvárra, Apafi pedig érdemleges haderő nélkül magára marad Erdélyben. S itt fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon hatalma végleges elveszítésének az önző lehetősége vitte be újra Keményt az országba, vagy a hazája sorsa iránt felelősséget érző államférfi döntését kell látnunk e cselekedetében. Valószínűleg mind a két motívum szerepet játszott benne, bár valószínűleg az első hathatósabban esett latba. 1662. január 3-án megkezdte az Apafi elűzésére irányuló támadást. A Segesvárba zárkózott Apafi ellen január 20-án indítja meg az ostromot, elvetve az új fejedelem tárgyalási javaslatát. Közben azonban Apafi segítségére érkezik Kucsuk Mehmet pasa 2 ezer főnyi török segédcsapattal. Most már csakugyan nincs más hátra, mint az újabb visszavonulás. Két nappal később, 1662. január 22-én Nagyszöllős falunál a török erő csatára kényszeríti Kemény seregét. A csata közben Kemény lezuhan a lováról, s alakja innentől a legendák ködébe vész. Bethlen János úgy tudja, hogy saját menekülő katonái tiporták agyon. Szalárdi János szerint „sem feje, sem teste fel nem találtatott”. A később élt Cserei Mihály úgy hallotta, miszerint köntösét és fegyverét Apafinak vitték, s utóbb a fogarasi tárházban őrizték, de „testét soha fel nem találták, hogy eltemessék”. Egy császári katona azt beszélte, hogy látta őt egészen egyedül, karddal a kezében, mialatt emberei futottak. Levágott fejét, úgy látszik, a törökök vitték magukkal, teste talán közös sírban nyugszik. Az, hogy süvegét és kardját rongált állapotban találták meg, arról vall, hogy nem futott meg végzete elől: az utolsó pillanatig küzdött.
Kemény János voltaképpen egy válságos világpolitikai helyzet tragikus áldozata volt, korántsem egyedüliként a magyar történelemben. Azonban a bukást illetően saját felelőssége sem kerülhető meg. Úgy tűnik, hogy mint más uralkodók hadvezére és diplomatája remekül megállta a helyét, azaz felsőbb döntések végrehajtójaként kiválóan működött, azonban amikor mindez, tehát a döntéshozatal felelőssége az ő vállára nehezedett, gyengének bizonyult. Halála előtt fel kellett ismernie mindezt és politikájának kudarcát, s ez teszi sorsát tragikussá. Mint minden tragédia hősének, neki is a halál az egyetlen út, a megváltás.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
(Kép: Wikipédia)
