Ettől északra, a lengyel-litván állam keleti területein jelentős ukrán paraszti népesség élt, amelyet elsősorban pravoszláv vallása különböztetett meg a katolikus lengyel és litván földesurak kultúrájától. Velük együtt éltek a vegyes etnikumú szabad kozákok is, akik minden alávetési kísérletnek a leghatározottabban ellenszegültek. Így 1630 és 1638 között nem volt olyan év, amikor a kozákok az ukránokkal összefogva ne ragadtak volna fegyvert a lengyel földesurak ellen. Végül 1648-ban Bogdan Hmelnyickijnek, a zaporozsjei kozákok vezetőjének sikerült általános felkelést kirobbantania. Az ukránok a lengyelellenes küzdelemben az orosz cártól kértek segítséget, amit 1653-ban meg is kaptak, így 1654-ben a Dnyeper bal partja, azaz a mai Kelet-Ukrajna teljes egészében Oroszország része lett. A harcoknak az 1667-es andruszovói béke vetett véget, amelynek értelmében Kijev végleg orosz kézre került. Ukrajna megszerzésével a pravoszláv egyház és az orosz elit a balkáni ortodox szláv népek török uralom alóli felszabadításán kezdtek gondolkodni.

Nagy Péter

Ez a tény, illetve a Fekete-tengeri kijárat megszerzésének szándéka motiválta I. Péter (1682-1725) cárt, hogy csatlakozzon a törökellenes Szent Ligához, amelynek célja az oszmánoknak a Duna völgyéből, illetve a Balkánról történő kiszorítása volt. Az 1690-es évek közepén meglehetősen rosszul állt a keresztény koalíció helyzete a török háborúban. A nyugati szövetségeseknek így nagyon is fontossá vált, hogy az orosz intervenció elvonjon minél több török erőt a balkáni frontról. Péter stratégiai célkitűzése Oroszország katonai nagyhatalommá tétele volt, ennek pedig elengedhetetlen feltétele a modernizáció, valamint az Európára történő ablaknyitás: a Fekete-tenger északi és a Balti-tenger keleti partvidékének megszerzése. Az ifjú cár 1695-ben a Volga és Don mentén a fontos azovi-tengeri erődítmény, Azov bevételére indult. Az orosz szárazföldi sereg azonban nem tudta elfoglalni az erődöt, védőit kiéheztetni, illetve utánpótlási vonalait elvágni pedig végképp lehetetlen volt, hiszen a tenger felől a törökök állandó muníciót és élelmet kaptak. És erről az oldalról Péter nem tudta az utánpótlást veszélyeztetni, ugyanis nem volt hadiflottája. Minden oroszok cárja nem adta fel: 1695 egész telét Voronyezsben töltötte, és hajókat építtetett a következő hadjáratra. Parancsára 26 ezer embert kényszerítettek munkára, s a következő év tavaszán két nagy, 27 kisebb és több száz csapatszállító vízi jármű indult Azov ellen. A város 1696 júniusára minden oldalról körül volt zárva. Július 19-én a törökök megadták magukat, Azov az oroszok kezére került. Nagy Péter azonnal elrendelte, hogy nyugatabbra, az Azovi-tenger partján még egy erősséget, Taganrogot építsék fel. Péter diadalmenetben vonult be Moszkvába. Szent Oroszország alattvalói ilyet még soha nem láttak: a diadalív Herkules és Mars alakjaira épült, mintha egy római császár tartotta volna a triumfáló menetet székvárosába. Majd rendkívüli hadiadóval sújtotta a társadalmat, hogy méltó hadiflottát tudjon felszerelni. Egyúttal ácsokat küldött nyugat-európai műhelyekbe egyfajta tanulmányútra, hogy az angol, holland és francia mesterektől ellessék a hajóépítés fortélyait. Sőt 1697 januárjában 50 előkelő bojárifjút indított Velencébe, Angliába és Hollandiába, azért, hogy ott szerzendő tapasztalataikat felhasználva, Oroszországot nyugat-európai formában modernizálni kívánó tervének majdani megvalósítói legyenek. Nagy Péter tavasszal követte nyugatra a bojárküldöttséget. Péter tehát azért csatlakozott a nagy törökellenes felszabadító háború (1683-1699) idején a keresztény koalícióhoz, hogy birodalma számára meleg tengeri kijáratot szerezzen Európa felé. Déli hódító törekvéseinek részleges sikere után, 1700. július 3-án Konstantinápolyban megkötötték az orosz-török békét, amelynek értelmében Azov és Taganrog az oroszok kezében maradt, s a cár nem fizetett többé adót a krími tatár kánnak. Viszont az orosz hadiflotta be volt zárva az Azovi-tengerre, ugyanis a Fekete-tengerre továbbra sem futhatott ki, az török felségterület maradt.

Nagy Katalin

A 18. század folyamán az orosz cárok rendre kísérletet tettek e bezártság áttörésére, azonban a győzelem II. Katalin (1762-1796) cárnő idején következett be. Az 1768-1774 közötti orosz-török háborúban Nagy Katalin győzött. Először sikerült az oroszoknak felhasználniuk a földközi-tengeri térségben az oszmánok ellen a balti flottát is. A háborút lezáró 1774. évi Kücsük Kajnardzsában kötött békeszerződésben a Krím-félsziget kulcsának számító Kercs megszerzésével az oroszok déltengeri kijárathoz jutottak. Sőt, biztosították az orosz kereskedelmi hajók számára a Boszporuszon és a Dardanellákon való keresztülhaladást is. A Portával elismertették a balkáni ortodox, szláv és román alattvalók feletti orosz védnökség jogát.

A szerződés mérföldkőnek bizonyult az európai orosz politikában. A Kücsük Kajnardzsa-i békével Oroszország fekete-tengeri hatalommá vált. Ettől kezdve állandó törekvései közé tartozott a tengerszorosok és a Balkán bizonyos területeinek megszerzése, illetve ottani befolyásának érvényesítése. Orosz követelésre kimondták a tatár Krími Kánság függetlenségét, amire azért volt szükség, hogy Oroszország ne kerüljön konfliktusba az Oszmán Birodalommal abban az esetben, ha a kánsággal nézeteltérései támadnának.

1779-ben kisebb fegyveres konfliktusra került sor a törökök és az oroszok között. II. Katalin ezért legalább egy európai nagyhatalommal szerette volna elismertetni hódításait. Amikor a következő évben II. Józsefet (1780-1790) felkereste, a kalapos király éppen Sztambul ellen készült háborút indítani. Katalinnak így nem volt nehéz a Habsburg-uralkodót rávennie arra, hogy ismerje el a Krímet Oroszország részének. 1781-ben II. József és az orosz cárnő oszmán támadás esetére kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írt alá. 1783-ban orosz katonai erők vonultak a Krímbe. A Porta nem nyugodott bele a félsziget elveszítésébe, az 1787-ben kirobbant háborúban azonban az oszmánok vereséget szenvedtek. A híres Szuvorov tábornok fényes győzelmeket aratott, és 1790-ben bevette a Duna-deltánál megépített török erődítményt, Izmailt is. A háborút lezáró jasi békében Oroszországnak nemzetközi jogi értelemben is sikerült bekebeleznie a Krími Kánság egész területét, így a Fekete-tenger egész északi partvidéke orosz kézre került.

Az orosz külpolitika elérte évszázados célját: az északi után végre déltengeri kijáratot is szerzett Európa felé, mintegy ablakot nyitva rá, s ennek a 19. században az ún. keleti kérdés megoldásában döntő jelentősége lesz majd.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info