E stratégia ki nem mondott, de jól érzékelhető üzenete tehát a minél előbbi csapatkivonás. Ám addig még hosszú az út, elvégre a 44 országból toborzott hadseregnek előbb felül kell kerekednie a jelenlegi helyzeten. Az Egyesült Államok magatartása azt tükrözi, hogy kevés jelentőséget tulajdonít a londoni konferenciának, Németország és Franciaország, valamint persze Afganisztán számára azonban világos: vagy áttörés születik, vagy pedig az egész akció megfeneklik.

Mindeközben az egész történetet tulajdonképpen a belpolitika mozgatja. Az elmúlt hónapokban – a szeptember végi választások, majd a novemberi kormányalakítás miatt – Németország nem volt abban a helyzetben, hogy az afganisztáni akciók kiszélesítésének stratégiája mellett kötelezze el magát. Ezzel szemben Gordon Brown brit miniszterelnök azért lobbizott, hogy a konferencia színhelye London legyen, s így alkalma legyen valami konstruktívat is felmutatni oly sok belpolitikai kudarc után. Szintén belpolitikai okai vannak annak, hogy sem Angela Merkel, sem pedig Nicolas Sarkozy nem akar személyesen Londonba utazni, ráadásul a német kancellárnő azt sem szeretné, ha külügyminisztere, Guido Westerwelle lenne ott, akinek sikerült az amerikai partnert a csapaterősítésekkel szembeni korábbi kijelentésével felpaprikáznia.

Mindenesetre – a Süddeutsche Zeitung szerint – a várakozásokat számos illúzió terheli: Barack Obama azt szeretné, ha már jövőre komoly külföldi katonai létszámcsökkentés történne Afganisztánban, a többi ország pedig szeretné, ha az legalább ebben a törvényhozási ciklusban megtörténne. Ám ezt előbb Hamid Karzai afgán elnökkel kell elfogadtatni, és persze a konferencián tudatosítani, melynek előzetes anyagai még mindig csak „átmeneti időről” beszélnek, nem pedig „csapatkivonásról”.

A konferencia legfőbb feladata – írja a müncheni liberális napilap –, hogy valós képet vázoljon fel az érintettek előtt az afganisztáni helyzetről. A Karzai-kormányzat az elmúlt hónapokban intenzív háttéralkukba bonyolódott a tálib csoportokkal, s ezek lényegéről, természetéről a NATO-nak, illetve az érintett országoknak nincs tudomásuk. Időközben Szaúd-Arábia is bekepcsolódott ezekbe az egyezkedésekbe, és magatartása arra utal, mintha – Karzaival egyetemben – igyekezne különbséget tenni az al-Kaida és a tálib erők között, melyeket eddig egységes ellenségként kezeltek.

A tálib oldalról valóban érkeztek „pozitív üzenetek” az utóbbi időben, melyek arról igyekeztek meggyőzni a világot, hogy e csoportoknak nem céljuk a nemzetközi terrorban involválódni, szemük előtt pusztán egy „afgán nemzeti stratégia” lebeg.

Karzai már rég megértette ezt az üzenetet, a háttérben zajló egyeztetések pedig épp azt szolgálják, hogy valamilyen nagy nemzeti megbékélés vegye kezdetét Afganisztánban, melynek nem része a Nyugat-ellenes „nemzetközi terror”.