Károlyiék, Kun Béláék nemzetzüllesztő, hadseregünket a mai Szekeres Imrék elődeiként szétverő hazaáruló, Trianont eredményező politikája után, akárcsak második honalapítónknak, IV. Béla királynak, mindent újra fel kellett építenie: hadsereget, csonka hazát, nemzeti összetartozást, jövőben való hitet s nemzeti önbecsülést.


Emlékezzünk hazánk kormányzójára, vitéz nagybányai Horthy Miklósra! (I. rész)

Éppen 140 esztendeje született a Szolnok megyei Kenderesen vitéz nagybányai Horthy Miklós ősi erdélyi református kisnemesi családban. A Horthy-család II. Ferdinánd adománylevele, 1635 óta a magyar nemesség soraiba tartozott.

Az ifjú Horthy 1876-ban a neves, hazánknak számtalan hírességet (például Csokonait, nemzeti imánk szerzőjét, Kölcseyt és Arany Jánost) adó debreceni református kollégiumba került, majd ezt követően 1878-tól Sopronban folytatta tanulmányait. Itt tanult meg anyanyelvi szinten németül, mely nyelv ismerete – akkoriban, amikor még normális világ volt Közép-Európában, közéleti pályára készülő embernek – elengedhetetlenül fontos volt.

1882-ben hazánk leendő kormányzóját 612 pályázó közül vették fel 41 másik személlyel együtt a fiumei tengerész kadétiskolába. A férfias, kemény képzési követelményeknek köszönhetően azonban a 42 jelöltből csak 27-en – köztük természetesen Horthy Miklós – szerezték meg a tengerészhadapród rangot.

1886-ban Horthy, befejezve tanulóéveit, világ körüli utat tett. Eljutott Spanyolországba, Portugáliába, Törökországba, majd Ázsiába és Polinéziába is. Járt Ausztráliában, és 1894-ben tért vissza a mai horvátországi Polába (Pula). Ezt követően e – későbbiekben méltatlanul és minden erkölcsi és jogi alap nélkül a kommunisták által megvádolt, idióta módon „lovas tengerésznek” gúnyolt – derék magyar tengerésztiszt németországi és angliai tanulmányutazásokat tett.

A hivatali ranglétrán a nagyon tehetséges és életrevaló fiatal tiszt igen gyorsan jutott előre. 32 esztendősen, 1900. január 1-jén már I. osztályú hadnaggyá léptették elő, mint azt Gosztonyi Péter Horthyról írott monográfiájából is megtudhatjuk. Gosztonyi művében hangsúlyozza, hogy még az olyan kommunista gazemberek – mint amilyenek például a hazai közéletet írásaikkal évtizedeken keresztül mérgező Vas Zoltán, Hollós Ervin, illetve Gárdos Mikós voltak – is hangsúlyozzák, s ez valóban dokumentálható, hogy Horthy hajóparancsnokként szakszerű, korrekt, embereivel törődő, igazi elöljáró volt.

Az érdemei elismeréseképpen közben korvettkapitánnyá előléptetett Horthy Miklós 1909 novemberében a bécsi Hofburgba került, ahol az uralkodó, Ferenc József (1867-1916, szándékosan adom meg az említett király uralkodásának kezdeti időpontjaként 1848 helyett 1867-et, hiszen ez év június 8-án helyezték fejére a Szent Koronát, s a magyar közjog szerint csak ekkortól tekinthető királynak) szárnysegéde lett.

E szolgálat emberpróbáló kihívás volt a még csupán 41 éves tengerésztiszt számára, hiszen az agg uralkodó minden nap 4 órakor kelt, s a szárnysegédeknek kellett előkészíteniük a császár napi programját és munkáját.

A Gavrilo Princip szerb terrorista merénylete által kirobbantott első világháború kezdetén Horthy bátor férfiként azonnal, önként frontszolgálatra jelentkezett. (Tisztában vagyok vele, hogy ez a nagyszerű gesztus egy olyan katonai félanalfabéták számára, mint Szekeres Imre, értelmezhetetlen.) A háborúban vitéz flottaparancsnokként Horthy méltó módon helyt állt. Miképpen azt az Osztrák Hadtörténelmi Szemle egyik 1967-es száma is hangsúlyozza, az első világháború (1914-18) legnagyobb adriai tengeri ütközete Horthy Miklós vezénylete alatt ment végbe. Az említett kétnapos tengeri csata 1917. május 14-15-én zajlott le Otrantónál. A parancsnoki hajót, a Novarát az ütközet során több támadás érte, maga Horthy is súlyosan megsebesült. Mégsem gondolt arra egyetlen pillanatig sem, hogy lemondjon a parancsnokságról.

(S akkor álljunk itt meg egy pillanatra. Eleink, dédapáink, nagyapáink nemzedéke a legdrágább kincset, az Istentől kapott életet tette kockára szeretett hazája védelmében 1914-18, majd 1939-45 között is. Mai korunk ennél sokkal kevesebbet követel tőlünk. Semmire sem történő hivatkozással nem tudom elfogadni, hogy ma egy ún. értelmiségi gyáván meghunyászkodjon, s ne vállalja fel a küzdelmet a jelenlegi nemzetpusztító hazaáruló maffia ellen. Mert eleink, köztük Horthy Miklós is, azt vallották, amit gyönyörű rockballadájában a Kárpátia együttes is örök érvényű tanulságként megfogalmaz: „Ezer meg ezer év edzett apát és fiát,elfogadni ha kell, a hősies halált. Ezer meg ezer év tanított anyát és leányt, szívében viselni fekete gyászruhát.”)

Magyarország későbbi államfője végül – méltán katonai érdemeihez és erényeihez – az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének legmagasabb tiszti beosztásához jutott: 1918. október 31-én altengernaggyá, a flotta főparancsnokává nevezték ki. Szomorú, tragikus kötelessége volt, hogy még ezen a napon átadja a mesterségesen összetákolt, s a 20. században már két alkalommal is széthullott délszláv állam (1929-től Jugoszlávia) képviselőinek a Monarchia hadihajóit.

Horthy Miklós ezen gyászos aktus lebonyolítása után úgy gondolta, hogy az ő bármiféle közéleti szerepvállalása egyszer s mindenkorra lezárult, s hogy magánemberként visszavonulhat kenderesi, 723 hektáros (e ténynek a későbbiekben még jelentősége lesz!) családi birtokára gazdálkodni. Nemzetünk szerencséjére hatalmasat tévedett: a történelem ekkor szólította őt a nemzet felemelő és gyötrelmes szolgálatára. Károlyiék, Kun Béláék nemzetzüllesztő, hadseregünket a mai Szekeres Imrék elődeiként szétverő hazaáruló, Trianont eredményező politikája után, akárcsak második honalapítónknak, IV. Béla (1235-70) királynak, mindent újra fel kellett építenie: hadsereget, csonka hazát, nemzeti összetartozást, jövőben való hitet, s nemzeti önbecsülést!

Ez a történelmi feladat várt az első kommunista vészkorszak (más néven tanácsköztársaság), s az oláh (román) uralom után a nemzeti haderőnket megszervező, s érdemei elismeréseképpen 1920. március 1-jén Magyarország kormányzójává választott Horthy Miklósra!