Arról már esett szó portálunkon is, hogy Merz „kulcsembernek” tartja Trumpot, amerikai-európai együttműködésről győzködte az orosz-ukrán háború kapcsán, illetőleg szóba kerültek az Európára kivetett amerikai vámok (ahol egyébiránt – jelen állás szerint legalábbis – az EU-val fognak tárgyalni, nem külön-külön a tagállamokkal, ami Orbánéknak is rossz hír).

Hiába azonban a jelen, a beteges német berögződés a második világháború miatt ezúttal is utat tört magának. Fontos megjegyezni, hogy ez a kényszerbetegségnek is diagnosztizálható állandó magyarázkodás és lesütött szemmel való szégyenkezés eleve lehetetlenné teszi azt, hogy Németországban bárki komoly tárgyalópartnert lásson, ebből következik minden más egyéb mellékhatás is.

1945, vagyis a második világháború vége óta egyetlen németországi kormány sem tudta ezeket a berögződéseket levetkőzni, így képviselni sem tudta soha a német érdekeket meghunyászkodás és önkéntes alárendeltség nélkül. Szigort és erélyt egyetlen esetben képesek felmutatni, történetesen amikor a nemzetiszocializmust kell üldözni.

Isten tudja, hogy miért, de Merz szükségét érezte, hogy szóba hozza az 1944. június 6-án történt D-napot, vagyis a szövetségesek partraszállását Normandiában. Az eseményt mindenki ismeri, nem is megyünk bele a részletekbe, itt most elég annyi, hogy Merz ezzel próbálta a német büszkeséget csorbítani, az amerikait pedig felhúzni.

„Szeretném emlékeztetni, hogy holnap lesz június 6-a. Ez a partraszállás napja, amikor az amerikaiak véget vetettek a háborúnak Európában” – közölte Merz Trumppal, aki erre logikusan – és a német kisebbségi érzéstől mentesen – és egy kissé kérdő hangsúllyal megjegyezte, hogy „önöknek az nem volt egy túl kellemes nap” (majd az újságírók felé fordulva derülten, Merz felé mutatva még egyszer megjegyezte, hogy „this is not a great day”, vagyis ez nem egy túl jó nap).

Merz erre annyit reagált, hogy „nem, nem volt kellemes nap, azonban hosszú távon ez biztosította a felszabadulásukat a náci diktatúra alól”, majd hozzátette, hogy „a németek ezért tartoznak Amerikának”.

Nem vagyok német, de még így is ökölbe szorul az ember keze ennek az irritáló, megalázó meghunyászkodásnak a hallatán. Ez az a pont, amikor a másik fél már semmibe nem fogja nézni a tárgyalópartnerét, hiszen a diplomáciában sem bocsájtják meg az efféle gyengeséget.

Trump és az Egyesült Államok pedig végképp nem, hiszen az elnök reakciója mindent elárult, mennyire karakteridegen tőle ez a viselkedés. Megjegyzését véleményem szerint kétféle módon is értelmezhetjük, ki-ki döntse el maga, melyik áll közelebb a valósághoz.

Értelmezhetjük úgy, hogy Trump egyszerűen csak megjegyzi, hogy az nem volt egy túl jó nap nekik, abból kiindulva, hogy mégis ki örülne annak, ha a saját országát megtámadják.

Trump hangsúlya azonban kissé kérdő, mely jelenthet egy egyszerű, beletörődő „kérdést”, amely inkább kijelentés, de aposztrofálhat passzív-agresszív felkérdezést is szemrehányás gyanánt, hogy „az nem volt egy kellemes nap?”. Utóbbi azért valószínűtlen, mert Merz magyarázkodása után megjegyzi, hogy „ez igaz”.

Tehát ezekből az alternatívákból lehet csemegézni, az viszont bizonyos, hogy Trump előtt, aki amúgy is, fogalmazzunk úgy, hogy „erőteljes diplomáciát képvisel”, egy nagy büdös senki az, aki így vélekedik a saját nemzetéről.

Aki pedig mindenki lábtörlőjeként viselkedik, azt sehol nem kímélik, vagy tisztelik. Jól jelzi ezt, hogy a Kreml a szívére vette Merz szavait és megsértődtek, hogy nem nekik jár a legnagyobb „nácítlanító” titulus.

Hányinger.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info