A mai politikai lumpenelit első számú közellenségének a Jobbikot tekinti, lett légyen szó akár a három kormánypártról, akár a parlamenti álellenzékről. Valójában napjainkban Magyarországon ötfejű egypártrendszer működik, mely lényegét tekintve a mesebeli pusztító és gonosz hétfejű sárkányhoz hasonlatos, a parlamenti színház szereplői – kártékonyságuk figyelembe vételével – azzal méltán lennének közös platformra állíthatók.


Az MSZP részéről teljesen természetes a története során oly sokszor alkalmazott – mára már teljesen hatástalan – antifasiszta-népfrontos retorika megszólaltatása, egyszersmind a kirekesztéssel, faji diszkriminációval, antiszemitizmussal és egyéb hasonló esztelenségekkel történő riogatás. E tartalom nélküli hívószavak szajkózása ma már épp ellentétes válaszreakciót indukál a magyar társadalom többségében, mint amire a politikai korrektség dogmáját kiagyaló, mindenfajta realitástól elrugaszkodó antifák számítani szeretnének. A veterán elvtársak és ifjú szocialista újtőkéseink azonban ezt a taktikát alkalmazzák már húsz éve a nemzeti-konzervatív ideológiájú radikális politikai erők ellehetetlenítésére.

Más a helyzet azonban az ún. mérsékelt, polgári-nemzeti jobboldal politikai formációival, pontosabban annak egyetlen pártjával, a Fidesszel. (A mai KDNP Orbánék által gründolt kvázi-párt.) A Fidesz a Jobbik 2003-ban történt megalapításától mintegy három évig a nyilvánosságnak szánt üzeneteiben meg sem említette a nemzeti radikális párt nevét, nyilván abból az elvi megfontolásból, hogy amiről nem beszélünk, az nem létezik, s a politikai ellenfél számára még negatív reklámot sem ajánlatos folytatni, hiszen az egyfajta bumeráng-effektusként visszaüthet. Megváltozott a helyzet az európai parlamenti választásokat közvetlenül megelőző időszakban. Miként az belső fideszes körökből kiszivárgott, a narancsos párt vezetése – érzékelve a Jobbik viharos erejű előretörését – titokban reprezentatív közvélemény-kutatást végeztetett, amelynek végeredménye sokkoló volt Orbán Viktorék számára: a Jobbik várhatóan a hazánkra jutó mandátumok mintegy 15 százalékát fogja megszerezni. Ezen eredmény ismertté válása után kezdett a Fidesz egy rendkívül durva és agresszív Jobbik-ellenes kampányba, azért, hogy, ha már nem is tudja megakadályozni, hogy az új erő képviselőket küldhessen Brüsszelbe, akkor legalább ezek számát minimalizálja. Be sem fejezve a jobbikos politikusok gyalázását és rágalmazását, a fideszes hangvétel napjainkban ismét fortissimóba váltott át. Újra hallhatjuk az unalmas, mind kevesebb meggyőződéssel előadott szlogeneket: a nemzeti radikálisok megosztják a konzervatív-keresztény jobboldalt, a jelenlegi nemzetközi erőtér nem alkalmas a Jobbik-program számos pontjának megvalósítására, szembefordítja velünk az uniós nagyhatalmakat stb.

A teljesség igénye nélkül, mozaikkockákat kiemelve a Fidesz-történelemből, vessünk egy pillantást arra, hogy mely párt ügynöközi, s gyanúsítja az ex-kommunistákkal való együttműködéssel a Jobbikot, választói előtt már most egy majdani MSZP-Jobbik koalíció rémképét körvonalazgatva.

A Fidesz – miként az közismert – a magyarellenes, cionkolonialista, a kettős állampolgárságot csupán izraeli-magyarországi vonatkozásban preferáló SZDSZ ifjúsági tagozataként jött létre, s majdani vezetőit már egyetemista éveik alatt Soros-ösztöndíjas nyugat-európai tanulmányutakra küldték, ahol elit egyetemeken látták el őket a szükséges ismeretekkel. Mindez még abban az időben történt, amikor egy átlagos magyar családban született vidéki vagy budapesti fiatal a leghaloványabb reményeket sem táplálhatta afelől, hogy életében kijuthat bármely nyugat-európai tudományos vagy oktatási intézménybe akár hallgatóként, akár tanárként. Kivéve persze azt az esetet, amikor alkalmazkodott mentorai értékrendjéhez és magává tette a kötelező, neoliberális dogmát. Az 1990-1994 közötti parlamenti ciklus időszakából jó néhány, méltán hírhedtté vált fideszes politikai megnyilvánulásra emlékezhetünk még. A reprivatizáció kontra kárpótlás parlamenti vitájában Orbánék úgy foglaltak állást, hogy senki ne részesüljön semmiféle pénzbeli, illetve ingatlanjuttatásban (ezt az elvet természetesen sem a Fidesz, sem stratégiai szövetségese, az SZDSZ nem tartotta alkalmazhatónak az ún. holokauszt-túlélők sokadik és végtelenített kárpótlását illetően). A trianoni gyásznap törvénybe iktatását a Fidesz értelmetlen, felesleges, ún. „magyarkodásnak” tartotta, s a házbeli megemlékezésről demonstratív módon kivonultak frakciójának tagjai. Végül arra is jól emlékezhetünk, hogyan gúnyolódtak a fideszesek a történelmi, keresztény egyházakon és a valláson, amikor Orbán Viktor „imához” vezényszavára letérdepeltek képviselői a parlament üléstermében.


A 2002. évi választási kudarc óta pedig meglehetősen sok furcsaságot tapasztalhatunk a „vezénylő tábornok úr” irányítása alatt masírozó, 1994 óta politikai marketing-megfontolásokból a jobboldalra átaraszoló párt politikájában. Nézzük mindjárt a 2002. évi parlamenti választásokat. A bolsevik utódpárt, az MSZP – akárcsak 1947. évi „kék cédulás” jogelődje – csalásokkal szerezte vissza a politikai hatalmat négyévnyi szünet után. Erről a fideszes agytrösztnek, Orbán vezérkarának tudnia kellett, hangoztatták is a bukás után, hogy a szocialisták a választás rendje ellen elkövetett bűncselekmény-sorozatnak köszönhetően bitorolják a kormányzati pozíciót. Egy szó mint száz, a Fidesz politikusai által irányított állami hatóságoknak hiteles információkkal kellett rendelkezniük arról, hogy miféle voksolási kalózakciót terveznek az MSZP-sek, mégse tettek semmit ennek megakadályozására. Amennyiben viszont sejtelmük sem volt a Fidesz vezetőinek arról, hogy mi készül, a helyzet még inkább tekinthető tragikomikusnak. Hiszen a Kövér László titokminisztersége alatt virulensen továbbélő és működő egykori kommunista hálózati és titkosszolgálati apparátus hülyét csinált Orbánékból. A narancsos szurkolótábor tagjai eldönthetik, melyik verzió az elfogadhatóbb számukra, mert nekünk, nemzeti radikálisoknak az egyik felvetés borzasztóbb, mint a másik.

Immáron hét esztendeje a Fidesz minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy elkerülje a kormánybuktatást, s az előre hozott választások kiírását. Rögvest a 2002. évi hatalomváltás után Orbán Viktor kezdeményezésére megszerveződött a polgári köri mozgalom (melyet „merjünk kicsik lenni” Kovács László a rá jellemző „sziporkázó” szellemességgel nemes eleganciával PÖCS-nek, azaz polgári öntevékeny csoportoknak nevezett). Az egész ország területét lefedő civil körök azonban rövid időn belül kezdtek kényelmetlenné, mi több, vállalhatatlanná lenni Orbánék számára, minthogy tagságuk jelentős hányada nemzeti radikális meggyőződésű volt. Ennélfogva az indulásakor nagy reményekkel kecsegtető nemzeti ellenállási mozgalom lendülete rövidesen alábbhagyott, mivel a Fidesz-vezetés úgy ítélte meg, hogy veszedelmes szellemet engedett ki a palackból, így aztán „ejtette” a polgári köröket.
A rajongótábort azonban – amely Orbánt karizmatikus vezéregyéniségként, a misztikus rajongás határát már-már megközelítve egy új Szent Istvánként vakhittel követte – egy akolban kellett tartani, ezt a politikai célt szolgálták a jelesebb ünnepek, belpolitikai botrányok, évfordulók alkalmából megrendezett Fidesz-nagygyűlések, illetve parlamenti színjátékok. E rendezvényeken állandóan visszatérő retorikai közhelyként Orbán Viktor és más felszólalók az unalomig ismételgették, hogy elég volt a szocialista- szabad demokrata kormányzat közéleti ámokfutásából, ezt nem tűrhetjük tovább, előre hozott választásokra van szükség, 72 órás ultimátumot nyújtunk át a kormánynak, a 2006. évi önkormányzati választásoknak, a 2008. évi, egészségügyi és oktatási sarc tárgyában kiírt népszavazásnak, illetve a 2009-es EP-választásoknak földcsuszamlásszerű belpolitikai következményei lesznek és a példákat még hosszan sorolhatnánk. S mi lett ezen bombasztikus kijelentések valóságos következménye? Természetesen az égvilágon semmi, maradt régiben a bús magyar élet, a Fidesz tovább folytatta impotens, kozmopolita-globalista urai elvárását és igényeit minden téren kielégítő politikáját.

Ami pedig az egyes konkrét bel-, illetve külpolitikai kérdésben történő Fidesz-állásfoglalást illeti, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy minden előzetes fogadkozás ellenére a legnagyobb „ellenzéki” párt kétszer is elárulta erdélyi magyar testvéreinket, s bebizonyította, hogy soha, egyetlen percre sem gondolta komolyan a kiállást a székelység autonómiája mellett. 2005. szeptember 26-án a fideszes „honatyák” feltétel nélkül megszavazták Románia európai uniós csatlakozását, majd, hogy senkinek ne legyenek kétségei Orbánék nemzetpolitikájának mibenlétéről, 2007. december 17-én szintén megszavazták a napokkal korábban aláírt lisszaboni szerződést, amely egyfelől drasztikusan korlátozza majd nemzeti szuverenitásunkat, másfelől a Fidesz ismét cserben hagyta az erdélyi magyarságot, hiszen nemleges voksolása esetén – lévén kétharmados törvényekről szó – Magyarország vétójával megakadályozható lett volna mind Románia felvétele az Európai Unióba, mind a lisszaboni szerződés hatályba lépése.

A Fidesz valamilyen rejtélyes oknál fogva kényszeresen igyekszik a világuralomra törő cionista körök elvárásainak és gyarmatosító törekvéseinek szervilis buzgalommal megfelelni.


A párt elnöke amerikai látogatásai alkalmával soha nem mulasztja el, hogy hódolatteljes gesztust gyakorolva tiszteletét tegye az amerikai zsidó szervezetek és lobbi főhatalmasságai előtt, s a Fidesz külkapcsolatainak alakításában meghatározó a Magyarországot felvásárló Izraellel kialakított diplomáciai jó viszony. 2005. június 23-án Orbán Viktor a következő nyilatkozatot tette az apartheidpolitikát folytató államban tett látogatása alkalmából. „ A Likud egy nemzeti párt, kormányzópárt és nemzeti párt Izraelben. Mi is nemzeti párt vagyunk Magyarországon, az elveink is közel vannak egymáshoz (Megj.: bár olyan következetesen képviselné a Fidesz a magyar érdekeket, mint teszi ezt a Likud a zsidó érdekek tekintetében!), szeretnénk, hogyha a jövőben az együttműködésünk még szorosabb lenne, mint a múltban volt. Ennek a jövőre nézve lehet jelentősége.” Vagyis egy állítólagos keresztény-nemzeti, konzervatív politikai formáció testvérpártjának tekinti a leplezetlenül kirekesztő, fajgyűlölő a zsidó érdekek mindenek felettiségét valló Likudot.

Nos, ez tehát az a párt, amely a Jobbikot lankadatlan buzgalommal rágalmazza és kelti rossz hírét a jóhiszemű választópolgárok előtt. Különösen visszataszító jelensége a Fidesz-kampánynak az MSZP-től eltanult „suttogó propaganda” alkalmazása. Az egész országban tapasztalható, hogy fideszes körökből a Jobbik vezetőivel kapcsolatos becsületsértő, hazug, rágalmazó állításokon alapuló információkat bocsátanak útjukra. Volt kitől tanulniuk, hiszen a párt mai vezető garnitúrája a KISZ, a MISZOT, illetve az MSZMP élcsapatában szocializálódott, nem egy esetben figyelemre méltó karriert futva be már az 1990 előtti időszakban is.


Szerencsésebb volna talán, ha a Fidesz helyi és országos szinten egyaránt a saját portája előtt sepregetne, s nem a Jobbik besározására fordítaná aktivistáinak energiáját és idejét, miközben politikusai  gyümölcsöző üzleti és baráti kapcsolatokat építenek ki a hatalom színfalai mögött a szocialista elvtársakból kafkai módon átalakult újgazdag milliárdosokkal. (Megj.: Kafka Az átváltozás című művének főhőse egy reggelen arra ébred, hogy ágyában óriási, csúf féreggé változott.)

Húsz év adatott a mai politikai vezető rétegnek, hogy bizonyítson: alkalmas és elhivatott a nemzet vezetésére, gazdasági, kulturális és szellemi értelemben való felemelésére. Megtette. Gyötrődik is tőle az egész ország népe és Kárpát-medencei testvéreink egyaránt. Egyetlen lépést kell még megtennie e társaságnak a nemzet érdekében: lelépni. Örökre és minél hamarabb. 

Lipusz Zsolt – Kuruc.info