1945 elején a nagy világégés a végéhez közeledett Európában. A szövetséges koalíció hadereje két irányból támadta a tengelyhatalmak legerősebb államát, Németországot.

Nyugaton a brit-amerikai erőket igen kemény próbatétel elé állította a Wehrmacht és a Luftwaffe, hiszen a szárazföldön 1944. december közepén az Ardennekben indítottak a németek ellentámadást, amelyet csupán nagy nehézségek és áldozatok árán tudtak a túlerőben lévő angolszászok megállítani, ugyanakkor pilótáik körében páni félelmet váltott ki egy új német csodafegyver, az első sugárhajtóműves repülőgép, az ME-262 megjelenése, amely jó 200 km/óra sebességgel múlta felül a leggyorsabb szövetséges vadászgépeket is.

Ennélfogva az amerikai-brit erők még 1945 januárjában sem tudtak átkelni a Rajnán. A keleti fronton ellenben az oroszok nagy iramban nyomultak előre, jó esélyük volt arra, hogy, akár Németország egész területét megszállva, a szovjet hatalmi övezetet kiterjesztik a Rajna vonaláig. Ez a tragédia alighanem be is következett volna, amennyiben – már a kortársak által is a sztálingrádi csatához hasonlított – budapesti ostrom idején fővárosunk hős magyar és német védői nem állítják meg a Vörös Hadsereg Duna-völgyi előrenyomulását két hónapra. A baltikumi fronton azonban a szovjet haderő 1945 januárjában meghódította Nyugat- és Kelet-Poroszországot, sőt, január 23-án elérte az Oderát is.

Ebben a válságos helyzetben rendelte el Dönitz admirális a Hannibál-hadművelet lebonyolítását, vagyis Kelet-Poroszország evakuálását az ottani német lakosság életének megmentése végett. A vörös ármádia ugyanis bosszúszomjasan lépte át a német határt. A tábori bordély intézményét nélkülöző szovjet katonákat Ilja Ehrenburg zsidó származású szovjet állampolgár író verseivel arra tüzelte, hogy Németország területére lépve erőszakolják meg a nőket, verjék szét a csecsemők fejét s álljanak kegyetlen bosszút a civil lakosságon.

A vörös veszedelem megérkezésekor aztán a világtörténelem legnagyobb méretű evakuálási programját hajtották végre: a Wehrmacht, ezen belül a Luftwaffe és a Kriegsmarine egységei: példás rendben és precizitással ürítették ki a veszélyeztetett területeket. Mintegy 2,2-2,5 millió embert telepítettek át nyugatra, s mindezt kemény téli időben, mínusz 15, mínusz 20 fokos hidegben, háborús körülmények között.

A megpróbáltatásokat mégis vállalta minden érintett, hiszen egy kelet-poroszországi település, Nemmersdorf (ma Oroszország európai enklávéja részeként Majakovszkojének hívják) polgárai már a megelőző, 1944-es év októberében ízelítőt kaphattak abból, mi vár rájuk az orosz megszállás alatt. Amikor a Wehrmachtnak átmenetileg sikerült visszafoglalnia a községet, még a sok borzalmat látott katonák is szinte sokkot kaptak a látványtól: házuk kapujára szegezett emberek, karóba húzott áldozatok és bestiális módon halálra erőszakolt nők, árkokba lőtt gyermekek és puskatussal agyonvert csecsemők maradtak szerteszét heverve, haló poraikban is meggyalázva  a vörös horda kétnapos uralma után a település utcáin. Sőt, a barbár hódítók még a félszáz francia hadifogolynak sem kegyelmeztek, a németekkel együtt őket is elpusztították. A keleti porosz területekről evakuáltak számára 1945. január végére egyetlen menekülési útvonal maradt: a Balti-tenger. Ezért a két fontos kikötővárosban, Danzigban és Gotenhafenben óriási zsúfoltság alakult ki, a tömeget ráadásul folyamatosan fenyegették az ellenséges bombázók, mégsem hagyta ott senki sem a helyét, hiszen ez esetben nem volt esélye arra, hogy valamelyik hajó fedélzetére feljusson.

1945. január 28-án megkezdődött a menekültek behajózása a Wilhelm Gustloff fedélzetére, amelyet a szovjetek két nappal később, január 30-án este megtorpedóztak, több mint 9 ezer halálos áldozatot hagyva a Balti-tenger hullámsírjában.

A nyugati fronton zajló eseményeket tekintve elmondható, hogy a brit királyi légierő, a RAF lényegében már a háború kezdete óta támadott német polgári célpontokat, például alig két nappal azután, hogy a britek hadat üzentek Németországnak, 1939. szeptember 5-én lebombázták Wilhelmshaven és Cuxhaven sűrűn lakott, belső városrészeit. Katonailag Drezda elpusztításának semmi értelme nem volt, csupán az angolszászok hatalmi demonstrációját, illetve a bosszúállást, a megfélemlítést és a német civil lakosság, valamint fegyveres alakulatok demoralizálását szolgálta. Az angol propaganda igyekezett a Coventry elleni 1940. november 14-ei német támadásra adott válaszként beállítani Drezda lerombolását. Az angol város bombázásakor azonban mindössze 554-en vesztették életüket, a drezdai tűzvihar és holokauszt eredményeképpen majd félmillióan. (Elképzelhető az is, hogy többen.)

1944 nyarának nyugati háborús fejleményei aztán újabb alkalmakat szolgáltattak a briteknek a szőnyegbombázási teória továbbfejlesztésére. A német légierő ugyanis ekkor vetette be a V-1 elnevezésű csodafegyvert, ami lényegében egy szárnyas bomba volt, majd rövidesen megjelent a világtörténelem első ballisztikus rakétája a V-2 fantázianevű megtorlófegyver. Mivel a V-fegyverek bevetésével a németek már elkéstek, nagymértékű pusztító hatásuk nem volt, ám olyan lélektani következményük mindenképpen, hogy a brit miniszterelnök, Churchill – a nemzetközi egyezmények által tiltott – gázbombák bevetését sürgette német célpontok ellen. Végül is ettől az angol politikai és katonai vezetés elállt, azonban megtorlásképpen szőnyegbombázások tucatjait hajtották végre német városok ellen1943-1944 folyamán, különösen hírhedett és pusztító volt a Hamburg, Kassel, Königsberg, Darmstadt, Brunswick és Heilbronn ellen intézett légi terrorakció.

Egy szemtanú, Sir Robert Saundby Hamburg 1943. júliusi pusztulásáról szóbeli közlésben így vallott David Irvingnek: „A légitámadás megindulása után 40 perccel tudni lehetett, hogy Németország első nagy tűzvihara vette kezdetét: a felemelkedő meleg levegő tornádója minden irányból friss oxigént szívott el, ezzel olyan vihart eredményezett, ami hurrikánszerű erősséget ért el, hogy elsöpört egész épületeket, vasúti kocsikat, járműveket, fákat, és az embereket akaratuk ellenére belesodorta-szippantotta az égő pokolba. A tűz pillanatok alatt lángba borított egész utcákat. Azok közül, akik elég közel voltak ahhoz, hogy a pokoli látvány szemtanúi legyenek, kevesen élték túl az eseményeket. A tűzvész olyan volt, mint egy szörnyűséges Moloch, aki elpusztít mindenkit, aki szemet vet rá. A hőség olyan nagy volt, hogy megolvasztotta az üveget, vasat, a téglákat; elhamvasztott épületeket, óvóhelyeket és azokat, akik benne tartózkodtak – tekintet nélkül nemre, életkorra vagy betegségre”.

A szövetségesek politikai vezetői először 1944 végén gondoltak a Drezda elleni légitámadás lehetőségére. A RAF vezérkari főnöke októberben javasolta, hogy a koalíciós szovjet légierőt fel lehetne kérni a város bombázására, rövidesen azonban úgy döntöttek, hogy angolszász célpont lesz az Elba-parti Athén. Ebben az sem zavarta a legfelsőbb londoni politikai és katonai vezetést, hogy Drezdában több száz angol hadifogoly tartózkodott. A helyi lakosság a háború előtti időktől kezdve rokonszenvezett az angolokkal, és számos barátot szereztek a hadifoglyok közül. Az egyik brit katona ezeket a sorokat vetette papírra 1944 karácsonyán: „Az itt lévő németek a legjobb emberek, akikkel valaha is találkoztam. A parancsnok igazi úriember: rendkívül nagy szabadságot engedélyezett számunkra a városban. Az őrmester már elvitt engem megtekinteni a város központját. Kétségtelenül gyönyörű – szeretnék a városból többet látni.”

Ami Drezda stratégiai jelentőségét illeti, elhanyagolható volt annak ellenére, hogy a német postai és távíróhálózat egyik központja volt, s a postai infrastruktúra elpusztítása megnehezítette a kapcsolattartást a keleti fronttal egy időre. A megnövekedett forgalom akadálytalan lebonyolítása céljából a Birodalmi Munkaszolgálat és a Háborús Kisegítő Munkaszolgálat angol hadifoglyok százait osztotta be postai munkára. Ezen kívül néhány ipari üzem volt a város körzetében – a Lehmann, a Zeiss-Ikon Optikai Művek, a Siemens Gas AG stb. –, de ezek egyike sem volt a város központjától számított 3 mérfölden belül, amely majd a RAF bombázóinak célpontja lesz. Az angoloknak azért is válhatott „ideális” megsemmisítendő ponttá Drezda, mert a birodalmi kormány, annak tudatában, hogy a városnak nincs stratégiai jelentősége – művelődéstörténeti ellenben annál inkább – ide telepítette a közigazgatási és kereskedelmi hivatalokat, különösen azt követően, hogy 1943-ban egyre szaporodtak a főváros, Berlin elleni brit légitámadások. A későbbi fejlemények tükrében végzetes – de előre nem látható – lépésnek bizonyult a drezdai, 4. Légvédelmi Körzet tüzérségének áthelyezése részben a keleti frontra, részben a Ruhr-vidékre. Ennek oka az volt, hogy a háború ideje alatt mindössze két kisebb bombatámadás érte Drezdát, ezért a katonai légi hatóságok teljes joggal tartották feleslegesnek az itteni légvédelmi tüzéralakulat állomásoztatását.

Így születhetett meg az a széles körben elterjedt, de végzetes városi legenda, hogy a várost sohasem fogják bombázni a szövetségesek. Miként David Irving brit történész írja Apokalipszis 1945 című klasszikus alapművében, bármilyen tragikusnak, sőt betegesnek tűnik is a visszapillantás során, ezeket a szóbeszédeket nemcsak Drezda 650 ezer fős állandó lakossága hitte el, hanem elhitték a városi hatóságok is, ezek a szóbeszédek vésődtek bele annak a minimum 1 millió embernek az emlékezetébe, akik 1945 januárja után özönlöttek a városba, amikor keleten megkezdődött az apokaliptikus szovjet-orosz invázió. E tragikus biztonságérzet mintegy félmillió emberéletet követel majd egyetlen nap alatt.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info