Egy északkelet-felvidéki erdő tulajdonosa ellen a szlovák állami erdővállalat 2009-ben indított pert, a hatóságok szerint ugyanis a tulajdonos magyar nemzetiségű édesapjától 1946-ban el kellett volna kobozni az erdőt. Az állam első- és másodfokon is elveszítette a pert, a Főügyészség 2014-ben mégis egy rendkívüli felülvizsgálati kérelemmel élt. Ennek következtében a Legfelsőbb Bíróság 2015-ben kimondta: mivel a panaszos felmenői magyar nemzetiségűek, a Benes-dekrétumok alapján földjeiket el kellett volna kobozni. A bíróság érvelése alapján az államnak utólag is érvényesítenie kell az ingatlan elkobzását. A strassburgi bíróság keddi történelmi jelentőségű ítéletével viszont megállapította a panaszos igazságos eljáráshoz való jogának megsértését.

E ponton közbe is kell szúrni, enyhén szólva komolyan vehetetlenek azok az „érvek”, melyeket hallottunk évek óta szlovák jogászoktól és politikusoktól, miszerint a dekrétumokat felesleges hatálytalanítani, ugyanis már nem fejtenek ki joghatást. Mostantól strassburgi ítélet bizonyítja, hogy ez nem igaz, az állami szervek egy állítólagosan „halott jog” alapján próbálják megfosztani a polgárokat tulajdonuktól. De én még a „halott joggal” való „érvelést” sem tudnám elfogadni, hiszen abban az esetben is egy kőkemény elvi és szimbolikus kérdés, viszont a mellékelt példa bizonyítja: igenis ki tud konkrét jogi hatást fejteni.

S akkor most érdemes egy kis kitérőt tennünk, távolabból indítva az ügy elemzését. Az alábbi sorokat bárki szíve-joga alapján minősítheti szubjektívnak, egyet is lehet vele érteni, és nem is. Az nem titok, hogy magam az európai népek közötti viszonyt, és ez igaz a Kárpát-medencére is, alapvetően konnacionalista alapon gondolom el. Ami azt jelenti, figyelembe kell vennünk azokat a társ- és sorközösségi tényezőket, melyek minket összekötnek, és nem csak azt, amelyek elválasztanak. Természetesen ilyeneket szem előtt tartani, hogy is mondjam csak, kevésbé rázós például a lengyelekkel, mint a szlovákokkal, és ez teljesen érthető és világos is. Rendkívül sok történelmi és napjainkig tartó kibeszéletlen és megoldatlan ellentét feszül. És ez nincs is jól így, és nem lehet elégszer hangsúlyozni, bármilyen európai nemzetek közötti összefogás kizárólag az igazságosság talajáról indulhat ki. A szlovák-magyar is.

Azt sem titkolom, hogy például a románokkal kapcsolatban bármilyen ilyen jellegű, konstruktív és előremutató, a múlt sérelmeit objektíven értékelő diskurzust szinte teljességgel lehetetlennek tartok, semmi jel nem mutat arra, hogy ez az út járható lenne, így finoman szólva is őrült álmodozás még felvetni is. De így kirajzolódhat egy olyan kép az olvasóban, hogy én kvázi „rangsorlom” a környező népeket, kivel „van több gond”, és kivel kevesebb. Ha valaki ezt a következtetést vonja le, ám tegye, de messze nem ez a lényeg. Ugyanakkor az is igaz, korábban valóban beszéltem több alkalommal olyan szlovák nacionalistákkal, akikkel el tudtunk jutni odáig, hogy abban megegyeztünk, Trianon valóban igazságtalan, és teljességgel megértették, nekünk, magyaroknak miért fáj, és abban is konszenzus alakult ki, milyen azonos kihívásokkal néz szembe a 21. század kezdetén mind a magyar, mind a szlovák nép. Nyilván ezzel nem oldódott meg az alapprobléma, nem változott meg a múlt sem, de a maga helyén kezelve azért figyelembe lehet venni.

Felmerülhet a kérdés, vajon a visegrádi négyek szövetsége mennyiben jelenthet megoldást a létező problémákra. Hiszen valóban, Magyarország és Szlovákia egy szövetségi rendszerben van, és az is igaz, a V4 gondolata, miszerint legyen egy egységes és összetartó tömb kelet és a nyugat ütközőzónájában, éppúgy magyar, mint szlovák, lengyel és cseh érdek, erről kár volna vitát nyitni; a térségben élő népeknek ez a helyes útjuk, nem az, hogy aktuálisan épp a kelet vagy a nyugat gyarmatai legyenek. Csakhogy ez úgy nem működhet hosszú távon jól, még ha például a migrációs nyomás összetartja és ideiglenesen el is fedi a kibeszéletlen problémákat, ha az nem az igazságosság elvét figyelembe véve létezik.

Márpedig megkerülhetetlen kérdés e tekintetben a Benes-dekrétumok ügye. Teljesen világos, hogy minket, magyarokat sért a leginkább (de éppúgy a németeket is, hiszen rájuk is a kollektív bűnösség elvét süti), így hát a mi feladatunk, hogy küzdjünk ennek megszüntetéséért, de arra azért érdemes felhívni a figyelmet, hogy a V4 érdekei ellen is hat.

Mert először vagyunk magyarok, és csak azután európaiak. A kettő nem cserélhető fel, a magyar érdeket és az európai (ez nem azonos az Európai Unióval) érdeket, amennyiben lehet, össze kell hangolni, de ha nem, akkor mindig a magyart kell előnyben részesíteni, ez így természetes, így normális. Most már csupán az a kérdés: mit ér a strassburgi ítélet? Önmagában semmit. Csak abban az esetben, ha erre (is) hivatkozva a magyar kormány, amennyiben kell, kőkeményen véghezviszi akaratát a szlovákkal szemben, és ráveszi őket arra, hatálytalanítsák ezt a szégyenteljes dekrétumot.

Ha ez nem történik meg, akkor meg kell állapítanunk, a „visegrádi országok” szellemiségébe belefér az, hogy egyik tagországuk jogilag hatályban tart egy olyan rendelkezést, amely a vele egy szövetségben lévő, másik ország nemzetiségéhez tartozókat kollektíven bűnösnek tart.

Megrajzolni sem lehetne nagyobb ellentmondást! A kérdés már csak az, mire várunk?

Lantos János – Kuruc.info