A királynő és a király is okos, gazdag és erős személyek voltak, különbség is csak annyi volt közöttük, amit a ruha eltakart.

Nem is volt olyan könnyű az a szerelem, mint ahogy mi gondolnánk. Amikor összeköltöztek és immár együtt kellett uralkodniuk a hatalmassá vált birodalomban, előfordult, hogy a király nem ismerte fel feleségét. A királynő ugyanis gyakran kapott lóra posztónadrágban és gyolcsingben, hogy csapatai élén kivont karddal vágtasson a katonai gyakorlatokon. De bizony az sem volt ritka, hogy a királynő nem ismerte fel a királyt, amikor az a dadák kezéből kivette az udvarhölgyek síró gyermekeit, hogy palástjába burkolva elringassa őket. Mindketten kissé makacs, úgy is mondhatjuk, erős egyéniségek voltak, egyik sem akarta, hogy a másik uralkodjon fölötte. Mindenről közös döntésre kellett jutniuk és előfordult, hogy, bizony úgy vitatkoztak, viharok tépázták varázserdőiket, és földjeikre a viharfellegekből csak úgy potyogott a gyémánt tökmag, mint a jégeső. Hallgassatok meg, hadd mondjam el nektek az igazságot, nem bántották, dehogy bántottak ezek egymást. Mindig kiegyeztek. Voltak azonban, akik rossz szemmel nézték, hogy ezek ketten így egymásra találtak.

- Milyen férfi vagy Te! - merészelték a vének tanácsából a bátrabb öregek a király szemébe vágni. - Aki az asszonyon nem tud uralkodni, nem tud az a hazán sem!

De a király nagyot nevetett, mintha bizony valami jó viccet hallana.

- Nem szégyelled magad! - mondták a királynő szemébe is. - Egy asszonynak engedelmeskedni és tűrni kell! El fog hagyni az urad meglátod, egy kezesebbért.

Aztán a csúfondáros hangok lassan elhallgattak, mert az ország fölvirágzott, az emberek meggazdagodtak, igaz, ritka kevesek követték a királyi pár példáját az egyenrangúságban.

De nem berzenkedett a nép, mondom, megszokták már, hogy a királynő és a király másképpen élnek. Azért a nép se bolond! Ha a fa javat terem, akkor áldott a gyümölcse, de még az írmagja is.

Na nem is volt mindaddig semmi baj, míg a királynőnek gyermeke nem született. A királyi pár a gyermekáldás boldogságában feredőzve tündökletesen megifjodott. Csak hát az irigység, a hatalmaskodás vágya, vagy tudja fene, mik, még olykor a sok jó akarat meg béke alól is kitörnek, mint a tüzes mennyköves ragyavulkán. A rossz akaró vezérek és vének alig várták, hogy a királynő esze végre megjöjjön, hogy anyává lett. Remélték, valahára megérti majd mi a különbség asszony és ember között. Igen ám, de nagyot kellett csalódniuk! Hiába várták, hogy a király most végre átveszi az ország ügyei fölött a kizárólagos döntést, vagy hogy a királynő mostantól csakis a gyerekneveléssel foglalkozik majd, és a házvezetésnél marad. Jaj - legyetek szerencsések, így ne járjatok soha! -, ezek súlyosan tévedtek. A király ugyanis áthelyezte a tanácskozások színhelyét, hogy a szoptató királynő is részt vehessen a döntésekben.

Mit ne mondjak még. Volt egy titkos receptjük, de az anynyira titkos volt, hogy csak a vak nem látta, de az is, ha volt füle hallotta! A király és a királynő ugyanis rendkívül fontosnak tartották, hogy - a drága gyermekkel gazdagodva - továbbra is olyan harmóniában éljenek, mint addig. A király maga kérte, hogy amíg ő játszadozik a gyermekkel, addig a királynő - az ország örömére is - festegessen a kis műtermében, vagy lovagoljon ki felderíteni az ellenség szándékait, mert - éljetek száz évig, őszüljetek meg tisztességben - a királynő ügyes festő és kitűnő kém volt. A király viszont kifejezetten szeretett rántást kavarni és rendben látni a konyhát, ellátni kisfiát, etetni, sétáltatni, pelenkázni, miközben a vének tanácsát fogadta, és az örök béke kidolgozásán fáradozott.

Mert tudtak ők mindent, azt is, amit egy férfinak, azt is, amit egy nőnek illik tudni. Nem tettek ők különbséget értékes munka és értékes munka között, nem is értették, hogy a többiek miért tesznek. Boldogságuk így volt teljes, hát mondom én, hogy ne mondjak kisebbet!

Na de nincsen semmi se baj nélkül ebben a világban, haljak meg előttetek, ha nem így van. Hogy miért? Ha hiszitek, ha nem - ugorjon a mellemre és járjon csűrdöngölőst az öszszes ördöggé vált öregapja a családomnak, ha nem mondok igazat -, van annak néhány oka. Példának itt van előttetek a kis királyfi. Ő a József nevet kapta a keresztségben, de csókoljam a szíveteket - mind az apja, mind az anyja Csipkének becézte. A vének tanácsa és a vezérek a nép megtévesztésére, jól megfontolt szándékkal keresztül-kasul szétterjesztette - a zakkantó zörgekórral együtt - a jóslatot, hogy Csipke Józsika nagy rontást, bontást, omlást, vírust, vért és influenzát hoz még az országra, a bajról nem is beszélve.

Na erre már hiába volt Csipke Józsika ártatlan és tiszta gyermek, mint a drága, szent Jóisten sarkából fakadó kristályforrás! Hibába varázsolták fejére saját kezűleg a legszebb angyalok a fürtös hajkoronát! Hiába volt termete egyszerre sudár és erős! Hiába kapta a világ legszebb becenevét, hiszen szülei nevezték így a legbiztonságosabb, legörömtelibb pillanatokban: Csipke. Hiába. Éppen a neve fordult ellene. Még kérditek, hogy miért?

- Hát bolondok ezek, hogy Csipkének neveznek egy fiúgyermeket! Ezerciki nyámnyila meg fityfiritty! - pattogtak a vének, mint a kukoricaszemek a sütőplatnikon.

- Hát nem az számít, hogy jó ember legyen? Hát nem az számít, hogy minél több dolgot tudjon, hogy nyíltszívű és megértő legyen? - kérdezte a király és a királynő.

A vének elkullogtak, de ahogy Csipke cseperedett, társai közül sokan csúfolták, kinevették és üldözték.

Egyszer a vezérek és a vének tanácsa felbiztatott néhány gyerekeket, hívják ki Csipkét a tó jegére és veszejtsék el. A gyerekek tudták, hogy Csipke milyen jószívű és segítőkész. Azzal csalták a tóhoz, hogy egy kisebb gyerek beleesett, és Csipke azonnal szaladt is, hogy kimentse. A tó jege azonban vékony volt, és beljebb, ahonnan a bajba jutott gyermek kiáltását Csipke hallani vélte, hirtelen robajjal beszakadt alatta.

Na de nem mese volna az enyém, színtiszta igazság, ha nem úgy lenne, ahogy most mondom, Csipke fölött a jég összecsukódott ugyan, de a víz alatt csodálatos termek nyíltak, süllyedtek és lebegtek. Rubin és smaragd halrajok pitykézte selyemfalakkal, függőfolyosókkal és szárnyas átjárókkal fénylett a tómély. Csipke halkan áramló suttogást hallott, mintha a lélek szakadna. A különös termekben emelkedő-merülő növények még különösebb lényekké változtak: derengő tündérekké, halfarkú, pikkelyszárnyú, hínárhajú tüneményekké, akik magukkal sodorták Csipkét - testükből kényelmes bölcsőt formálva - egy sistergő jégtömb felé.

A jégtömbbe egy a többinél is csodálatosabb tündér volt befagyva, és Csipke a suttogó áramlásból megértette, hogy a tündért valami nagy átok fogja, és neki meg kellene mentenie.

- Tudsz-e sírni, daliás ifjú, tiszta szívedből? - kérdezgették aggódva a tündérkék.

Csipke valami igen szomorú dologra gondolt. Arra, hogy soha nem látja már a szüleit, a fönti világot, és azonnal sírni kezdett. Soha nem szégyellte a könnyeit, még ha társai ki is nevették érte.

- A ki nem sírt könnyek belülről égetik a lelket - tanították neki a szülei, és Csipke sírt, sírt, míg a könnyei gyöngyöző légbuborékká váltak, átolvadtak a tündért záró jégfalakon, és odabent - láthatta mind, ki akarta, ki nem - a befagyott tündér mintha kicsit föllélegzett volna.

- Van a tündérkirálynőnknek egy húga és egy öccse, vágtak most egymás suttogó morajába a tündérkék. Mindkettőjük választott szerelmet magának! A fiú fiút választott a lány lányt, és mi nem tudjuk, mi tévők legyünk, kissé szokatlan ez, most akkor engedjük, ne engedjük, kérünk, dönts igazságosan! De Csipke egyáltalán nem vágott olyan aggodalmas képet, mint a tündérkék körülötte.

- Van ilyen, hogyne volna - bólintott Csipke, s megrebbentek az arcához közelebb merészkedő moszatvirágok. - Kényszer volt-e? Bántanak-e valakit, felnőttek-e, és kölcsönös-e a szerelmük? - kérdezte még.

- Kényszer se volt, nem is bántanak senkit, fel is nőttek, és kölcsönös a szerelmük.

- Akkor meg mi a baj? Ha szeretik egymást? Meg ne vessétek őket, csak azért, mert szokatlannak tűnnek előttetek!

Alig mondta ki Csipke ezeket a szavakat, a jégtömb elviselhetetlen fényességgel robbant millió szilánkra a vízben, és a tündöklő tündér körül harangok csendültek, csiviteltek, ez volt a tündér kacagása.

Nem tudom, hogy történt, de akkor már a jeges víz fölött repültek kézen fogva Csipke és Tünemény. Mert így hívták a tündért, legyetek boldogok és szerencsések ti is.

- Köszönöm, hogy kiszabadítottál! - kiáltotta Tünemény, mert a nagy suhogásban és harangzúgásban nem hallották volna másképp egymást, így is meresztgetni kellett a szemüket, mert a körülöttük sziporkázó tűzijáték ezüst- és bíboresője egészen elvakította őket.

- Én köszönöm, Tünemény, neked, hogy kiszabadítottál! - kiáltotta Csipke Józsika. És ha mást válaszolt volna, bizony ismét visszazuhannak oda, ahonnan most végre egymásra találva kiszabadultak, mert ez volt a harmadik próba, drága testvérkéim.

Na erre aztán már volt nagy oldás és kötés. De bizony gyanták keveredése, falkivirágzás és hajszálcsikorgatás is volt, mikor a vezérek és a vének tanácsa hamarosan rájött, hogy a tó jege fölött szikrázó-dübörgő fény- és hangjelenség Csipke meg Tünemény visszatérése, és hogy akkor nem a titkos atomfegyverraktár robbant fel. Úgyhogy szaladtak is, ki merre látott, vissza a sárba, ahonnan jöttek. Mind varacskos disznóvá vedlettek, és Csipke Józsika meg Tünemény Manója lett a kiskondásuk, de az már egy másik mesém.

Jaj, de szavamat ne feledjem - essek össze, mint a hamu, ha nem így volt -, viháncolt ám fene nagy örömében a király és a királynő, hogy meglett Csipke. Ráadásul társra lelt, még ha olyan furcsácskára is, mint a szárító hajnaltűzben megsápadt, lápifű illatú, nádirigó kacajú Tünemény! Úgyhogy volt itten ereszd el a hajamat hencidától boncidáig, ameddig a szem ellát és tovább, dobbantós és pergetős, ágyon ugrálós párnacsata, ahol meg nem volt, ott is volt egy fusselvéle!