Érdekes módon mindenik Mária Terézia uralkodása idején került elő a bécsi könyv- és levéltárból. Feltételezni, hogy minden megtörtént eseményt tényszerűen megírtak, képtelenség. A cenzúra működött. Az osztrákoknak, vagyis a mindenkori politikai hatalomnak nem érdeke a magyar történelmet, a magyar valóságot, a saját jól felfogott céljaik ellenében megörökíteni, közhírré tenni. A krónikaíró papoknak sem. Hátha még utóbb a magyarok feleszmélnének! A magyarságról szóló latin nyelvű történetírás mindenkor az uralkodó vagy az egyház (ma meg a titkos bevándorlók) érdeke szerint kezelte és kezeli a tényeket. Vagyis elhallgat, kihagy, változtat, módosít. Ezért kell a magyar krónikákból kihagyott, megváltoztatott eseményeket külországi évkönyvekből, feljegyzésekből kiegészíteni, egybevetni. Az eredmény több mint meghökkentő. Gondolkodásra késztet. Olyan gondolkodásra, amely minden magyarnak a vérében van, s amit a mai idegenszívű vezetés minden erővel és eszközzel törekedik megváltoztatni, kiirtani. Hiszem, hogy az idő leszedi a magyarok elől elzárt, még ma is titkos levéltárakról, zárt könyvtári állományokról a lakatot. S akkor a valós magyar történelmet tanulhatjuk és taníthatjuk, s a hatására a kezünkbe vehetjük nagyjaink ezeréves vágyát, sorsunk irányítását. Addig is gondolkodjunk!

Géza első felesége, Sarolta a hét vezér egyike, Töhötöm dédunokája volt. Az atyja, I. Gyula erdélyi vezér Konstantinápolyban keresztelkedett meg; hazatérvén a családját is keresztény hitre térítette. Több forrás egyetért abban, hogy Gézát az asszonya ismertette meg a (nem a római, hanem minden bizonnyal a bizánci) kereszténységgel. Sarolta már a fia, Vajk születésekor keresztény volt, s nem sokkal (kb. 970) később meghalt.

A „pogány” magyarok politikai célzatú megtérítését, vagyis német érdekkörbe való vonását a szívén viselő német-római császár szorgalmazta Géza magyar fejedelem keresztény nővel való összeházasítását. Ehhez jó alkalom volt a quedlinburgi birodalmi gyűlés, ahol mind a lengyel, mind a magyar küldöttség megjelent. I. Ottó császár hatalmi szóval érte el, hogy Géza megkérje a Piast uralkodóház hercegnője, Adelhaid kezét. A lengyel évkönyvek említik, hogy Sarolta halála után Géza a lengyel Msciszlav (Mieszko) fejedelemhez követséget menesztett, hogy nénje, a 966 óta keresztény Adelhaid hercegnő kezét megkérje. Így ő lett a magyar fejedelem második felesége, s ha hihetünk a német forrásoknak, a „nemhivatalos uralkodótársa”.

Meg nem erősített források szerint a hercegnő atyja Ziemomysl, az édesanyja Gorka volt. Mieszko, a testvéröccse volt a lengyel fejedelem. Adelhaidot lengyel földön „Beleknegini”-nek, „szép asszony”-nak hívták. A kifejezés a „velka knezna” (nagy úrnő) elhallott változata.^[1] Elképzelhető, hogy e beszélőnév volt a hercegnő eredeti neve. Az Adelhaid nevet a keresztanyja, I. Ottó német-római császár hasonnevű felesége után kapta. A lengyel Piast házból való Mieszko és a nénje Adelhaid I. Ottó német-római császár retyerutyájához tartozott, innen adódhatott a Gézával való kiházasítás gondolata.

A magyar források bizonnyal okkal hallgatnak Adelhaidról. Egyrészt a magyarok az idegen asszonnyal való házasságot a szkíta szokásrend felrúgásának tartották, másrészt a német és a lengyel krónikák adta jellemzés nem egyezett népünknek a feleségről alkotott elképzelésével.

- Egy keleti követjárás során jegyezték fel a vendéglátó uralkodónak a magyar követhez intézett szavait: „…hallom, ugymond, hogy ti minden idegenekkel öszve viszsza házasodtak; …ez oka, hogy a’ ti régi vitézségtök, mellyel egész Európát ’s Ázsiát rémülésbe hoztátok, bennetök megcsökkent, ’s a’ külső ellenség’ martaléki lettetek. Mi a ti rokonitok, annyira őrizzük nemzettségünk vérét, hogy az idegenekkel való öszveelegyedést – nemzetünknek régi törvénnyéhez képest, fő bűnnek állíttyuk. Innét vagyon, hogy e’ régi fertőzetlen nemzet, melly vad, ’s durva népekkel vagyon körül véve, önnön erejével akármelly dühös ellenségnek is, minden időben meg tudott felelni.”^[2]

- A magyarok a hitestársukat feleségnek hívták. „Kinek kinek magának…csak egy felesége volt… Úr^[3]… lévén a’ Férjfi a’ háznál, párjában az engedelmességet, a’ csendes erkölcsöt, nagyon megkívánta, ’s kiki irtózott a kardos, versengő, férfias aszszonytól…S mivel őtet nem csak nőnek, hanem házas társnak is tartya vala, mig maga a’ vadászatban, halászatban… kinn fáradott, a’ házi gondokat ő néki kellett viselnie.”^[4]

Adelhaidot a maga korában a „…legszebb női alakok^[5] egyikének mondják: nem csak versenyt lovagolt és vadászott a férjével, hanem még a tivornyák zajos örömeit is megosztotta. Magától értetődik, hogy egy ily feleség az illem s a vallás szabványait nemigen követő férjen teljesen uralkodott, s nem igen csalódunk, ha felteszszük, hogy hellyel-közzel még a kormány gyeplőit is erőteljesen a kezeibe vehette.”^[6] A testi szépséggel, bájjal megáldott fejedelemné erőteljes, határozott, majdnem férfias jellemű egyéniség volt, olyan, aminőt egy nyers, erkölcsileg kevéssé mivelt férfiú szerelme eszményének tekinthet. Versenyt lovagolt, vadászott, sőt még a poharazás vígságait is megosztá férjével. ^[7] Ennél fogva nem csoda, hogy Géza neki nagy befolyást engedett a közügyek vezetésében, s az uralkodást, a hatalom gyakorlatát jelleménél fogva szerető fejedelemnő férje szívévvel együtt az egész kormányt magához ragadta „férjét, s a mi férjéé volt ő kormányozta.”^[8] Az elkényeztetett, a hatalomtól elszédült fejedelmi nőt néha szeszély, sőt oly heves indulat szállta meg, hogy utaztában, ha valamely szolgája által felingerelte, haragjában a saját kezével szúrta le.^[9]

Adelhaidban Géza erőteljes élet- és uralkodótársat, a kereszténység pedig biztos támaszt nyert. A hitbuzgó lengyel nő fő feladata a magyarság megtérítése volt. Mivel e házasságot I. Ottó császár eszelte ki, e feladat már az eljegyzésnél célul tűzetett ki. Ő foganatosította, valósította meg I. Ottó követének, a verduni Bruno püspök kérését, hogy szabadon folyhasson Magyarországban a keresztény térítés, amit Géza a quedlinburgi követsége által meg is ígért. Bruno, szent Adalbert életrajzírója jegyezte fel, midőn „követeket küldött a magyarok nagy urához, vagyis inkább a nejéhez, a ki az országon uralkodott s férjét és férje dolgait kormányozta, s a kinek vezetése alatt kezdődött a kereszténység. (Miserat his diebus ad Ungrorum seniorem magnum, imo ad uxorem eius, quae totum regnum manu tenuit, virum et quae erant viri ipsa regabat, qua duce erat christianitas coepta.)^[10]

Ebből is kitűnik, hogy Adelahaidnak a fejedelmi udvarban nagyobb szava volt, mint a férjének, Géza fejedelemnek.

Géza a keresztény térítést szabaddá tette, ám a sok nehézség és a nép ellenállása közepette asszonyának kérelme, ösztönzése a szerelem kötelékén vezetve^[11] bírta rá, hogy megengedje a keresztény papok és szerzetesek az országba való jövetelét, és biztos, békés életet biztosított nekik. Az asszonyának kedvére tett, midőn gyakorta maga elébe is bocsátotta őket, s a keresztény vallásról szóló beszédeiket, tanaikat meghallgatta.

A fejedelemasszonnyal több pap és szerzetes jött az országba. Mivel a Német-Római Birodalomban II. Ottó uralkodása alatti belső hatalmi villongások törtek ki, a keresztény papok nem Németországból, hanem Lengyel- és Csehországból vándoroltak be. A zavargásokon lengyel és magyar katonai egységek segedelmével a császári erők úrrá lettek, olyannyira, hogy a németek a magyarok bajorországi szállásait egyre-másra foglalták el, hogy Géza kénytelen volt a határt visszavonni a Lajtáig. A határok csonkulását bizonyára nem nézte jó szemmel, de hogy a hatalmát megtarthassa, készebb volt az ország területi veszteségét elnézni, semmint a németekkel való szövetség ellenében a zúgolódó alattvalói igazának helyt adni. Attól tartott, ha a bajor és az Enns vidékén rekedt magyar gyepűlakók, és az egész magyarság harci erejének, jogos zúgolódásának tért enged, a fegyverre kelt nemzet egyeduralmát veszélyezteti. (Egyet kell érteni azon német történészekkel, akik ez időszakot Ausztria születésének tartják.)

Gézánál a kereszténység nem meggyőződésből fakadt, hanem a korlátlan uralkodói hatalom megteremtésének eszköze volt. Célját a nyugattal való szövetkezés nélkül nem érhette volna el. A német-római császár e szövetség feltételéül a magyar nemzet megtérítését szabta ki. Géza bár akkor még nem tért meg, a feltételt elfogadta: Pilgrinnek szabad kezet adott, hogy nagyratörő álmát megkísértse, s a passaui egyházmegyéjét megtoldja Pannóniával. Ha sikerült volna e terv, akkor a magyar állam egyházi és világi függetlensége méginkább csorbult volna.

„Elérkezett az égben elrendelt idő és tulajdon atyjafiaival hivésre tért és megkeresztelkedett, fogadván, hogy minden alattvalóit a keresztény hitre téritendi.”^[12] Bizonyára nem vallásos túlbuzgóságból, hanem politikai érdekből - a térítési parancsainak ellenálló alattvalói vérét irgalom nélkül kiontatta. Nagy gondot fordított a lázadók megtörésére, a pogány szertartások kiirtására és a püspökségek alapítására, ezért cserébe az Isten álomlátással vigasztalta meg. Midőn Géza a lázadó pogányok és a püspökségek felállításán törte a fejét, álmában egy szép ifjú képében égi jelenést küldött hozzá az isten. „Békesség véled, Krisztusnak választottja, meghagyom néked, légy a te búsulásodnak felőle bátorságban, nem néked adatott véghezvinni azokat, amiken elmélkedel, mert emberi vértől megfertőzöttek a te kezeid…”^[13] A továbbiakban megvigasztalta azzal, a biztatással, hogy fia fog születni, kit az isteni gondviselés ennek végrehajtására kiválasztott.

Forrás: http://martonveronika.freeblog.hu/

Kapcsolódó: Nemzetvesztő királynék III.

[1] Némely magyar forrás szerint Beleknegini az erdélyi Sarolta volt. Ám miért adtak volna szláv nevet az erdélyi Gyula leányának!? (MV)

[2] Czvittinger, David: Specimen Hungariae Literatae virorum eroditionem clarorum natione Hungarorum etc. Accedit Bibliotheca Scriptorum qui extant de rebus Hungarici, Francofurti et Lipsiae, 1711., p. 52.

[3] A régi magyarok felfogása szerint az úr nem parancsoló volt, hanem kötelessége volt a rábízott, a hozzá tartozó háznépéről gondoskodni. Ezért volt úr. (MV)

[4] Lindemann: Geschichte der Meinungen älterer und neuerer Völker im Stande der Roheit und Cultur von Gott, Religion und Priesterthum, Stendal, 1784., V. Theil, 200 pp.

[5] A magyar krónikák ugyanezt mondják az erdélyi Saroltáról is. (MV)

[6] Wertner Mór: Az Árpádok családi története, Nagy-Becskereken, Pleitz Fe. Pál Könyvnyomdája, 1892., 30. p.

[7] Pertz: Monumenta Germaniae Historica: inde ab anno christi quingenstesimo usque ad annum millesimum et quingentesimum 1-3.,Berlin,1864-1869.,III. 862. p.

[8] Endlicher, Stephan Ladislaus: Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana, Scheitlin und Zollikofer, Sangalli, 1849., 141, 165. pp.

[9] Thietmari Merseburgensis episcopi Chronicon post editionem Joh. M. Lappennbergii, Impensis Bibliopolii Hahniani, Hannoverae, 1889, Lib. VIII.

[10] Pertz i.m. IV., 603. p.

[11] Pertz i.m. IV. 581-595. pp.

[12] Szent István nagyobbik legendája. In: Magyar Legendárium, Ki. Magy. Egyetemi Nyomda, Bp., 61. p.

[13] Magyar Legendárium i. m. 62. p.

[14] Horváth Mihály: Szent-István első összeköttetései az egyetemes keresztény egyházzal = Századok, Buda, 1867. 19. p.

Ld. Marton Veronika: I.András király korabeli imák, Matrona,Győr, 2006. 1-56. pp.