Május 6-ról 7-re virradóra hatalmas légicsatát vívott egymással India és Pakisztán, amely egyértelműen a muszlim többségű hatalom sikerét hozta. A neten keringő információk szerint ugyanis több indiai vadászgépet is megsemmisítettek, amelyet követően a fél világon egyetlen harci repülőgépről, a J-10C-ről beszélt mindenki. De mi ez a gép, mit tud pontosan, és hogyan került hirtelen ennyire a fókuszba? Ennek járt utána a Portfólió.
Zoom
Fotó: CCTV
Némileg meglepő eredményeket hozott a két atomhatalom összecsapása 2025 május elején, amikor az addig még éles helyzetben soha be nem vetett J-10C típusú kínai gyártmányú vadászgépek legalább öt ellenséges gépet megsemmisítettek. A jelentések szerint odaveszett legalább három francia gyártmányú Rafale, és egy orosz/szovjet Szu-30MKI, valamint egy MiG-29-es. A következmények az egész világot megdöbbentették, bár Újdelhi határozottan tagadta, hogy ilyen veszteség érte volna. Ennek ellentmondtak azok a képi bizonyítékok, amelyek hamar körbejárták a közösségi médiát, és több megsemmisült harci repülőgép jól azonosítható alkatrésze látható azokon. Az esetet követően a nyugati médiában is megdöbbenést okozott az eset, és sorra jöttek az elismerő nyilatkozatok, amelyek méltatták a J-10C képességeit, valamint Peking is folyamatosan dicsekedett a világnak a fényes győzelmet követően. Hozzá kell tenni, hogy India egyébként azt állítja, hogy ők is nagyon komoly károkat okoztak a szomszédos Pakisztánnak, de ezekről kevesebb bizonyíték került elő. Az egyik ilyen például, hogy az orosz gyártmányú Sz-400-as légvédelmi rakétarendszerrel 314 kilométeres távolságból semmisítették meg a pakisztáni Saab Erieye-2000 légtérfigyelő gépét, de ehhez az elmondásokon kívül semmiféle argumentumot nem villantottak.
A találatok tehát történelmi sikert jelentenek Kínának és a J-10C-nek is, sokan ugyanis éppen amiatt kételkedtek ezeknek a gépeknek a hatékonyságában, hogy éles helyzetben soha nem vetették be ezeket korábban.
Ameddig a nyugati és az orosz fegyverek képességeit az elmúlt évtizedekben az egész világ láthatta, addig a keleti nagyhatalom haditechnológiájával teljesen más volt a helyzet, mivel Kína az elmúlt évtizedekben nem vett részt olyan katonai konfliktusban, ahol ezeket is bevetették volna, valamint külföldre is csak korlátozottan szállítja a fegyvereit. A versenytársak ezzel szemben sokkal több tapasztalattal bírtak, mivel az Egyesült Államok a világ számos pontjára és konfliktuszónájába szállítja a vadászgépeit, sőt, aktívan részt is vesz ezeken a területeken. Bár jelen esetben az amerikai gépekről éppen nincs szó, de a francia Rafalékról szintén elmondható, hogy használták már háborús övezetekben, bár légicsata során nem igazán. Az orosz/szovjet gépek Szíriában villantottak, aztán az ukrajnai háború során is meg lehetett ismerni az előnyeiket és a hátrányaikat. Ezzel szemben a J-10-esek totális homályt jelentettek, bár Peking előszeretettel használja ezt a típust a Tajvan körüli fenyegető megközelítések során, amely arra utal, hogy egy nagyszabású invázió esetén jelentős mértékben támaszkodnának ezekre. Az indiai-pakisztáni összecsapás viszont megvillantotta, hogy mit tud valójában a kínai gép is. Ennek jelentőségét Siemon Wezeman, a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) vezető kutatója is kiemelte:
– Mindegyik fegyvereket gyártó vagy vásárló állam kíváncsi arra, hogy a termék hogyan teljesít egy valós konfliktusban. A tesztek és gyakorlatok árulhatják el a legtöbbet a fegyverek képességeiről, de a végső próbatétel gyakran a harc – hangsúlyozta.
A SIPRI adatai szerint Pakisztán jelentős mértékben függ a kínai haditechnológiától, ezért a már 1947 óta állandóan feszült kasmíri régió területi vitája egyértelműen azzal a lehetőséggel szolgált a katonai szakértők számára, hogy itt végre lehullik a lepel a titkokról. Egyébként ez az egyetlen ország jelenleg a világon a kínai Népi Felszabadítási Hadsereg Légierején (PLAAF) kívül, amelyik használja ezt a típust. Kiemelendő, hogy éles bevetésen már vettek részt 2024 elején, amikor Iránnal kerültek összetűzésbe a beludzsisztáni szeparatisták tevékenysége miatt, ám akkor egy gyors bombázásban kimerült a bevetés.
Akár a milicisták elleni akciót, akár az indiai légierő elleni összecsapást vesszük, Kína mindkettővel hatalmasat nyert.
Ezek a pillanatok adnak ugyanis lehetőséget Peking számára, hogy felmérje a J-10C valódi képességeit. Utóbbinál ráadásul úgy tehette mindezt, hogy a nyugati fegyverekkel mérhették össze a jármű lehetőségeit, nagyon komplex helyzetben. Külön pozitívum volt a kínai hadiipari kutatók számára, hogy Pakisztán mennyire támaszkodik az ország termékeire, ezért az elektronikai hadviseléstől, a radarképességeken á a rakétarendszerekig mindent volt lehetőségük megfigyelni.
Nem eszik olyan forrón a kását
Fontos kiemelni, hogy egyetlen (ráadásul a legtöbb forrás szerint is minimum óvatosságra intő kimenetelű) légicsatából még túlzás lenne azt a következtetést levonni, hogy a J-10C lenne a világ legjobb gépe, amely ellen a nyugati típusok tehetetlenek. Vélhetően még sokáig fogják elemezni a különböző szereplők a május 6-ról 7-re virradóra történteket, viszont néhány megállapítás már született, amely némileg tompíthatja a világraszóló sikert:
  • Egyrészt India a világ egyik legsokoldalúbb gépparkjával bír a légerő tekintetében. Ez amiatt alakult így, mivel az országban a hadiipari képességek nem igazán épültek ki. Az elmúlt években Újdelhi felismerte, hogy ez mekkora hátrányt jelet számukra, ezért igyekeznek minden lehetséges szempontból felpörgetni a „Make in India” programon belül. Ezzel már értek el biztató eredményeket, de egyelőre még kifejezetten távol vannak attól, hogy a saját igényeket kielégítsék. Emiatt, különösen a légierőnél „bábeli kavalkád” alakult ki, a saját fejlesztésű Tejasoktól kezdve a francia Rafalékon át egészen a szovjet/orosz gépekig van minden. Egy ilyen vegyes flottát összehangolni különlegesen nagy kihívás.
  • A másik hátrányt az okozza Újdelhi számára, hogy sokkal kevesebb korai előrejelző repülőgéppel és más megfigyelő eszközzel rendelkezik, mint a riválisa, éppen ezért az ilyen jellegű összecsapásoknál tetemes problémát okozhat az ellenséges gép érzékelése.
  • Kiemelték, hogy az indiaiak valószínűleg kevésbé voltak felkészülve a kínai haditechnológia alkalmazására, sokkal inkább arra gondoltak, hogy talán a nyugati gyártmányú eszközeit veti be majd Iszlámábád. Ehhez képest nagy meglepetést okozhatott, amikor a szinte ismeretlen PL-15-ökkel támadtak a pakisztáni gépek.
A The War Zone (TWZ) hozzátette, hogy a modern légicsaták ráadásul már nem is elsősorban maguknak a vadászgépek teljesítményének lenyomatai, hanem egy jóval komplexebb rendszerben kell ezeket értelmezni. Figyelembe kell venni a kiképzés minőségét, a fegyverhasználatot, az elektronikus hadviselést, a taktikát és a más típusú fegyverrendszerek használatát is. Az elemzés kiemeli, hogy amennyiben elfogadjuk a veszteség tényét, akkor is érdemes fenntartásokkal kezelni az állításokat, figyelembe véve, hogy az indiai és a pakisztáni oldalon is mennyire erőteljes a dezinformációs kampány. Justin Bronk, a brit székhelyű Royal United Services Institute (RUSI) agytröszt légierő és technológia részlegének vezető kutatója sorra vette a lehetséges egyéb forgatókönyveket is. Ebben kiemeli, hogy Indiában minden jel szerint megtalálták a PL-15-ös rakéták maradványait, ám ezekből még nem következik, hogy valóban ezek okozták a képeken látható zuhanásokat. Szerinte okozhatták ezeket akár az üzemanyag hiányából fakadó problémák, vagy az elhibázott manőverek eredménye is.
Ennek alátámasztása mellett hangzik el az az érv, hogy a neten keringő képek tanúsága szerint a maradványok nem szóródtak szét nagy területen, eszerint nem valószínű, hogy találat érte volna a felvételen látható eszközöket.
Egy sikeres projekt
A nemzetközi sajtóban sokan méltatják a J-10C-k teljesítményét, de viszonylag kevesebb szó esik arról, pontosan hogyan is fejlesztette ki ezeket a kínai hadiipar. Peking az 1980-as évek elején fogott hozzá egy új típusú vadászgép kifejlesztéséhez, hogy felváltsák vele a J-7-est (ez a szovjet MiG-21-es kínai változata). Az első koncepció felbukkanásánál többen megjegyezték, hogy az feltűnően hasonlít az izraeli Lavi fejlesztési projekt tervrajzaira. Bár máig nem sikerült egyértelműen bizonyítani ezt a feltételezést, mégis makacsul tartja magát az állítás, hogy lényegében onnan vásárolták fel a szükséges információkat. Egyébként a Laviból végül nem lett semmi. Azt viszont hozzáteszik, hogy a J-10-es masszívabb, mint amilyennek eredetileg a közel-keleti harci repülőgépet tervezték, így maximum átvettek abból részleteket a saját fejlesztésükhöz.
Bizonyos információk arról is szólnak, hogy a pakisztáni légierő kötelékében álló amerikai F-16-osoktól is „lestek el” bizonyos technológiai megoldásokat. Az első makett egyébként 1991-re készült el, de sokáig hátráltatta Pekinget, hogy a saját fejlesztésű hajtóművel nem álltak jól. Végül hét évvel később, 1998-ban szállt fel első alkalommal a jármű, az orosz AL-31FN turbólégcsavaros hajtóművel. A gyakorlatok öt éven keresztül tartottak, a kínaiak akkor úgy ítélték, hogy hadrendbe lehet állítani a modern negyedik generációs vadászgépet, ami 2004-ben meg is történt. A kezdeti típust aztán folyamatosan fejlesztették, modernebb avionikát kapott, átdolgozták a pilótafülkét, jobb radarokkal szerelték fel. Közben megszületett a haditengerészet számára épített kétüléses J-10ASH is.
A TWZ kiemeli, hogy önmagában a J-10-es is egy kifejezetten fejlett vadászgép, mivel a fülke tartalmazza a széles látószögű head-up kijelzőt (HUD), két monokróm multifunkciós kijelzőt (MFD) és egy színes MFD-et. Eleinte a PL-11-es típusú rakétákkal szerelték fel őket, ezek rövid hatótávolságú levegő-levegő rakéták. Ezeket idővel elkezdték felváltani a jobb képességekkel bíró PL-15-ösök, amelyek az aktív radarvezérlés miatt jóval nagyobb veszélyt jelentenek, és távolabbi célpontok ellen is lehet használni azokat.
A J-10-esekből „A” verzió összesen 270 darabban készült, ezt követte a kevésbé népszerű „B”, ebből 60 darab gördült le a gyártósorról, majd a szóban forgó „C” érkezett. Ennél kiemelték a szakértők is a modern aktív elektronikusan pásztázó antennás (AESA) radart, ennek a segítségével jelentősen megnövekszik a bemérési képessége, kiterjesztett észlelési és követési távolságot, jobb célmegkülönböztetést és -azonosítást, valamint alacsonyan repülő célpontok, például cirkálórakéták és drónok észlelésének képességét kínálja. Ez egyben a pilóta terhelését is határozottan lecsökkenti. Bronk kiemeli, hogy Pakisztán viszont egészen biztosan nem kapott annyira fejlett radarral ellátott J-10C-t, mint amilyennel Peking rendelkezik. A 2010-es évek végére sikerült megoldani a saját fejlesztésű hajtómű kérdését is, a WS-10-esekkel szerelték fel ezeket, akárcsak a légierő többi típusát is, ami nagyfokú hatékonyságra utal.
Még vannak megválaszolatlan kérdések bőven, de Peking potenciális fegyvervásárló partnerei száma hirtelen megugrott a fényes győzelem után.
Eddig nem volt jó híre a kínai haditechnikának, gyakran úgy jellemezték, hogy „olcsó húsnak híg a leve”, vagyis hiába megy alá az árversenyben a riválisai ajánlatainak, az állandó szervizelési kényszer a visszatérő problémák miatt valójában nem is járnak túl jól, hiába szereznek be olcsóbban eszközöket a hadseregnek. A J-10C sikere után viszont találgatások sora indult meg, hogy melyik országok szerezhetik be Pakisztán után következőnek a vadászgépeket. Az egyik ilyen Egyiptom lehet, Kairó 100 harci repülőgép beszerzését tervezi, itt a dél-koreai FA-50-essel van verseny. A másik szóba jövő légierő a kolumbiai lehet, mivel Bogotá komolyan fontolóra vehette, hogy esetleg a kínai harci repülőgépeket vásárolják meg az eredetileg megnevezett Gripenek helyett. Itt egyelőre még Peking jobban erőlteti a bizniszt, mint amennyire valós szándék lehet. A dél-amerikai ország ugyanis kényes helyzetben van a földrajzi fekvése miatt. Kolumbia rendkívül közel található az Egyesült Államokhoz, és aligha képzelhető el, hogy a Donald Trump vezette amerikai kormány szótlanul tűrje, hogy ennyire közel jelenjenek meg a legnagyobb rivális által gyártott vadászgépek. Az igaz, hogy jelenleg van egy komolyabbnak tűnő mosolyszünet Washington és Bogotá között, de a helyi kormány szinte biztosan nem szeretné megkockáztatni, hogy a Fehér Ház kiszámíthatatlan haragjával kelljen szembenéznie. Egyébként a J-10-es kistestvérének számító JF-17-est több ország is megvette már korábban, például Azerbajdzsán, Nigéria vagy Mianmar, a jövőben ezek a kormányok is válthatnak a nagyobb, erősebb, de már bizonyított típusra.
Győztesek és vesztesek
Az biztos, Kína nyerte messze a legnagyobbat, hiszen most légierővel foglalkozó szaklapok szinte dugig vannak a J-10C vadászgép és a PL-15 rakéta méltatásával. Ez végre segíthet Pekingnek is meghozni a régóta várt áttörést ahhoz, hogy ne csak az olcsó, de rossz minőségű fegyverek szállítójaként jelenjen meg a nemzetközi fegyverpiacon, hanem olyan gyártóként, amely képes akár a nyugati eszközökkel is versenyezni.
És ha már itt tartunk, a legnagyobb vesztesekről is szót kell ejteni: közvetlenül mindenképpen India szenvedte el a legnagyobb károkat, különösen a presztízst illetően, ám közvetetten egyértelműen Tajvant érintették legsúlyosabban a látottak.
A sziget ugyanis a kínai nacionalisták 1949-es polgárháborús veresége óta „kvázi függetlenként” működik, amelyet Peking a legkevésbé sem hajlandó elismerni. Az elmúlt években egyre fenyegetőbbé vált, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök jóváhagyja a nagyszabású katonai akciót a Dél-kínai-tengeren, ám eddig abban lehetett bízni, hogy a kínai fejlesztésű vadászgépek majd nem lesznek képesek arra a teljesítményre, amit azoknak a keleti nagyhatalom tulajdonít. Az indiai eset azonban éppen azt bizonyítja, hogy Tajpejnek még a fejletlenebb J-10-esek ellen is alapos oka van tartani, és akkor még az ötödik generációs, lopakodó J-20-as vadászgépről még szó sem esett. Ezt felismerték a helyi szakértők is, Szu Hsziao-Huang, a tajvani védelmi minisztériummal összefüggő Nemzetvédelmi és Biztonsági Kutatóintézet kutatási munkatársa így nyilatkozott:
– Lehetséges, hogy újra kell értékelnünk a Kínai Népi Hadsereg (PLA) légi harci képességeit, amelyek megközelíthetik, vagy akár meg is haladhatják az amerikai légierő kelet-ázsiai telepítéseinek szintjét – mondta.
Természetesen a kínai állami kommunikációs gépezet is azonnal lecsapott, egyre másra jöttek a győzelmi jelentések, valamint a fenyegető üzenetek. Hu Hszicsin, az államhoz köthető Global Times hasábjain egyenesen azt mondta, hogy „Tajvannak jobban meg kellene ijednie”. A szintén állami CCTV-n pedig már le is vetítették a „legendás” J-10-esekről szóló dokumentumfilmet, hogy „inspirálják a fiatalokat”.
Valószínűleg most Újdelhiben és Tajpejben is lázasan dolgoznak azon, hogy tanuljanak az esetből és valami új, hatékonynak vélt stratégiát dolgozzanak ki az elsőre félelmetesnek tűnő J-10C-k ellen. Azt nem tudni, hogy van-e a két légierő között aktív kommunikáció erről, de egyáltalán nem lenne meglepő, ha az eset Peking két nagy ellenlábasának szorosabb összefonódását eredményezné. Kiemelendő, hogy az eset a gyártó Oroszországban és Franciaországban is fejfájást okozhatott, mivel számukra is keserű lehetett arról értesülni, hogy a fejlesztéseik alulmaradtak a kínai haditechnológiával szemben éles helyzetben. Végső soron pedig maga az Egyesült Államok sem érezheti nyugodtnak magát, mivel Pekingnek vannak a tarsolyában a J-10C-nél izmosabb harci repülőgépei is, ezek pedig akár komoly fenyegetést jelenthetnek az amerikai légtéri hegemóniára az indo-csendes-óceáni térségben.