Amikor olvastam a legutóbb közzétett Epstein-dokumentumokat, az a furcsa érzésem támadt, hogy a történet egyre komolyabbá válik, és olyan kérdések felé terel, amelyek általában túl nehezek egy hétköznapi beszélgetéshez: ki uralkodik valójában, kinél van a pénzhatalom, ki határozza meg, hogy mit lehet és mit nem, és miért érezzük gyakran úgy, hogy a világot fentről irányítják, míg mi, akik alul vagyunk, csak az eseményekre reagálunk.

Az emberek évek óta beszélik, hogy „egy sátáni szekta uralkodik felettük”, és én mindig szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban. Nem azért, mert azt gondolom, hogy a világ erkölcsileg tiszta lenne, hanem mert nem fogadok el bizonyítékok nélküli szélsőséges állításokat. Azonban mindig is mondtam (már jóval ezeknek a dokumentumoknak a megjelenése előtt), hogy azoknak az embereknek, akik a külpolitikát irányítják, akik háborúkat indítanak, akik olyan szankciókat vezetnek be, ami éhezéshez vezet, akik milliók szenvedését nézik közönnyel, és ezt „stratégiának” nevezik, biztosan valamilyen egyedi pszichológiai profilja van, mert a normális emberek nem pusztítanak el egész társadalmakat úgy, hogy utána nyugodtan tudnának aludni éjszaka.

És ha ezt túlzásnak tartod, akkor jusson eszedbe, hogyan használják a szankciókat fegyverként. Az Egyesült Államokban a legtöbb embernek van mit ennie, és bár Amerikában is van szegénység és igazságtalanság, Amerikán kívül vannak olyan családok, akik nem tudnak kenyeret adni a gyermekeiknek, nem tudnak tejet venni az újszülöttjüknek, és akikről a nyugati közvéleménynek azt mondják, hogy ez mindig a helyi korrupció vagy a rossz gazdaságpolitika miatt van, de akik követték a Szíriáról szóló írásaimat, azok tudják, hogy az Egyesült Államok által bevezetett egyoldalú intézkedéseket – az illegális gazdasági szankciókat – háborús eszközként alkalmazzák, azzal a céllal, hogy megtörjék a társadalmakat, amíg azok meg nem adják magukat.

Szíria ennek a legtökéletesebb példája, mert a tényeket senki nem vitatja: Donald Trump szankciói (különösen a Caesar-törvény) után a szíriaiak tömegesen kerültek a szegénységi küszöb alá, és itt több millió emberről beszélünk, akik végignézték, ahogyan összeomlik a valutájuk, elpárolog a vásárlóerejük, és a társadalmuk gazdaságilag megfullad, még akkor is, amikor a nagy csaták már lecsendesedtek.

Nos, az Epstein-levelek itt kezdik megváltoztatni a világszemléletünket, mert évekig azt feltételeztük, hogy ezeket a döntéseket a látható intézmények hozzák: a Fehér Ház, a Kongresszus, a Szenátus, a Védelmi Minisztérium, az Igazságügyi Minisztérium, a hírszerző ügynökségek; feltételeztük, hogy ezek azok az intézmények, ahol a világpolitikát alakítják, és talán részben így is van, de az újonnan közzétett dokumentumok arra késztetik az embert, hogy elgondolkodjon azon, hogy mégsem feltétlenül ezek az intézmények állnak a piramis csúcsán, hogy az elnökök, a politikusok, a televízióban látható arcok mögött nagyobb erők lehetnek, amelyek finanszírozzák, ösztönzik és irányítják a döntéseket, és hogy a látható vezetők néha inkább csak végrehajtók, mint a valódi urak.

Ha elkezdesz Epstein kapcsolatairól olvasni, hogy kivel találkozott, kinek adott tanácsot, kikkel állt kapcsolatban, melyik családdal dicsekedett, hogy őket képviseli, akkor egy hálózatot látsz, a pénzügyek, az ideológia és a hatalmi bürokrácia összekapcsolódó rendszerét, ahol ugyanazok a nevek bukkannak fel a pénz, a technológia, az egyetemi világ és a politika területén. És ilyenkor felmerül benned a gyanú, hogy amit demokráciának nevezünk, az inkább egy színjáték: egymással versengő politikusok cirkusza, akik vezetőknek tűnnek, de a valóságban egy olyan hatalmi rendszer alkalmazottai, amelyet nem ők irányítanak.

Nem azért mondom ezt, hogy drámainak hangozzak, hanem mert ami ebből következik, az mélyen nyugtalanító: ha a hatalom olyan hálózatokon keresztül működik, amelyeket nem láthatunk közvetlenül, akkor mi értelme van a választásoknak, a parlamentnek, a kampányígéreteknek, a televíziós vitáknak és az erkölcsi pózolásnak? Tényleg mi választjuk a jövőnket, vagy csak egy menüt kínálnak nekünk, miközben a valódi séf rejtve marad, és az egyetlen feladatunk az, hogy kiválasszuk, melyik ételt szolgálják fel nekünk ebben a politikai ciklusban?

Az Epstein körül felbukkanó neveket többé nem lehet szóbeszédnek tekinteni. A lényeg nem az, hogy egy családot vagy egy dinasztiát kedvelünk-e vagy ellenségnek tartunk [a szerző itt nyilván a Rothschildokra gondol - a fordító], hanem hogy megértsük: a bankárdinasztiák, a katonai-ipari érdekcsoportok és a nagy technológiai projektek (mint a Palantir) nem különálló univerzumok, hanem gyakran összefonódnak. És amikor Epstein azt mondja valakinek, hogy ő egy nagy bankárdinasztia érdekeit képviseli, és látjuk az összefonódást a szilícium-völgyi milliárdosok és Epstein hálózata között, akkor az ember elkezd azon gondolkodni, hogy a nyilvánosságnak előadott nagy, jövőbelátó elképzelések – mint a transzhumanizmus, az agyi chipek, a mesterséges intelligencia vagy a digitális pénzrendszer – egyáltalán nem alulról jövő innovációk, hanem felülről irányított projektek, amelyek az emberi társadalom teljes ellenőrzését célozzák.

És ha így gondolkodsz ezekről, akkor elkezded megkérdőjelezni a teljes hatalmi struktúrát és a döntési hierarchiát. Lehet, hogy a parlament nem a döntéshozatal legfelső szintjén áll, hanem csak a negyediken vagy az ötödiken. Talán a miniszterelnök nem is az ország szuverén vezetője, hanem csak egy harmadrangú menedzser, akinek az a feladata, hogy eladjon valamilyen politikai célkitűzést a nyilvánosságnak. Lehet, hogy Elon Musk és Peter Thiel (a Palantir társalapítója) annak az elitnek a része, akik a platformokat üzemeltetik, mesterségesintelligencia-rendszereket építenek és neurális technológiákat fejlesztenek, de csak mint ügyvezetők, akik máshol kitalált projekteket valósítanak meg, amelyeket egy magasabb érdek alapján határoznak meg, és nem ők képviselik a hatalom csúcsát.

És ezzel eljutunk a legveszélyesebb kérdéshez, amelyet senki nem szeretne, ha a polgárok hangosan feltennének: ha a valódi hatalom a demokratikus színjáték felett áll, a sötétben húzódik meg, és olyan hálózatok gyakorolják, amelyek pénzt tudnak biztosítani ahhoz, hogy megvalósítsák az elképzeléseiket, és ennek érdekében az állami bürokráciát is képesek mozgósítani, akkor tényleg demokráciában élünk-e, vagy inkább egy irányított demokráciában, ahol a szabadság csak egy felszínes érzés, a választás pedig csak látszat?

Itt kezdenek a modern politikai programok haladás helyett csapdának tűnni. Digitális személyi igazolványok. Digitális jegybankpénz. A folyamatos ellenőrzés jövője. Egy olyan jövőé, ahol minden tranzakció, minden mozgás, minden társadalmi érintkezés rögzíthető, ellenőrizhető és szükség esetén büntethető. Még a közegészségügy is a fegyelmezés és a kényszerítés eszközévé válhat a rendszer kezében, ha nem engedelmeskedsz.

Az emberek azt fogják kérdezni, hogy van választásunk? Képesek lehetünk nemet mondani, ha ezeket a rendszereket a választók véleményétől függetlenül is kiépítik? Mert ha ezek a projektek a közvélemény elutasítása ellenére megvalósulnak, akkor a demokrácia inkább csak egy szlogen, mint valóság.

A nemrég nyilvánosságra hozott Epstein-akták kapcsán nem arra jöttem rá, hogy a gonosz létezik, vagy hogy a hatalmas emberek hazudnak. Mindezt eddig is tudtam. Ami megváltozott, az az, hogy a fátyol vékonyabbnak tűnik, a valódi hierarchia pedig világosabbnak, és az az elképzelés, hogy a politikusok lennének a valódi vezetőink egyre nehezebben tartható fenn. Amikor Tony Blair – aki kulcsszerepet játszott az iraki invázióban – évekkel később visszatér, hogy eladja a közvéleménynek a digitális személyi igazolvány szükségességét, én őt csak egy alkalmazottnak látom, egy középvezetőnek, aki a felettesei projektjét valósítja meg, akiknek a nevét csak ritkán lehet a képernyőn látni.

És talán ez az Epstein-emailek valódi geopolitikai jelentősége a romlottságon, a botrányon és a szenzációhajhászáson túl: arra kényszerítenek, hogy szembenézzünk azzal a lehetőséggel, hogy a világot hálózatok irányítják, és ezek a hálózatok tartósabbak a kormányoknál, befolyásosabbak a választásoknál, és védettebbek annál, mint azt bármely hivatalos intézmény valaha is elismerné.

Nem arra kérem önöket, hogy fogadjanak el valamilyen nagy, átfogó elméletet. Arra kérem önöket, hogy vegyék észre a mintát, és tegyék fel maguknak a kérdést, hogy miért érezzük magunkat egyre kevésbé szabadnak, egyre inkább irányítottnak, miért érezzük a világot egyre inkább manipuláltnak, miközben komoly arccal azt mondják nekünk, hogy az emberiség történelmének legdemokratikusabb és legszabadabb korszakában élünk.

Ha ebbe az irányba tartunk – egy digitális ellenőrzés alatt tartott jövő felé, amely a jelenlegi gazdasági kimerültség és mesterségesen előidézett válságok közepette épül –, akkor az egyetlen érdemi kérdés nem az, hogy „ki nyeri a következő választásokat”, hanem hogy a hétköznapi emberek képesek lesznek-e visszanyerni annyi tisztánlátást, egységet és bátorságot, hogy visszaszerezzék a politikai élet feletti irányítást.

Mert ha állandóan csak reagálunk az eseményekre, a következő háborúra, a következő válságra, a következő mesterségesen előidézett pánikra, akkor nem polgárok vagyunk, hanem alattvalók.

És talán ez a legelképesztőbb az egészben: az Epstein-ügy, amely egy mocskos botránynak indult, végül arra kényszerített minket, hogy megkérdezzük, vajon a civilizáció, amelyben élünk, még mindig az-e, aminek mondja magát.