Járai Zsigmond
a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke


Tisztelt Elnök Úr!

Az idén sok mindennek örültem a karácsonyi ajándékok közül, de az ön könyve – A pénz beszél -  az „örömlista” tetején ücsörög. 

Budapesttől több mint 1300 km távolságról nyilván messze nem hallok és olvasok mindent, amit kellene, de nem hinném, hogy bármilyen kiegészítő információ ellentmondana annak a képnek, amit az ön magatartásából és nyilatkozataiból állt össze bennem.

Ha egyszer-kétszer belenézett ebbe a rovatba és látta, hogy itt mennyi és milyen éles bírálatot kaptak azon jobboldali politikusok is, akik talán nem csak az én véleményem szerint nem, vagy messze nem tettek eleget a rájuk voksolók elvárásának, akkor nyilván elhiszi, őszintén írom: az ön száját - saját véleményem és azok véleménye szerint, akiket e levél megírása előtt megkérdeztem -, nem hagyta el olyan kijelentés, amely ne egy kemény, jellemes, elveihez ragaszkodó emberre vallana. 

Nagyon szeretem azt is, hogy ön sokszor nem „diplomatikus” és nem „bankelnökszerű”, mint amikor kijelentette a Gyurcsány-kormányról, hogy „ilyen bandával soha sem fogunk felzárkózni”. Ez a hang abban a Londonban nem hiánycikk, ahol ön is dolgozott, de nálunk az. Mármint az, hogy a dolgokat egy bankelnök vagy egy politikus is nevén nevezze. Ahogyan ott mondanák: calling a spade a spade.  

Minden bizonnyal az egész jobboldalnak tetszett az is, hogy a Magyar Nemzeti Bank éléről nem menekült el mandátuma lejárta előtt, mint ahogyan tette azt gyáván annak volt elnöke, Bod Péter Ákos.

Éppen ezért is okozott barátaim és ismerőseim körében egyöntetű és általános döbbenetet – és további apátiát, valamint egyeseknél sajnos lemondást a szavazásról -, hogy Orbán Viktor őt és például nem önt nevezte meg 2006-ban miniszterelnök-jelöltként. 

A laikusoknak – mint nekem is - tökéletesen érthető, 352 oldalas könyvében a leginkább az tetszett, hogy minden „előítéletemet” ön, mint aki ebben a legszakavatottabb, megerősítette. A Bokros-csomag negatívumairól, Fekete János, Surányi György és a jobboldalon oly nagy ellenszenvvel figyelt több bankár, pénzember és politikus mérhetetlenül káros, az adófizetőknek és a gazdaságnak csillagászati károkat okozó tevékenységükről.

Könyvének azonban van egy nagy hibája, ami sajnos nálunk állandósult hiányossággá vált. Mégpedig a név- és tárgymutató, de legalább a névmutató hiánya, mert annak segítségével az olvasó sokkal gyorsabban keresheti meg vagy keresheti vissza egy-egy személy valamennyi előfordulási helyét.

Nem egészen értem, hogy ezt a néhány tízezer forintért bármely egyetemista által is örömmel elvégezhető munkához a szerzők illetőleg a kiadók miért nem ragaszkodnak? 

Mint kötetéből kiderül, ez csak formai és kényelmi szempontból hiba. De mondanivalójának van egy hatalmas, lényegi hibája. Mégpedig megengedhetetlen naivitása, amelynek mértéke egyrészt engem sokkolt, másrészt annak leírása után ön nem tartotta fontosnak annak magyarázatát. 

Ha az olvasó felüti könyvének 137-ik oldalát és belekezd az ötödik fejezetetbe (Mi történt a Kärtner strassén?), abból részletesen megismerheti, hogy miként okozott Surányi György volt MNB-elnök 100 milliárd forintnyi kárt az adófizetőknek a közép-európai pénzvilág egyik legsötétebb intézményén, az MNB tulajdonában állt bécsi CW AG-n keresztül és persze azt is, hogy azt miként passzolta át a privatizálásnál éppen annak a Láng Lászlónak, akinek ön aprólékosan leírja kártevését a jegybank Lajtán túli leányvállalatának az élén. 

Olvasva az ön által leírtakat, a fejezet végére a legnyugodtabb olvasó zsebében is kinyílik a bicska, és felteszi a kérdést: vajon miért hagyta futni az Orbán-kormány ezt az embert? Én pedig azt a kérdést is feltettem magamnak, vajon mi a garancia arra, hogy Orbán Viktor választási győzelme esetén és retorikája dacára nem fogja futni hagyni a jövő Surányi Györgyeit?

De vissza az ön naivitásának elrettentő példaként tanítani való mondataihoz, amelyeket idézek, mert ezeket – ha tárgyak lennének – kiállításra kellene vinni egy olyan részlegben, amely talán leginkább „A magyar politikai jobboldali vezetők megmagyarázhatatlan lelke” címet kapná. 

„A vizsgálat fel is tárt jó néhány döbbenetes ügyet, a Surányi-Láng páros azonban továbbra is azt próbálta sugallni, hogy minden rendben van. Ez már nekem is sok volt, ezért a Magyar Nemzeti Bank 2000. évi közgyűlésén – amelyen újabb hétmilliárd forint veszteség elfogadásáról kellett dönteni – az állam nevében követeltem, hogy az eseményről szóló közleményben legyen benne: a veszteséget többek közt ’a CW AG vezetőinek szakszerűtlen és felelőtlen gazdálkodása okozta’.”

Majd ezután jön az ön könyve legmegdöbbentőbb mondata: „Mindezek után a felére csökkentettem Surányi György és a CW AG-t irányító felügyelőbizottság jegybankos tagjainak éves prémiumát”. Amihez rögtön hozzáteszi: „Ezen aztán alaposan összekülönböztünk.”

Mi? Micsoda? Járai úr! Büntetésből „csak” fél prémium? És ön ezt magyarázat nélkül írja le!

Hiszen ha ön a Gyurcsány-kormányt teljesen jogosan olyan „bandának” nevezte, amelyről előre tudja, hogy az „életben” velük felzárkózni nem lehet, és könyvében kitér Surányi és Gyurcsány szoros kapcsolatára, vagyis tudta, hogy  Surányi e „banda” tagja, ön méltó „büntetésnek” tekintette azt, ha Surányinak a két zsebe helyett csak a bal zsebét tömi tele ki tudja hányadszor, adófizetői fillérekből? 

Az ön naivitását egyedül talán jóindulata menti fel. De ezt – ha még egyszer ilyen vagy hasonló tisztségbe kerül – a másik oldallal mindaddig felejtse el, ameddig nem tapasztalja, hogy az ugyanilyen módon cselekszik például önnel szemben.


Bencsik Andrásnak


Kedves András!

A tüntetések sikerességéről folytatott párbeszédünk végén azt a kérdést tetted fel: „Például mi a véleményed arról, hogy a jobboldal miért retteg még mindig a Sajtóklub bármilyen formában történő feltámasztásától? Mit csináltunk túl jól? Mert ártani aligha ártottunk, hiszen ennél rosszabb már nemigen lehetne az ország helyzete...”

Válaszom egyszerűen az, hogy a „jobboldal” egyáltalában nem retteg a Sajtóklub feltámasztásától, ugyanis a jobboldal a Magyar ATV (amely névből a hites tévé éppen úgy leépítette a „Magyar”-t, mint Such György rádióelnök a rábízott rádiók elnevezéséből) egykori műsorát az akkori 48 százalékos lefedettségének ellenére 1,340 000-es csúcsnézettségel tüntette ki.

Ezzel kapcsolatban elemzőknek talán érdekes lesz egyszer megvizsgálni, hogy a hirdetők közül a „bátrak” is egy jobboldali kormány idején miért csak az adás előtt és után mertek hirdetni, mintha a reklám nem a Sajtóklub, hanem az azt megelőző, illetőleg az az után következő műsoroknak szólna. 

Azt sem hiszem, hogy egymillió jobboldali rettegésből nézte volna.

Sőt, nem csak az én meggyőződésem, hogy a Sajtóklub egy olyan kohéziót, egy olyan „virtuális közösséget” alakított ki a jobboldalon, amelyre – főleg azért, mert a polgári körök is már a múlté – elemi szükség lenne, hiszen a jobboldali szavazók közössége darabokra mállott. 

A műsortól inkább a másik oldal rettegett, hiszen az záratta be. Sőt, talán emlékszel rá, a szabad szótól és a szabad véleménytől való rettegése még ezen is túlvitte. Olyannyira, hogy kormányszinten vette fel a kapcsolatot az akkori szociáldemokrata burgenlandi kormánnyal és magával az osztrák kormánnyal elérve, hogy a Medgyessyék első hónapjaiban megszüntetett Sajtóklub burgenlandi tömeggyűlésére érkező magyarokat a határon visszafordítsák!

És ekkor volt az, amikor az egykori szabadnépes Paul Lendvai lihegve, örömmel és a kormányt is megnyugtatva nyilatkozott a megrettent utódlap Népszabadságnak, hogy nyilvánosságra hozott elképzelésünknek (megvizsgálnánk egy szabad rádióállomás beindításának lehetőségét az osztrák oldalon) semmi alapja nincs, mert ezt bizony a nagy, szabad Ausztria megakadályozná.

(A Voltaire-i elveket két pofára kiáltozó, de annak érvényességét csak magukra nézve tűrő Lendvai-félékre mostanában egyébként igen, igen rossz idők járnak: röpke néhány év, és általános lesz az autókban az internetes rádiózás, amelynek technológiája már ma teljesen adott.)

A kormány a Sajtóklubot éppen olyan veszélyesnek találta, mint a szerencsétlen adásidő ellenére is a millión felüli hallgatottságnak örvendő Vasárnapi Újságot és elsősorban – bocsánat a netán szerénytelenségnek tűnő tényszerűségért – az abban a háromnegyed 8 után elhangzó jegyzetet, amelyre sokan állították be vekkerüket. És a Fideszben is voltak, akik nem szerették azt, akár a Sajtóklubot. 

A kormány sok okból találta veszélyesnek. Pedig – hogy egy picit elkalandozzak – mindkét műsor igen amatőr volt.

Emlékezz: olykor fél óránál se töltöttünk többet az előzetes megbeszéléssel, majd pedig azt élőben sugározták, tehát mindenfajta szerkesztés és vágás nélkül.

Talán éppen az amatőrsége miatt is a megszokottnál erősebben hangzó őszintesége fokozta még vonzerejét, mint ahogyan ugyanez a tulajdonsága kergette szinte őrületbe azokat, akik mindent és oly sokat elkövettek, hogy a műsor megszűnjék. 
 
A kormányra nézve a műsor fokozattan veszélyes volt azért is, mert az a Fideszt is bírálta – jobbról! Ugyanis a nézők – még ha nem is fogalmazzák meg maguknak – sokkal inkább elfogadják egy kormány teljesítményét egy olyan műsortól, amely bírál is, mintha az csak dicséretet kerepelne. 

Azt hiszem egyébként pontosan ugyanez az amatőrizmus vonzott oly sok embert a Vasárnapi Újságban elhangzó jegyzethez, mert „profi” rádiós ép ésszel egyetlen rádióban sem hinné el, hogy olykor akár nyolc perc hosszúságú jegyzettel le lehet kötni ma bárkinek a figyelmét, nem hogy egy millió embernek. És azt is ugyanaz az akkori kormány, illetve a Fidesz hibáival szemben megnyilvánuló tónus tette az egészet, ahogyan mondják, „hitelesebbé”. Azon hibákról beszélek, amelyeket a Fidesszel kapcsolatban akkor még szinte alig emlegettek, míg ma ezekről beszélnek - az akkorinál sokkal nagyobb hangerővel - baráti társaságok vagy erről szól olyannyi internetes bírálat, jócskán beleértve Orbán Viktort is: ehhez elég valakinek akár a fülét kinyitnia, akár ráklikkelni néhány jobboldali internetes portálra. 

De azért nem akarok úgy tenni, mintha nem érteném meg a kérdésedben rejlő „kényes” részt.

Hogyne, a Fideszben voltak, akiknek nem tetszett a roppant népszerű Sajtóklub, mint ahogyan – hasonlóan a szabaddemokratákhoz és az MSZP-hez – az abban elhangzó jegyzet.

Ugyanis a Fideszben egyesek összekeverték – és összekeverik – a pártot és a pártsajtót: nem értik, hogy az utóbbi hitele sok jobboldali szemében kicsi, sok jobboldali szemében pedig nulla.

Te is tudod, András, hogy ez a felfogás – ugyancsak magyar jobboldali politikai specialitás – Orbán Viktorig terjed, akit jóval kevésbé zavar, ha a legádázabb balliberális „kérdező” vallatja, de a jobbról jövő bírálatra hiperérzékeny. Aminek élő bizonyítéka: én még nem igen láttam olyan vele készült interjút a jobboldali médiában, amely – egyszerűsítve - ne az „ugye a kormány gazember?” kérdés és a „de még mekkora!” válasz sémájára épülne fel. Vagyis nem láttam, hallottam vagy olvastam eddig még egy olyan interjút vele, amelyben megkérdezik tőle például, hogy miért nem épített ki máig tartó jobboldali intézményeket, és ha szerinte ez akkor lehetetlen volt, vajon vannak-e bizosítékai annak, hogy ugyanez nem ismétlődik meg egy újabb jobboldali kormány esetén?

(Folyt. a jövő héten)


Agárdi Péter
a Magyar Rádió Zrt. kuratóriumának MSZP-s tagja
 

Ön Such György rádióelnökről hozsannázott a Népszava január 3-i számában. 

Csupán ezt a tényt kívántam itt tudatni az olvasókkal, nehogy e dicséret létéről csak e kormánylap olvasói tudjanak. 

Ön levelében egyébként azt állítja, hogy a rádió hallgatottsága nőtt. 

Nem gondolja, hogy az önt is eltartó adófizetők megérdemelnék, hogy a hallgatottságra vonatkozó felmérésüket legalább interneten elérhetővé tegyék? 

Ellenkező esetben hogyan higgyünk önnek, aki már az egypárti diktatúrában is agitpropos volt?

(Lovas István - Demokrata)