Írásom címe első nekifutásra teljes történelmi képtelenségnek és anakronizmusnak tűnhet, minthogy egy olyan korszakot, illetve történelmi szakkifejezést kapcsol össze, amelyek semmiképp sem hozhatók valamiféle históriai közös nevezőre, mivel minimálisan is egy félévezrednyi távolság választja el őket egymástól. Magától értetődően a holokauszt, illetve a holokausztper fogalmát átvitt, metaforikus értelemben használom, s azt kívánom vele egyértelműsíteni és plasztikusan érzékeltetni, hogy fölöttébb racionálisnak, tudományosnak gondolt korunkban - bizonyos büntetőjogi területeken - ugyanolyan prekoncepcionális ítélkezési gyakorlat érvényesül, miként a - teljesen hibásan és hamisan - sötétnek, babonásnak tekintett középkor rettegett boszorkánypereiben. Azokban sem kellett a "bizonyítást nem kívánó, közismert" tényeket érvekkel, ellenérvekkel szembesítve megvitatni és argumentálni a bíróság előtt.
 |
A középkori joggyakorlatban evidenciának minősült, hogy léteznek rontó szellemek, amelyek emberi vagy állati külsőt öltve megrontják és hatalmukba kerítik a hívő ember lelkét, s halálos bűn elkövetésére kényszerítik különféle orgiákon, boszorkányszombatokon, s egyéb, a fekete mágia kárhozatát magukon hordozó rituális szeánszokon. Ismert például, hogy már Nagy Károly, illetve Jámbor Lajos törvényei is kemény büntetésekkel sújtották a lobogó lidérceket, akik nem átallottak a légkörben testet öltve megjelenni. Aztán szép számban találkozhatunk a korabeli forrásanyagban olyan esetekkel, amikor állatokat vont a nagybecsű ítélőszék büntetőeljárás alá boszorkányság vádjával. A franciaországi Corbeilben például az 1466. évi bírósági számadáskönyv szerint az ott gyalázatos cselekedeteik miatt kivégzett bizonyos Gillet-Soulart nevű polgár és kocája ellen indított per költségeit tételesen elszámolják. Így a kocának kiásott gödör, valamint 14 napos őrzésének, etetésének és a máglyán történő elégetéséhez szükséges rőzsének az ára is bekerült a bírósági kiadások költségvetési rovatába.
Nagyon tanulságos ebből a szempontból a kiváló francia romantikus regényíró, Victor Hugo "A párizsi Notre-Dame" című méltán népszerű regénye is. Ott ugyanis a főhősnőt, a mindenki által cigánynak vélt - valójában persze nem az - Esmeraldát és kecskéjét boszorkányság vádjával citálják bíróság elé egy gyilkossági ügyben. Az egyházi tanács királyi ügyésze, jogszabályi előírásból következő hivatali kötelezettségének eleget téve, a következő épületes szónoklatot intézi a tárgyalóterembe megidézett Djali nevű jámbor állathoz: "Figyelmeztetjük a kecskébe öltözött gonoszt, mely eleddig mindennemű ördögűzésnek ellene szegült, hogy ha rontásában megátalkodik, és a bíróságot rémítgeti, kénytelenek leszünk bitóra vagy máglyára küldeni". Magában a vádiratban pedig a következő állítást fogalmazza meg a törvényszék: "A vádlott, aki a cigányok nemzetségéből származik, boszorkányságra adta magát. Március 29-ének éjjelén, szövetkezve a perbe vont ördöngös kecskével, együttműködve a sötét hatalmakkal, bűbáj és ördögi praktikák alkalmazásával megsebezte és tőrrel ledöfte Phoebus de Chateaupers-t, a királyi őrség kapitányát".
A kínvallatás után, melynek során a szerencsétlen áldozat minden, a terhére rótt gaztettet bevall, immár semmi akadálya a töredelmes beismerésnek. Esmeralda bevallja, hogy "látta a felhők közt a Belzebub küldte kost, amelyet csak boszorkányok láthatnak, amikor gyűlésbe hívja őket (...), imádta Bafomet koponyáit, a templomosok e förtelmes bálványait (...), hogy rendszeresen paráználkodott a perbe vont idomított kecske alakjában megjelenő sátánnal (...), végezetül bevallja és elismeri, hogy az ördögnek és a közönségesen csuhás lidérc néven ismert gonosz szellemnek a segítségével (...) megsebesített és meggyilkolt egy Phoebus de Chateaupers nevű kapitányt".
 |
Az efféle bűnperekben józan, racionális érvekkel természetesen nem lehetett előhozakodni, jelen esetben például azzal, hogy mekkora ostobaság az egész boszorkányság-história. Az értelmetlenül agyongyötört Esmeralda ügyvédje is azzal érvel, miszerint már az V. századi száli frank törvény kimondja, hogy "ha egy boszorkány embert evett, s ez rábizonyul, 8 ezer dénár, azaz 200 arany solidus bírsággal sújtassék". Vagyis védence érdekeinek védelmében kénytelen kinyilvánítani a boszorkányhit elfogadását, hiszen csak ezen értelmezési világnézeti és büntetőjogi kereteken belül számíthat arra, hogy a törvényszék a lehető legméltányosabb ítéletet szabja ki rá.
Úgy tűnik azonban, hogy nemcsak a 15. századnak, hanem jelenkorunknak is megvannak a maga boszorkányperei, melyeken bizonyos eseményeket evidenciának kell tekinteni, még akkor is, ha ezek a további bizonyítást nem igénylő valóságmozaikok az elmúlt hat évtizedben bizony, meglehetősen jelentős metamorfózison estek át. S a szóhasználat is alig változott. Hiszen 1945 után a boszorkányok, sátánfiak, Bafomet, Belzebub szerepét átvették a nagy világégés vesztes országainak prominens alakjai, ennélfogva mindazok a közéleti szereplők, akik a későbbiekben valamiféle spirituális vonzalmat tápláltak a - kétségkívül - heroikus küzdelemben letűnt nemzetiszocialista, illetve fasiszta rezsimek és azok ideológiája, valamint történeti főszereplőik iránt, rögvest kiátkoztattak a "szalonképes" politika polkorrekt páholyaiból az új világrend hatalmasságainak s kodifikációs gyakorlatának köszönhetően. A hatalmi szándék, s az egész hivatali processzus lényegi üzenete változatlan maradt az idők során: sakkban, illetve rémületben kell tartani a potenciális vagy a valóságos alternatív ideológiai-politikai törekvések szószólóit.
Lipusz Zsolt - Kuruc.info
