Egyre rosszabbul áll Ukrajna az immár negyedik éve dúló háborúban. A front teljes hosszában felgyorsult az orosz erők előrenyomulása. Az utóbbi másfél hétben naponta átlagosan már 14 kilométert haladnak előre, és a legutóbbi egy hét alatt három ukrán régióban mintegy 200 négyzetkilométernyi területet, több mint 20 települést foglaltak el. A legkritikusabb helyzet Szumi régióban alakult ki, ahol az orosz csapatok – Putyin „ütközőzóna” létrehozására vonatkozó parancsát követve – újabb támadásokat indítottak, de törnek előre a Donbasszban, és légi támadásokkal pusztítják a hátországban a hadiipari létesítményeket, mindenek előtt a dróngyárakat. Közben a Moody’s csődközelinek minősítette Ukrajnát, a demográfiai helyzet katasztrofális, és ha ez még nem lenne elég, a béketárgyalásokon sem az ukrán taktika érvényesül.

A Nyugat is egyre inkább szembesül a realitásokkal, amit mutat a JP Morgan pénzügyi holding friss elemzése, amelynek úgymond Kijev szempontjából legelőnyösebb forgatókönyve is olyan pontokat tartalmaz, amelyek elfogadásáról az ukránok eddig hallani sem akartak.

A szakértők szerint Ukrajna még a legjobb esetben is el fogja veszteni az ország területének a 20 százalékát, és lemondhat a NATO-tagságról is. A háború a szcenáriók mindegyike szerint Kijev veresége felé halad, ugyanakkor nem számol Ukrajna teljes elfoglalásával. Az elemzés rámutat, mivel Európának a fegyverei, Ukrajnának a harcosai, az Egyesült Államoknak pedig a türelme van fogytán, és meggyengült a transzatlanti egység, Zelenszkij elnök valószínűleg kénytelen lesz valamikor még ebben az évben elfogadni egy Oroszországgal kötött megállapodást, amely befagyasztja a harcokat, de nem vezet átfogó békeszerződéshez.

A JP Morgan szerint a négy szcenárió közül az úgynevezett grúziai forgatókönyv a legvalószínűbb, amelyre 50 százalékos esélyt ad a jelentés. Ebben az esetben érdemi katonai támogatás hiányában Ukrajnában folyamatos lesz az instabilitás, lelassul a növekedés és a fellendülés, és az idő múlásával csökkeni fog a külföldi támogatás, meghiúsul mind az EU-, mind a NATO-tagság, így az ország fokozatosan visszacsúszik Oroszország befolyási övezetébe.

Ukrajna szempontjából a legelőnyösebb kimenetel a koreai modell lenne – ennek az esélye a JP Morgan szerint 15 százalék -, amely európai csapatok állomásoztatásával, valamint Washington további hírszerzési támogatásával számol. Ukrajna ebben az esetben sem kapna NATO-tagságot, viszont az ukrán állam ellenőrzése alatt álló megmaradt ország sokkal stabilabb, virágzóbb és demokratikusabb pályára állhatna. Ebben a forgatókönyvben az európaiak a befagyasztott orosz pénzekből építenék újjá az országot.

Szintén 15 százalék esélyt ad az elemzés az Ukrajna szempontjából legrosszabb szcenárióra, miszerint az ország Belaruszhoz hasonlóan Moszkva vazallusává válik. Ebben a forgatókönyvben Oroszország gyakorlatilag megnyeri a háborút, Ukrajna egyáltalán nem részesül semmiféle amerikai katonai támogatásból, és ez Európa részéről is csak minimális lenne. Ez megosztja a Nyugatot, és ezzel újabb lendületet kap a második világháború utáni világrend átalakulása.

Az elemzés szerint még 20 százalék esélye van annak, hogy hasonló helyzet alakul ki, mint Izraelben, tartós katonai és gazdasági támogatás jelentős külföldi csapatok jelenléte nélkül. Ehhez azonban a Nyugat részéről is engedmények kellenének, így Putyinnak továbbra is elegendő gazdasági előnyre, ehhez a szankciók enyhítésére, és erősebb kapcsolatokra lenne szüksége az Egyesült Államokkal. Ez a szcenárió a külföldi csapatok állomásoztatása kivételével lényegében lehetővé tenné a különböző nyugati támogatások további küldését Kijev számára. Ha ez a forgatókönyv valósulna meg, akkor egyrészt Ukrajna képes lenne a hadseregének modernizációjára, illetve saját elrettentő képesség kiépítésére, másrészt viszont viszonylag nagy esélyt adna a konfliktus kiújulására.

A potenciális békemegállapodás annak függvénye – véli a JP Morgan elemzése -, hogy Vlagyimir Putyin mennyire elégedett a Nyugat által tett engedményekkel, másfelől, hogy milyen biztonsági garanciákkal járna egy megegyezés. Ezért aztán érdemes felsorolni, hol húzódnak orosz szempontból azok a bizonyos vörös vonalak.

Mivel Moszkva a háborút kiváltó okok megszüntetésében látja a rendezés kulcsát, Putyin ragaszkodik Ukrajna semlegességéhez, követeli a NATO keleti irányba tartó bővítésének teljes leállítását. Moszkva elképzelése szerint Ukrajna semlegességének hivatalos garantálása hosszú távon is kizárná a nyugati katonai szövetségekhez való csatlakozást. A Kreml emellett elutasítja a NATO országaiból álló katonák, így akár békefenntartók érkezését, ragaszkodik a legalább részleges demilitarizációhoz, ezért nem lehet szó békeszerződésről, ha a Nyugat folytatja Ukrajna felfegyverzését, az ukrán hadsereg modernizációját. Az orosz elképzelések szerint mindezt az új európai biztonsági struktúra kialakításának részeként lehetne szabályozni. Moszkva a békemegállapodásban szeretné de jure elismertetni a stratégiai jelentőségű Krím félsziget, illetve legalább de facto a négy kelet-ukrajnai terület véglegesen Oroszországhoz csatolását. Mint ahogy az orosz követelések között ott van a nyugati szankciók fokozatos feloldása, valamint az orosz aktívumok zárolásának a megszüntetése is.

Egyre inkább látják tehát már a nyugati szakértői körökben is, hogy ebben a háborúban Ukrajna nem győzhet. Amit ebből a konfliktusból ki lehetett hozni, azt a Nyugat is kihozta. Ezt Donald Trump látja, így már hátrább lépne, az európai szövetségesei azonban még lehetőséget látnak a maguk számára a háború folytatásában.

A hadiipar felpörgetése révén vélik rendezni a gazdasági gondjaikat, a konfliktussal magyarázhatják a védelmi kiadások növelését is, arról nem is beszélve, hogy a háború nevében felvett gigahitelek révén felgyorsíthatják az EU központosítását. A „hajlandók” koalíciója tehát attól tart, hogy egy tartós béke dugába dönti az Európa militarizációját célzó terveiket. A háborús veszély eltűnésével pedig nehéz lenne megmagyarázni az európai gazdaságok mélyrepülését, a szociális háló szakadozását, és nehéz lenne érvelni a fegyverkezés mellett. Sőt, a háború mögé bújva könnyebb visszaszorítani az alternatív véleményeket, és az új helyzetben erősödő pártokat.

A „tettrekészeknek” ez a hozzáállása felbátorította az ukrán vezetést is, így Zelenszkijék is inkább csak azon munkálkodnak, miként lehetne kizárólag Moszkvát felelőssé tenni a háború elhúzódásáért.

Kijev eleve csak az Egyesült Államok nyomására egyezett bele a tűzszünetbe 2025 márciusában, mint ahogy elégedetlen volt Trumpnak az április végén elővezetett a Krím elismerését, és az Oroszország elleni szankciók feloldását meglebegtető béketervével is. Nem akarta azonban kockáztatni az amerikai támogatás elveszítését, enélkül ugyanis felgyorsulnának a fronton az események, és elkerülhetetlen lenne az összeomlás. Így aztán Zelenszkij nem mondhatott nemet, ám a „tettrekészekkel” a háta mögött folyamatosan abban reménykedik, hogy Putyin megtagadja a tűzszünetet, ez majd feldühíti Trumpot, aki így nemcsak folytatja Ukrajna katonai segélyezését, de a legszigorúbb szankciókkal bünteti a Kremlt is. Kijevnek és az európaiaknak tehát nincs konstruktív tervük a konfliktus diplomáciai rendezésére. A „békeretorika” mögé bújva destruktív módon valójában kizárólag arra összpontosítanak, hogy elfogadhatatlan feltételeket támasszanak, így Putyinra tolják a felelősséget. Az ukrán delegáció, figyelmen kívül hagyva a fronton kialakult helyzetet, szembemenve a realitásokkal, kizárólag arra koncentrál, hogy megtorpedózza a tárgyalásokat.

Kijev maximális célja, hogy Washington szigorítson az Oroszország elleni szankciókon, növelje vagy rosszabb esetben a jelenlegi szinten folytassa Ukrajna katonai támogatását. A minimális feladat legalább az európai támogatottság fenntartása.

Ezzel szemben Oroszország minimális célja a párbeszéd fenntartása az Egyesült Államokkal annak érdekében, hogy elkerüljék a szankciók szigorítását, és az Ukrajnának nyújtott katonai segély bővítését. Előbb-utóbb azonban szeretnék elérni, hogy Washington véget vessen Ukrajna segélyezésének. A végső cél pedig az, hogy a Fehér Ház kemény nyomást gyakoroljon Kijevre és Európára annak érdekében, hogy fogadják el Moszkva legfontosabb feltételeit a háború befejezéséhez. A Kreml ebben a játszmában folyamatosan igyekszik kikerülni a Kijev és az európaiak állította csapdákat, megőrizni a tárgyalásokon a kezdeményezést, és már csak azért sem reagálni hangosan az ukrán provokációkra, mert nemcsak Trumpot nem akarja maga ellen fordítani, de az úgynevezett globális Dél mielőbbi békében érdekelt országait sem.

A Trump jóindulatát megőrizni hivatott „washingtoni fronton” folytatott diplomáciai erőfeszítések mellett azonban a háború lezárása szempontjából legalább ilyen fontos, miként alakul a helyzet a fronton, valamint milyen az adott hatalom alapvetően a háború folytatását célzó törekvéseinek támogatása a saját társadalmában.

Putyin nyilvánvalóan arra számít, hogy előbb-utóbb áttörést ér el a csatatéren, és katonai eszközökkel elérheti, hogy Ukrajna teljesítse azokat a feltételeket, amelyeket jelenleg diplomáciai úton nem tud elérni. Különben nem utasította volna vissza a tűzszünetet, amiért cserébe Trump azért szankciók feloldásával és a Krím elismerésével jelentős bónuszokat ígért neki. Moszkva abból indul ki, hogy Ukrajna helyzete a fronton jelentősen romlani fog, az „ezer vágás” taktikájától kimerült ukrán csapatok elérik harcképességük határát, és a front szétesik. Abban persze Oroszországon belül is megoszlanak a vélemények, hogy ez heteken, hónapokon vagy éveken belül fog megtörténni. Ez ugyanis egyáltalán nem mindegy. Közben pedig nemcsak a Nyugat és Ukrajna, de Moszkva is számol azzal, hogy az ellenség hátországa destabilizálódik, és a fronthelyzet romlásával az Ukrajna megmentése érdekében Putyin jelenlegi feltételeit is elfogadni kész elitek fellázadnak Zelenszkij ellen.

Eközben persze a nyugati és az ukrán hatalmi elitek jelentős része továbbra is abból a feltételezésből indul ki, hogy legalább az európai támogatás megmaradásával Ukrajna még több évig képes lesz ellenállni egy felőrlő háborúnak. A hangsúly az orosz hadsereg emberi veszteségeinek maximalizálásán van, amelyet Moszkva a szerződéses katonák jelenlegi áramlásával nem tudna pótolni, így elkerülhetetlen lesz az újabb mozgósítás, amely a gazdasági helyzetnek a reményeik szerint az olajárak esésével párhuzamosan felgyorsuló romlásával együtt destabilizálja, és a hatalom ellen fordítja majd az orosz társadalmat.

Hogy kinek a számítását igazolja végül az idő, azt mindenek előtt a csatatéren kialakult helyzet döntheti el. Ezért a tárgyalások akkor gyorsulhatnak fel, ha egyértelművé válik a helyzet a fronton, ami arra kényszeríti a kifulladó oldalt, hogy elfogadja az erősebb fél feltételeit. Vagy mindkét fél arra a következtetésre jut, hogy erői kimerültek, és céljaik elérése katonai eszközökkel egyre kevésbé valószínű, közben pedig az elhúzódó háború megnöveli a belső kockázatokat.

Itt még nem tartunk, hiszen mind Moszkva, mind pedig Kijev továbbra is abban reménykedik, hogy a helyzetet a maga előnyére fordítja. Az áttörésre egyértelműen Oroszországnak van nagyobb esélye. Főleg akkor, ha Trumpnak lesz elegendő mozgástere ahhoz, hogy hátrébb lépjen a konfliktustól.

Ezzel egyszerre siettethetné a számára oly fontos tűzszünetet, és terhelhetné a felelősséget a történtekért elődjére, valamint a „tettrekész”, a háború lezárását akadályozó európaiakra. Egyelőre azt látjuk, hogy egyre határozottabban bontakozik ki az orosz hadsereg nyári offenzívája. Nagy kérdés, mit lép majd erre Trump? Engedi a folyamatot kibontakozni, avagy közbelép?

Stier Gábor - Moszkva tér