Nem szólalt meg még ebben az országban az a tárogató, amely az elpusztult országot siratná. Keressük, és nem találjuk, hol is bujdosik a magyar fájdalom. De megszólalt a cigány hegedűje, a duhaj jókedv nótája. Ám 1945-ben magyar földön hazudik a muzsikaszó, mert megfeledkezik a felejthetetlen igazságról, a magyar koldusszegénységről, az összes világtájak rabsóhajairól, külső-belső börtönökről, kitaszított, otthontalan magyarokról és azokról, akiknek többé nem a hópárnája, hanem a maradék, rongyos condrája könnytől ázik.

Könnyelmű élvhajhászattal indult meg itt valami egészen újszerű, testünknek-lelkünknek idegen ifjúságnevelés.
Szomorú ifjúság az, amely szinte nemzete torának táncos megünneplésére kedvet érez. Lehet, hogy a vérük magyar, nyelvük is, nevük is az, de a boldogtalan és a hejehuja Magyarország között óceánok húzódnak; vér és könnyek völgyében, romok és sóhajok felett vigadnak azok, akik nem tudják, mit cselekszenek. /…./

Legyünk most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni, lesz honnét erőt és bizalmat meríteni. Én is a milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafüzérében bízom. Ne veszítsétek el bizalmatokat! Tartsuk meg a mi reménységünk rendíthetetlen vallását. Így lesz erőnk a reánk váló küzdelemre.

Ha Isten-Atyánk és Mária-Anyánk segít, akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztőként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetsző tévelyek ellenében az örök igazságokat közvetítem népemmel és nemzetemmel. Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, de a nemzet nem élhet. /…/

Egyház és hazám, ti lesztek életem útmutatói csillagzatai, céljai és boldog leszek, ha ebben a gondolatban éljük életünket, és a két erénnyel megújul a magyar föld színe, és a két erényért jutunk el az örök élet boldog révpartjára. Amen.

Ahol a vallás magánügy, ott korrupcióba, bűnbe és kegyetlenségbe fullad az egész élet. A történelmet eleget forgattam, különösen érdekeltek azok a korok, amelyeknek homlokára azt próbálták felírni: a vallás magánügy. A francia forradalmat egyes vonatkozásaiban felszámoló Napóleon mondotta: a vallástalan világban egy szép nőért, egy mutatós körtéért, itóka borért az emberek halomra ölik egymást. Ahol lebegtetik ezt az elvet, ott elárad a gyilkosság, fajtalanság, lopás, rablás, hazugság, rágalmazás. Ez az eláradás és eliszaposodás aztán súlyos ügye a köznek, nehéz lesz megbírni állami költségvetéssel. Állambölcsesség volna-e az államéletbe beereszteni azt, ami társadalmi veszély lesz, mihelyt komolynak veszik? Azzal legyünk tisztában: a társadalomban vagy a valláserkölcs, vagy a bűn rothadása a közügy, ez az élet kérlelhetetlen logikája és váltógazdasága.

A múltak tanulságai útmutatói a jövendőnek. Egyént, családot, nemzetet nem engedünk beöltöztetni testünktől, lelkünktől idegen gondolatokba. Ragaszkodunk tépett országunknak a múltból örökölt, a jövőben hűen őrzendő kipróbált nagy történelmi alapjaihoz és ápolunk titokban és nyíltan minden fenntartó erőt.

Nem egyszer hallgatnak Istenről, Nagyasszonyról, a magyar földről, mint Boldogasszony birtokáról, a törvénykönyv is temetőszerűen hallgat az élet Uráról, az élők Anyjáról. Imádkozunk a lelki Szahara hordozóiért, azokért is, akiknek nincs hitük, Máriájuk; akik nem akarják tudni, hogy ez a föld nem adok-veszek bóvli áru, hanem a Boldogasszony birtoka.
Minden hódolatunkat lerakjuk eléd, megvalljuk azokat a bűneinket, amelyeket az Igazság tükörében, és a magunk lelkiismeretében felfedezünk. Amit szenvedésben egy évtizede viselünk, egyénekben, családokban, osztályokban, azt vezeklésül ajánljuk fel.

Felajánlásunkba belevisszük az idegenlégióbeli katonák sóhaját, a Szudéták hulló könnyét, a Mátyusföldje rettegését, a hontalan kitaszítottak keservét, megöntözzük a magyar nyomor néma, nagy süvítő panaszával. Ezek mossák le vezekelve a bűnt!

Készek vagyunk szenvedni, fájdalmas Anyánk, amíg a Fiad úgy látja javunkra. De arra kérünk, mire a Te éved, 1948 lehanyatlik, emelj fel minket, Jób sorsú régi nemzetedet, Monstra Te esse Matrem (Mutasd meg, hogy Anyánk vagy).

Azon a helyen, ahol nem pártok, de az Apostoli Szentszék kegyéből és bizalmából őrt állok, a tajtékzó hullámok nem szokatlanok. A történelem változatos. Két elődöm a harctéren esett el. Kettőt összes javaitól konfiskálással megfosztottak. Vitéz Jánost fogságba vetették. Martinuzzi a hatalmasoktól felfogadott orgyilkosok kezétől esett el.

Pázmányt, a legnagyobbat száműzték. Károly Ambrus a betegek látogatása közepette a valóban pusztító ragály áldozata lett. Elődeim közül senki sem állott ennyire eszközök híjával, mint én. Annyi célzatosan megszőtt, százszor megcáfolt, de konokul tovább hirdetett valótlanság nem tajtékzott mind a hetvennyolc elődöm körül, mint körülöttem.
Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos.

Nem vádolom vádlóimat. Ha a helyzetet időnként megvilágítani kényszerülök, az csak nemzetem feltörő fájdalma, kicsorduló könnye, megjáró igazsága. Imádkozom az igazság és szeretet világáért. Azokért is, akik Mesterem szava szerint nem tudják, mit cselekszenek; szívből megbocsátok nekik.

Mi is választott nép vagyunk. A balsors alatt is mondom ezt. Nem tartjuk magunkat a föld első népének, de Zrínyi Miklós szavai szerint az utolsó sem vagyunk. Nekünk ugyanis van egy végrendeletünk 1038-ból, a Nagyasszony augusztus 15-i ünnepéről. Szent István ott van a halálos ágyán. Körülötte ott állnak a meghívott egyházi és világi vezetők és felkéri – tehát ebben a közjogi keretben végrendeletileg – az Isten Anyját a Magyarok Nagyasszonyává. Emberekben – gondolja – nincs segítség. Isten után őbenne van minden reménység./…/

Ez a Szent István – földi foglalkozását, elfoglaltságát tekintve – államfő, király és államférfi volt. Hogy mi az államférfi? Nekünk, a XX. századiaknak nem könnyű az államférfi eszményképét megtalálni. Hiszen a mi időnkben volt két világháború – államférfiak megrendezésében. Volt két világbéke – ugyanazok megrendezésében. És egy jelentős amerikai diplomata mondotta, hogy ezt a két világbékét a Sátán hozta létre és azokat a gyűlölet és bosszú tintájával írták meg. Hát így nem nagyon alapozták meg az államférfi eszményét a XX. században az államférfiak a mi számunkra! /…/
A világtörténelem összes államférfiai – egytől egyig valamennyien - nem tettek akkora szolgálatot az emberiségnek, nemzeteinek, az egyéni lelkek millióinak, mint amekkorát ez a Szent István király. Értse meg a világ, hogy ezért ünnepeljük emlékét az ezredévi ünnepségek alatt.

Ami harc és küzdelem volt a katolikus egyház és a keresztény egyházak között, az mai visszatekintéssel fájdalmas. Nem örülünk ennek a küzdelemnek, de felajzzuk a lelkünket arra, hogy a mostani, mindent meghaladó történelmi válságban csak egyben versenyezzünk: a keresztény hitben való megmaradásban és tántoríthatatlan hűségben a magyar hazához. Persze hűség nem ehhez a mai rendszerhez, ami most otthon van, hanem hűséges munka a történelmi Magyarország egységéért, megállásáért és függetlenségéért. Ebben a gondolatban erősítsük a magyar tábort hitben és nemzeti érzésben. Ezért jöttem ide, s ha kegyetek kívánják, szívesen adom áldásomat.

Mindszentyt letartóztatták.
A zalaegerszegi plébános félelmetesen belenőtt szerepébe és sorsába, amely ma egyértelmű a magyarság sorsával. Ritka tünemény, amikor a szerep valóban naggyá érlel egy embert.
(Márai Sándor: A teljes napló 1948. Bp., 2008, 420. o.)