Stephen Kotkin, a Princeton Egyetem tekintélyes történésze a Foreign Affairsben Bobo Lo ausztrál diplomata Kényelmi tengelyhatalmak című könyvét ismertetve kifejti, hogy Peking és Moszkva együttműködése kizárólag Kína számára előnyös. Oroszország sem az Egyesült Államoknak, sem Kínának nem lehet riválisa. Sőt, ha a korábbi hidegháborús riválisok továbbra is egymással versengenek, Kína szép csendben az Egyesült Államok fejére nőhet.

Lo könyvének legfontosabb állítása szerint nem lehet a szó szoros értelmében stratégiai szövetségnek tekinteni Kína és Oroszország az elmúlt években egyre szorosabbá váló együttműködését. Kétségtelen, hogy a két ország kereskedelmi kapcsolatai sokat javultak, ám hiába a Sanghaji Együttműködési Szervezet, hiába a BRIC országok (Brazília, Oroszország, India, Kína) partnersége, Moszkva számára gazdasági szempontból továbbra is Európa a legfontosabb partner, míg Peking gazdasági tekintetben az Egyesült Államokkal áll a legszorosabb kapcsolatban. Az orosz-kínai kereskedelmi mérleg az 1999-es 5,7 milliárd dollárról 2007-re 48 milliárd dollárra emelkedett, ám még mindig eltörpül az EU tagállamai és Oroszország évi 250 milliárdos, és a 400 milliárd dolláros kínai-amerikai egyenleg mellett.

Kétségtelen, hogy az orosz-kínai gazdasági kapcsolatok jelentős részét a stratégiai és geopolitikai szempontból fontos energiahordozók és a fegyverek kereskedelme teszi ki. Az üzleti partnerség azonban meglehetősen egyoldalú: Kína sokkal többet nyer vele, mint Moszkva. Az elmúlt időszakban kötött együttműködési megállapodások értelmében ugyanis Peking jóval piaci ár alatt jut kőolajhoz és földgázhoz. Ami pedig a fegyvereket illeti, Kína olyan mennyiségű új, 95 százalékban orosz modern hadászati eszközt állított hadrendbe, hogy mára katonai szempontból sokkal hatalmasabb Oroszországnál, és lassan már az Egyesült Államoknak is riválisa lesz.

Az orosz-kínai együttműködés nem csak gazdasági téren aszimmetrikus. A Sanghaji Együttműködési Szervezet előnyeit is inkább Kína használja ki: a partnerség lehetővé teszi, hogy növelje befolyását a hagyományosan orosz érdekeltségi szférába tartozó közép-ázsiai térségben. Az elmúlt években Peking számos energiaipari megállapodást kötött egyebek között Türkmenisztánnal, és egyre inkább kiszorítja a régióból Moszkvát, aki még most is csak azzal van elfoglalva, hogy megakadályozza az Egyesült Államok térségbeli erősödését, akár Kína befolyásának növekedése árán is.

Lo könyvében emlékeztet rá, hogy Kína Afrikában is jelentős érdekeltségre tett szert, és egyre inkább megerősíti hegemóniáját a Távol-Keleten. Oroszország a keleti térségben viszont folyamatosan gyengül: az ország keleti régióinak lakossága a korábbi 10 millióról 6,5 millióra csökkent, miközben Kína három északkeleti tartományába, az orosz határ közelébe a becslések szerint már most is mintegy 108 millió kínai telepedett le, s sokan - 200 - 400 ezerre teszik a számukat - Oroszországba települtek át. „Kis, ötmilliós csoportokban érkeznek" - ironizált Dmitrij Rogozin orosz NATO-nagykövet.

Kotkin abban látja Kína és Oroszország geopolitikájának különbségét, hogy míg Peking kerüli a konfliktust, és elismeri az Egyesült Államok dominanciáját, hogy csöndben fejlődhessen, Moszkva nagyhatalomi álmokat dédelget, ami minden erőforrását felemészti. Moszkva kizárólag a volt szovjet tagköztársaságokra koncentrál: meg akarja akadályozni a NATO további keleti bővítését és a volt nyugati tagköztársaságok (elsősorban Grúzia és Ukrajna) európai integrációját.

Mintha Oroszország még ma is a hidegháború bűvöletében élne: bármi áron hajlandó megakadályozni az Egyesült Államok befolyási övezetének kiterjesztését. Így azonban nemhogy nagyhatalom nem válhat belőle, de regionális hegemóniája is egyre csökken: Kína a partnerségi viszonyt kihasználva nyomul előre, miközben Moszkva az Egyesült Államokkal rivalizál. Míg Moszkva nagyhatalmi délibábokat kerget és a multipoláris világrend egyik pillérének tekinti magát, egyre inkább Kína alárendeltjévé válik. Kína számára kifejezetten előnyös, hogy a harcias Oroszország lefoglalja az Egyesült Államokat: Moszkva cserébe csak azt várja el, hogy Peking ellenezze Csecsenföld függetlenségét és pártját fogja a grúz háborúban. Az Oroszország számára igazán fontos rivalizálásban, az Egyesült Államok térnyerése elleni küzdelmében azonban Kína nem segít számottevően, inkább nevető harmadikként a maga előnyére folytatja az amerikai-orosz szembenállást: az olcsó orosz olajat elfogadja, de közben évi több száz milliárd dolláros értékben exportál az Egyesült Államokba. Moszkva így egyre inkább perifériára szorul, és Kína veszi át a helyén a nagyhatalmi politikában.

Ami pedig az orosz-amerikai kapcsolatok újraindítását illeti, Lo és Kotkin nem tulajdonít nagy jelentőséget az Obama-Medvegyev közeledésnek. Még ha az Egyesült Államok le is mond a NATO további keleti bővítéséről, akkor sem lesz érdeke szorosra fűznie a kapcsolatait Moszkvával. Oroszország ugyanis az Egyesült Államok számára fontos geopolitikai ügyekben nem tud segíteni. Hosszú távon azonban lehet, hogy Washingtonnak mégiscsak érdekében áll majd Moszkva partnerségét keresni. Ha Kína tovább erősödik, akkor Amerika megpróbálhat nyitni Oroszország felé, abban bízva, hogy majd Moszkva segít megakadályozni Kína további térnyerését. De lehet, hogy akkor már késő lesz.