A jövőben bajtársunk nélkül, de maradandó munkája örökségével próbáljuk továbbszítani az általa gyújtott lángot, amíg annak tisztítótüzéből el nem jutunk a magyar feltámadáshoz. Dr. Csiby Károly nekrológjával búcsúzunk barátunktól.

Te mindig a túloldalon voltál: a hazugokkal, a lopókkal, a történelemhamisítókkal és hazánk elrablóival szemben. A barikád túloldalán. És farkasszemet néztél, akár egymagad is kiállva, azokkal, akiket nem gyűlöltél, csak mélységesen megvetettél.

Rettenthetetlen fenegyereknek tartottak, pedig te egy kicsinyke muszáj-Herkules voltál, akinek belsejében egy szorongó és szeretetéhes kisgyerek rejtőzött. Akit te szemérmesen titkoltál, vigyázva arra, hogy a világ mindig erősnek lássa azt, akinek adott a szavára, akit egyfajta szellemi vezetőnek tartott. Mert tudtad, hogy csak az erő szül erőt. És azt is, hogy akinek a jó Isten tálentumokat, észt és tudást adott, annak be kell töltenie a feladatát. És az nem siránkozhat, nem lehet gyenge, még akkor sem, amikor fojtogatja belül az elhagyatottság, a keserűség. Ilyenkor elvonultál valami titkos szférába egy időre, ahol, mint a sebzett vadállat, kiheverted a bajaidat és újjászületve tértél vissza. És nem terhelted azt a kevés embert, aki hozzád tartozott.

És most elvonultál oda, ahonnan nem tudunk visszahozni. Megint a túloldalra. A gúnyhatár túloldalán ért a váratlan halál.

Kérünk, ne igyál a Léthé vizéből, hogy azért még megismerj minket, amikor kikecmergünk mi is a túlsó partra. És beszélj a révésszel, hogy adjon nekünk nyugdíjas kedvezményt, mert nagyon kicsi az obolus, amivel elbocsát minket a megszállt és kizsigerelt hazánk.

Ne félj, lesz dolgunk odaát is. Megírjuk a tervezett közös tanulmánykötetünket, kiadjuk az életműkötetedet. És majd visszacsempésztetjük a révésszel.

Addig is viselkedj rendesen, ne izgágáskodj. Ott úgysincs értelme. És készítsd a helyünket. Mi majd folytatjuk itt a Feladatot.

Nyugodj békében, drága barátunk!

Zsolti!

Az első szó, amit rekedten kinyögtem: NEM! Ez nem lehet! A Facebookon olvastam búcsúzó sorait valakinek, aki kölyökkorod óta ismert. A végén ez állt: a halott neve Lipusz Zsolt. Felugrottam a gép elől, és hajtogattam, nem, nem, ez nem igaz. Kiszáradt a szám, remegett a térdem. Csak a földi lét jutott eszembe, holott úgy gondolom, ami itt veszteség, amott új lehetőség. Még nem hittem el. Percenként néztem a Kurucot, de a hír váratott magára. Amikor mégis megjelent minden titokban táplált reményem elillant.

Ismertelek. Láttalak dühöngeni, tudtam, hogy szorongsz, menekültél, de végül nem jöttél el hozzánk. Kínlódtál, csapkodtál, csak az iskolában nem. Megkérdeztelek, hogyan tanítasz történelmet a gyerekeknek, hiszen ami kötelezően oktatandó, azt te nem fogadtad el. Azt válaszoltad, elmondom ezt is, azt is, aztán döntse el mindenki, mit hisz el.

Kirúgtak. Felgyújtották az autódat, a nálad felejtett sárga kardigánom is odaveszett. Szerettem azt a kardigánt, de nem szabadulhatsz tőle, ahogy én sem tőled. István (eredetileg Vajk) volt a vesszőparipád. Ebben nem értettünk egyet. A konokságod innen ismerős. Szerepeltél közönség előtt, kérdeztem nem izgulsz? De igen. Először majdnem elájultam, aztán belejöttem. Szeretted ezt is, mint ahogy az eszeveszett száguldást, a bort és a nőket. És mindenekfelett kisfiadat. Új reményeid voltak, láttam a képeken.

Mi történt? Hívtalak telefonon. Valahonnan egy nő hangja tájékoztatott valamiről, amiből egy kukkot sem értettem. Te már nem válaszolsz. Az a tartomány, ahol vagy, nem engedi, hogy még egyszer, utoljára szót váltsunk. Az is lehet, hogy súgsz nekem, de az én füleim süketek erre ebben a dimenzióban. Tudom, akinek mennie kell, az kaphat még egy kis időt, ha nagyon ragaszkodik hozzá, de maradni nem maradhat. Azt hittem, még bőven van feladatod. Lám, bevégeztetett.

Amit adtál, az már a mienk. Visszük tovább a tarisznyádat, benne a hamuban sült pogácsával, és túlélünk mindent, amíg vissza nem tér az Aranykor. Addigra mindannyian holtak leszünk. Itt a Földön legalábbis.

Szerinted találkozunk?