Miféle történészek azok, akik egy állítólagos szemtanú nyilvánvalóan képtelen állítását szó nélkül hagyják? Forgács János elmesélte, hogy 16 éves volt, amikor Auschwitzba deportálták. Szita Szabolcs – aki egyes híresztelések szerint a Holokauszt Emlékmúzeum igazgatója lesz – elmondta, hogy a deportált zsidók föl sem fogták, hová viszik őket, és többségük meg volt győződve arról is, hogy Horthy majd úgyis kiszabadítja őket, mivel semmiféle bűnt nem követtek el. Mindez lehetséges. Amit azonban Forgács János a továbbiakban mondott, nem lehet igaz: „Amikor megérkeztünk, azt láttuk, hogy valahol kéményekből tüzek, füst megy kifele” - jelentette ki. Később hozzátette, hogy összes rokonát elvitték a „gázkamrába, majd a krematóriumokba, és mi ennek a lángját láttuk, ami a kéményekből kicsapott”. Mindez lehetetlen. A koksz ugyanis, amelyet a táborban elhunyt szerencsétlen emberek elhamvasztásához használtak, egy úgynevezett rövid lángú tüzelőanyag, úgyhogy a láng nem jut ki még az égetőkamrából sem. A kemencét és a kéményt egyébként egy gázcsatorna köti össze, és csak azután következik a kémény. Rövid lángú, szilárd tüzelőanyagból nem keletkeznek a kéménybe is becsapó lángok.

Természetesen Forgács János nem az ujjából szopta a „krematóriumok lángoló kéményeiről” szóló mesét. Csak két állítólagos túlélő beszámolójára utalnék. Eva Schloss Evas Geschihchte (Wilhelm Heyne Verlag 1991) című könyvének 113. oldalán a következőket olvassuk: „Ezen az éjszakán a krematóriumkemencék órák hosszat égtek., és narancsszínű lángok csaptak fel a kéményeken át az éjfekete égre.” Henryk Tauber pedig így emlékezett: „Sok halottat égettünk el a krematóriumfőnök tudta nélkül akkor is, amikor légiriadót fújtak. A különösen nagy lángok, amelyek a kéményekből kicsaptak, felkelthették a pilóták figyelmét. (Idézi: Jean-Claude Pressac: Auschwitz Technique and Operation of the Gas Chambers, The Beate Klarsfeld Foundation, New York, 1989, 489. old.) Megjegyzem itt, hogy nagyon ritkán előfordulhat a jelenség: egy-egy láng néha fel-felcsaphat, de semmiképpen sem lángolhat folyamatosan egy krematórium kéménye. Jean-Claude Pressac, a legbecsületesebb hivatalos holokauszt-történész még abban is kételkedett, hogy füstölögtek-e egyáltalán a krematóriumok kéményei Auschwitzban. 1995-ben a következőképpen nyilatkozott a „krematóriumok füstölgő kéményeivel” kapcsolatban: „Az első hamvasztással foglalkozó európai kongresszuson - Drezdában, 1878-ban - szigorúan szabályozták a hamvasztási eljárás menetét. ... Az egyik ilyen szabály az volt, hogy a keletkező égéstermékek nem szennyezhetik a környezetet. Vagyis füst sem keletkezhetett.” Majd később: „A Topf cég, amely a legkülönbözőbb égetőkemencéket gyártotta (köztük az Auschwitz-Birkenauban használt kemencéket is), igyekezett olyan krematóriumokat gyártani, amelyek nem bocsátanak ki füstöt.” (V. Igounet: Histoire du négationnisme en France. Éditions du Seuil, Paris 2000., p. 648. f.) Érdekes módon épp egy revizionista történész - Carlo Mattogno – mutatott rá arra, hogy az auschwitz-birkenaui krematóriumok kéményei füstölöghettek (ugyanakkor nem lángolhattak) (Lásd erre nézve Carlo Mattogno: Flames and Smoke from the Chimneys of Crematoria, Optical Phenomena of Actual Cremations in the Concentration Camps of the Third Reich, The Revisionist 2(1) (2004), 73-78. oldalak)

A műsorban felszólaló „tekintélyes” holokauszt-történészek – akik rendre tudatlansággal meg mindenféle gonosz szándékkal vádolják meg a revizionistákat – természetesen nem tették helyre Forgács János állításait, miként nem tértek ki arra sem, hogy az auschwitz-birkenau-i táborról a háború alatt a szövetségesek felderítő gépei több felvételt is készítettek. Az egyik ilyen fotó 1944. május 31-én készült, amikor már – a hivatalos álláspont szerint – két hete zajlott több százezer magyarországi zsidó elgázosítása. A fényképen azonban nem láthatók sem embertömegek, sem a gázkamrák előtti hosszú sorok, de a krematóriumok kéményei sem füstölnek. Ami annyit jelent, hogy a krematóriumok nem voltak üzemben. (Vagy pedig, ha Pressacnak lenne mégis igaza, és a birkenaui krematóriumok kéményei nem bocsátottak ki füstöt, akkor a legtöbb szemtanú hazudik – ami egyébként ettől függetlenül is valószínű.)

A műsor további részében – mint azt a holokausztról szóló filmek, előadások esetében megszokhattuk – nem is magáról a megsemmisítés folyamatáról beszéltek – itt bármiféle banánhéjon is könnyű elcsúszni még a leghozzáértőbb holotörténésznek is –, hanem az ún. holokauszt előzményeiről, vagyis a zsidóellenes törvénykezésről, valamint a deportálásokról – melynek megtörténtét soha nem vonta kétségbe senki. Szóba kerültek még a liberális és szocialista történetírás szokott közhelyei, így természetesen a „hárommillió koldus országáról” is szót ejtettek, sőt, azt is tudatták a nézőkkel a „tekintélyes történészek”, hogy a „Horthy-korszak kormányai alapvető szociális feladataikat sem oldották meg”. (Valójában jobban megoldották, mint a „harmadik magyar köztársaság” kormányai.) A zsidótörvények ismertetésénél a holokauszt-történészek nem mulasztották el kiemelni, hogy a „végrehajtási utasítások szigorúbbak voltak”, mint maguk a jogszabályok. Ezen kívül Ungváry „asszimilálódott magyar zsidókról” beszélt, ami legalábbis a zsidók többségére nézve egészen biztosan nem volt igaz. És mint várható volt, hangsúlyozottan kiemelték a magyar közigazgatás együttműködési készségét a deportálásokban, mondván, hogy egyszerű „tisztviselők, tanítók, tanárok” is részt vettek a zsidók javainak elkobzásában és gettókba terelésük, majd elszállításuk megszervezésében. Ez most a slágertéma: a gaz magyarok – egyszerű „tisztviselők, tanárok, tanítók” – tömegei segédkeztek a németeknek a zsidók elszállításában, vagyis érezzük csak bűnösnek magunkat, és tűrjük el csöndben, ha az egykori deportáltak leszármazottai felvásárolják és elfoglalják az országot. Szita Szabolcs ugyanakkor megjegyezte, hogy voltak azért olyanok is a magyar tisztviselők között, akik „beteget jelentettek”, vagy más módon igyekeztek „távol maradni” az eseményektől. De nyilván ők voltak kevesebben. De szégyellhetjük magunkat azért is, mert az állam a zsidók bankbetéteire, üzemeire, gyáraira, lakásaira is rátette a kezét, sőt, Karsai szerint csak Budapesten 60 ezer lakáskérelmet adtak be azok a szomszédok, akik az elhurcolt zsidók tulajdonára áhítoztak. Lehetséges, habár a budapesti zsidóság többségének a deportálásra – mint tudjuk – nem került sor.

A műsorban elhangzott még, hogy miután deportálták a vidéki zsidóságot, emelték a nyugdíjakat, esni kezdett az arany és az ingatlanok ára, sőt, élelmiszer-túlkínálat is mutatkozott a piacon. Majd, átugorva a lényeget – az állítólagos haláltáborokban zajló megsemmisítés folyamatának részletes bemutatását –, máris a „holokauszt” következményeiről kezdtek beszélni a „tekintélyes” holokauszt-történészek. „Nem sokan tértek vissza a koncentrációs táborokból” – hallhattuk Ungvárytól (arról nem ejtett szót, hogy a legtöbben Izraelbe vagy az USA-ba vándoroltak ki), de aki mégis hazajött, „mást talált a lakásában”, és azt kellett látnia, hogy „régi bundáját és egyéb értékeit mások hordják”. Azt már nem kötötték a nézők orrára ezek a roppant „elfogulatlan” holokauszt-történészek, hogy sok zsidó így vagy úgy, de visszaszerezte a javait, sőt, még annál is többet, és nem kevés bosszúállásról is van tudomásunk (elég csak magára a kommunizmus nevű zsidó népirtásra gondolni). (Erre nézve számos visszaemlékezés létezik. Ha ezekről „tekintélyes” holokauszt-történészeink nem tudnának, szívesen közlök belőlük részleteket.) Csak hát éppen az egykori „zsidó tulajdon visszaszerzéséről”, ne adj Isten „zsidó bosszúról” beszélni „politikailag nem korrekt”. Meg hát ugye az ember történészi karrierjét sem segíti elő, ha ilyesmivel hozakodik elő.

Mint annyi más holokauszt-műsorban (és könyvben, tanulmányban, filmben stb.) éppen arról nem mernek szólni, ami a legfontosabb lenne: magáról a „holokausztról”, vagyis az állítólagos megsemmisítés folyamatáról és annak részleteiről. Előzményekről, következményekről beszélnek, de hogy miképpen zajlott az állítólagos megsemmisítés, arról hallgatnak. Nem nehéz kitalálni, hogy miért. A zsidók deportálásának igazi okaira egyébként – amiről a „jeles történészek” megint csak mélyeket hallgattak, illetve hazudoztak – rövidesen kitérünk.

És még egy lényeges kérdés: vajon Forgács János és vele együtt oly sok „holokauszt-túlélő” hamis beszámolója a birkenaui krematóriumok „lángoló kéményeiről” (az auschwitzi táborrészben akkor már nem működött a krematórium), része-e a hivatalos holokauszt-mitológiának, amelyben börtönbüntetés terhe mellett feltétlenül hinni kell?

(Kuruc.info)

A szóban forgó műsor itt tekinthető meg.

Kapcsolódó: Perge Ottó: Válasz egy olvasónak