A nemzeti érzelmű magyarok, sőt, a radikális hazafiak táborában is meglehetősen sokan vannak, akik még mindig ellenérzésekkel viseltetnek a Budapestet 1944/45-ben hősiesen védelmező magyar és német katonákkal szemben. „Áldozatuk már fölösleges volt”, „értelmetlen volt a további ellenállás”, hallhatjuk gyakran, mások pedig arra hivatkoznak, hogy a védelmet hatalmas erőfeszítések árán megszervező nyilasok „zsidókat lőttek a Dunába”, és más hasonló „bűntetteket” is elkövettek, tehát semmi esetre sem lehet velük „azonosulni”. Tisztelettel kérném azonban ezeket a radikális és kevésbé radikális honfitársaimat: gondolkodjanak el egy pillanatra.
Rugaszkodjunk el most a második világháborútól, és gondolatban menjünk vissza a török időkig. Képzeljük magunkat az egri várvédők, Szondi vagy Zrínyi katonáinak a helyébe. Közeledik a nyomasztó technikai és létszámbeli fölényben lévő török hadsereg, a magyar vitézek kevesen vannak, segítségre, felmentő sereg érkezésére pedig nem számíthatnak. A rendelkezésükre álló élelmiszer és lőszer csupán néhány hétig tart ki. Az esély a vár megvédésére egészen csekély, talán száz az egyhez. Mi a teendő ilyen helyzetben? Nos, a várvédők soraiban háromféle álláspont kristályosodik ki.
1. A legaljasabb, erkölcstelen gazemberek elhatározzák, hogy megpróbálnak átszökni az ellenséghez, ami ha nem lehetséges, akkor is megkísérlik a támadókat mielőbbi győzelemhez segíteni. Például úgy, hogy létfontos információkat juttatnak el a törökök részére, igyekeznek belülről gyengíteni a védők harci kedvét, és minden lehetséges módon akadályozzák az ostrom megszervezését. Az áruló ugyanis – a maga szempontjából egyébként racionálisan – a következőképpen okoskodik: a török túlerő iszonyatos, megfutamítani őket lehetetlen, előbb-utóbb bizonyosan mindenkit lemészárolnak. Ezért tehát, ha folytatjuk a harcot, egészen biztosan meghalok. Ezzel szemben, ha megpróbálok átszökni, belülről bomlasztani, akkor persze lebukhatok, ami azonban korántsem biztos, tehát van esélyem életben maradni. Ha pedig a török az én segítségemmel jut be a várba, akkor még kitüntetésre, vagyonra és hatalomra is számíthatok. Az áruló tehát úgy okoskodik, hogy a biztos halállal (esetleg fogsággal) szemben van esélye életben maradni, mi több, esetleg még pénzhez és hatalomhoz is juthat.
2. A várvédők második csoportját azok alkotják, akikben van annyi becsület és hazafias érzés, hogy képtelenek az ellenség szolgálatába állni, ezzel szemben viszont valóban értelmetlen vérontásnak tekintik a harcot a rettenetes túlerővel szemben. Aki így gondolkodik, talán gyáva, aki fél a harctól és a haláltól, de az is lehetséges, hogy egész egyszerűen racionálisan mérlegel – no nem a maga, hanem a várvédők, illetve a haza szempontjából. Mit érünk azzal, ha itt „hősködünk”, és lemészároltatjuk magunkat? – kérdezi a „kiegyező”. A török így is, úgy is elfoglalja a várat, kinek származik hát előnye abból, ha mi meghalunk? Megadás esetén szabad elvonulást biztosít számunkra a török – érvelnek –, ami lehetőséget ad arra, hogy valahol másutt folytassuk az ellenállást. De még ha fogságba vetnek is, onnan ki lehet talán szabadulni. A haza érdeke tehát a vár feladása mellett szól – érvelnek az óvatoskodók Iszméné (aki nem merte nővérével, Antigonéval együtt eltemetni halott bátyjukat) szellemében.
3. Az utolsó csoportban azokat a várvédőket találjuk, akiknek a szívében a legelevenebben él a becsület, a hazafiság és az erkölcs. Többnyire igazi istenfélő emberek ők. Példaképük Akhilleusz, Hektor, Leonidász, és más, az életüket a hazáért, a „jó tisztességért” (Balassi fejezte ki így magát) feláldozni kész hősök. Folyamatosan arról beszélnek, hogy mit fog róluk gondolni az utókor, ha gyáván megfutamodnak. De nyomasztja őket az a tudat is, hogy az ellenség semmirevaló, gyáva népnek fogja tartani a magyarokat, ha ők most harc nélkül feladják a várat. Sőt, mivel istenfélő emberek ők, az Úr megvetését is a fejükre vonhatják elvonulásuk esetén, gondolják, de meg egyáltalán: hogyan fognak tudni tovább élni azzal a tudattal, hogy nem tettek meg mindent a hazájuk, becsületük megmentése érdekében? De nem csak „érzelmi” jellegű érveik vannak, hanem racionális természetűek is. Végtére is nem teljesen reménytelen a helyzet. Hiszen volt már példa arra a történelemben, hogy egy bátor és mindenre elszánt hadsereg megverte a többszörös túlerőben lévő ellenséget (pl. a görögök Marathónnál, de számtalan magyar példánk is van erre). Ezen kívül pedig, ha sikerül hetekig feltartóztatni az előrenyomuló ellenséget, a hátországban szerveződő erőknek lesz idejük összeszedni magukat és csatasorba állniuk (ez volt az értelme Leónidász hősies küzdelmének a Thermopülai-szorosban), vagy pedig a hosszadalmas késlekedés és a súlyos veszteségek nyomán a török támadók esetleg kénytelenek lesznek abbahagyni az előrenyomulást. Végezetül pedig: legyőzhetnek, elveszejthetnek minket – mondogatják a végsőkig tartó ellenállás hívei –, de megizzasztjuk az ellenséget, és amolyan Dugovics Titusz módjára annyi törököt viszünk magunkkal a túlvilágra, amennyit csak tudunk! Talán olyan veszteséget okozunk a töröknek, amelynek következtében végzetesen meggyengül, és rövidesen elveszíti a háborút. De bárhogy lesz is, a harc és az ellenállás hívei meg vannak győződve arról, hogy Isten és a történelem ítélőszéke előtt csakis akkor állhatnak majd emelt fővel, és az utódok is csak akkor fognak elismeréssel és tisztelettel gondolni rájuk, ha a végsőkig védik a gondjaikra bízott várat!
Mármost kérném kedves olvasóimat, válaszolják meg a kérdést: a várvédők körében szerveződő három csoport közül melyiknek a tagjaival azonosulnak? Tisztelettel kérném, hogy akik a hősies várvédők mellett teszik le a garast, soha egyetlen rossz szóval ne illessék többé azokat a magyar és német katonákat, akik az utolsó leheletükig védték fővárosunkat és az egész országot a vörös ármádiával szemben! Kérnék továbbá mindenkit, hogy aki becsüli és tiszteli az egri várvédőket, Zrínyi Miklóst vagy Szondi Györgyöt, az legyen a jövőben következetes, és ugyanúgy becsülje és tisztelje Budapest nyilas és nem nyilas védőit. Ők ugyanis pontosan ugyanazzal a hősiességgel, elszántsággal és mélységes hazaszeretettel a szívükben védelmezték a hazájukat, mint tették azt a török elleni háborúk idején harcoló nagyszerű végvári vitézek!
A várostrom kimenetele természetesen jórészt attól függ, a három csoport közül melyik jut irányító pozícióba a várban, illetve melyiknek az álláspontját osztja a túlnyomó többség? Szeretném itt gyorsan leszögezni: bármelyik nézet hívei is kerekednek felül, ilyesfajta kiélezett helyzetben feltétlenül véresen leszámolnak azokkal, akik nem osztják az ő elképzeléseiket. A török időkben találunk példát természetesen arra is, hogy az árulók, illetve a kiegyezők (1. és 2. csoport) képviselői jutottak uralomra egy-egy végváron belül. Mindkét esetben megegyeztek az ostromló törökökkel, és megnyitották nekik a várat. De például Szigetvárban, Drégely várában, Egerben, és még számos más helyen a legkiválóbbak irányították a várat, akik a végsőkig harcolni akartak. Amit csak úgy tehettek meg, ha kitaszították maguk közül az elégedetlenkedőket, a tamáskodókat, a viszályt szítókat, a szabotőröket, a potenciális és valóságos árulókat. Bezárták, vagy legyilkolták őket. Nos, ugyanígy cselekedtek Budapest védői is 1944/45 borzalmas telén: bezárták (börtönbe, gettóba) az ellenség győzelmében reménykedőket, a reménytelenség szellemét terjesztőket, de főleg azokat, akik tevőlegesen is segíteni kívánták az ellenséget. Íme a magyarázat a „nyilasok vérengzéseire”: ők az árulókat és szabotőröket büntették halállal. Közöttük pedig sok volt a zsidó. A zsidók a maguk szempontjából érthető módon szovjet győzelemben reménykedtek (ezért talán nem is tekinthetők „árulóknak”, végtére is a zsidó és magyar érdek különbözött), mindamellett a „váron” belül voltak, márpedig mindenféle ostromban és háborúban halállal büntetik azokat – származásuktól függetlenül –, akik az ellenséget bármiféleképpen segítik, és a védelmi tevékenységet szándékosan akadályozzák. (Sok esetben békeidőben is nagyon keményen lesújtanak azokra, akik bármilyen meggondolásból az ellenség javára dolgoznak, mint arra többek között számos amerikai és izraeli példát lehetne felhozni.) Mivel a zsidóság eleve az ellenséggel rokonszenvezett, és sok zsidó ténylegesen segítette is az oroszokat, ezért a megtorlás esetenként kollektív formát is ölthetett, habár a nyilas hatalom részéről nem volt ilyen szándék. (Békeidőben sem mindig könnyű az ártatlanok és valódi bűnösök megkülönböztetése, ilyesfajta élet-halál harc során pedig sajnos végképp nincs sok lehetőség hosszadalmasan mérlegelni.)
A fenti gondolatmenettel szemben két érv hozható fel. Az egyik az, hogy azért nem lehet hősöknek tekinteni a Budapestet védő magyarokat és németeket, mert ők voltak az agresszorok, akik a Szovjetunióra rátámadtak. Ami 1944/45-ben történt, az nem más, mint az orosz „ellencsapás”, ami részben „érthető és jogos”. Nos, sok háborúban egyáltalán nem egyszerű eldönteni, ki az igazi támadó és ki az, aki „védekezik”. Végtére is, mint tudjuk, „legjobb védekezés a támadás”. Amerika is a „megelőző csapás” elméletére hivatkozva indította meg az Irak elleni támadását, melynek jogosságát bizony meglehetősen sokan elismerték. Egyébként pedig egyre több bizonyíték kerül elő arra vonatkozóan, hogy Sztálin igenis komolyan tervezgette Németország – sőt, Nyugat-Európa – lerohanását, így Hitler ténylegesen megelőzte a Vörös Hadsereg agresszióját. De soha nincsenek egyértelmű, világos képletek: például kevesen tudják, de a görögök támadtak először a Perzsa Birodalom fennhatósága alatt álló területek ellen a Kr. előtti 490-es években (igaz, a perzsa uralom ellen lázadó görög városok védelmében), melynek következménye lett azután több perzsa ellencsapás (köztük a 490-es, amikor is Marathónnál megverték az agresszorokat a görögök). Afganisztán és Irak ellen egyértelműen Amerika követett el agressziót, a nyugati világ uralkodó körei mégis igazságosnak tekintik mindkét háborút. De Izrael is számtalan alkalommal intézett támadást szomszédai ellen, alighanem súlytalanabb indokokkal, mint amilyenekre Adolf Hitler a Vörös Birodalom elleni „keresztes háború” idején hivatkozott. De bármiféleképpen okoskodunk, tény, ami tény: bárki is kezd el egy háborút, ha idegen hadseregek a haza földjét tapodják, minden hazafinak kutyakötelessége felvenni a harcot a betolakodóval szemben. Budapest védői 1944/45-ben pontosan így cselekedtek.
A másik érv pedig, ami az orosz hadsereggel szemben harcoló magyar és német katonák „hőssé nyilvánításával” szemben felhozható, az, hogy a náci, illetve a nyilas rendszer alapvetően „gengszter-állam” volt, mivel mindkettő „bűnök sokaságát” követte el, „zsidókat gyilkoltak gázkamrában” és „zsidókat lőttek a Dunába”. Így tehát aki mellettük áll, semmi esetre sem lehet hős. A náci, illetve a nyilas rezsimek megítélése nem tartozik mostani írásom tárgyához (szóba került a kérdés a holokauszt-vita során), mindamellett úgy vélem, mindkét rendszernek (továbbá a fasizmusnak is) voltak előremutató kezdeményezései és természetesen hibái, ugyanakkor hangsúlyoznám: a háború poklában hozott szükségintézkedéseket – mint például az árulók azonnali kivégzését – semmiféleképpen sem lehet bármely rezsim alapvető „jellemzőjének” feltüntetni.
Az utókor könnyen ítélkezik abban a vonatkozásban, hogy vajon „érdemes” volt-e megvívni egy harcot vagy sem. Csak akkor érdemes, ha győzelem a vége? Ha így lenne – és ha Budapest védőinek nemes harcát 1944/45 telén „hiábavalónak”, sőt „bűnösnek” tekintenénk – akkor nem lenne értelme a szigetvári, az egri várvédők, vagy éppen az '56-os pesti srácok hősies önfeláldozásának sem. Szerencsére nincs így. A hazáért meghozott áldozat sohasem lehet hiábavaló.
Perge Ottó - Kuruc.info
 |
Rugaszkodjunk el most a második világháborútól, és gondolatban menjünk vissza a török időkig. Képzeljük magunkat az egri várvédők, Szondi vagy Zrínyi katonáinak a helyébe. Közeledik a nyomasztó technikai és létszámbeli fölényben lévő török hadsereg, a magyar vitézek kevesen vannak, segítségre, felmentő sereg érkezésére pedig nem számíthatnak. A rendelkezésükre álló élelmiszer és lőszer csupán néhány hétig tart ki. Az esély a vár megvédésére egészen csekély, talán száz az egyhez. Mi a teendő ilyen helyzetben? Nos, a várvédők soraiban háromféle álláspont kristályosodik ki.
1. A legaljasabb, erkölcstelen gazemberek elhatározzák, hogy megpróbálnak átszökni az ellenséghez, ami ha nem lehetséges, akkor is megkísérlik a támadókat mielőbbi győzelemhez segíteni. Például úgy, hogy létfontos információkat juttatnak el a törökök részére, igyekeznek belülről gyengíteni a védők harci kedvét, és minden lehetséges módon akadályozzák az ostrom megszervezését. Az áruló ugyanis – a maga szempontjából egyébként racionálisan – a következőképpen okoskodik: a török túlerő iszonyatos, megfutamítani őket lehetetlen, előbb-utóbb bizonyosan mindenkit lemészárolnak. Ezért tehát, ha folytatjuk a harcot, egészen biztosan meghalok. Ezzel szemben, ha megpróbálok átszökni, belülről bomlasztani, akkor persze lebukhatok, ami azonban korántsem biztos, tehát van esélyem életben maradni. Ha pedig a török az én segítségemmel jut be a várba, akkor még kitüntetésre, vagyonra és hatalomra is számíthatok. Az áruló tehát úgy okoskodik, hogy a biztos halállal (esetleg fogsággal) szemben van esélye életben maradni, mi több, esetleg még pénzhez és hatalomhoz is juthat.
2. A várvédők második csoportját azok alkotják, akikben van annyi becsület és hazafias érzés, hogy képtelenek az ellenség szolgálatába állni, ezzel szemben viszont valóban értelmetlen vérontásnak tekintik a harcot a rettenetes túlerővel szemben. Aki így gondolkodik, talán gyáva, aki fél a harctól és a haláltól, de az is lehetséges, hogy egész egyszerűen racionálisan mérlegel – no nem a maga, hanem a várvédők, illetve a haza szempontjából. Mit érünk azzal, ha itt „hősködünk”, és lemészároltatjuk magunkat? – kérdezi a „kiegyező”. A török így is, úgy is elfoglalja a várat, kinek származik hát előnye abból, ha mi meghalunk? Megadás esetén szabad elvonulást biztosít számunkra a török – érvelnek –, ami lehetőséget ad arra, hogy valahol másutt folytassuk az ellenállást. De még ha fogságba vetnek is, onnan ki lehet talán szabadulni. A haza érdeke tehát a vár feladása mellett szól – érvelnek az óvatoskodók Iszméné (aki nem merte nővérével, Antigonéval együtt eltemetni halott bátyjukat) szellemében.
3. Az utolsó csoportban azokat a várvédőket találjuk, akiknek a szívében a legelevenebben él a becsület, a hazafiság és az erkölcs. Többnyire igazi istenfélő emberek ők. Példaképük Akhilleusz, Hektor, Leonidász, és más, az életüket a hazáért, a „jó tisztességért” (Balassi fejezte ki így magát) feláldozni kész hősök. Folyamatosan arról beszélnek, hogy mit fog róluk gondolni az utókor, ha gyáván megfutamodnak. De nyomasztja őket az a tudat is, hogy az ellenség semmirevaló, gyáva népnek fogja tartani a magyarokat, ha ők most harc nélkül feladják a várat. Sőt, mivel istenfélő emberek ők, az Úr megvetését is a fejükre vonhatják elvonulásuk esetén, gondolják, de meg egyáltalán: hogyan fognak tudni tovább élni azzal a tudattal, hogy nem tettek meg mindent a hazájuk, becsületük megmentése érdekében? De nem csak „érzelmi” jellegű érveik vannak, hanem racionális természetűek is. Végtére is nem teljesen reménytelen a helyzet. Hiszen volt már példa arra a történelemben, hogy egy bátor és mindenre elszánt hadsereg megverte a többszörös túlerőben lévő ellenséget (pl. a görögök Marathónnál, de számtalan magyar példánk is van erre). Ezen kívül pedig, ha sikerül hetekig feltartóztatni az előrenyomuló ellenséget, a hátországban szerveződő erőknek lesz idejük összeszedni magukat és csatasorba állniuk (ez volt az értelme Leónidász hősies küzdelmének a Thermopülai-szorosban), vagy pedig a hosszadalmas késlekedés és a súlyos veszteségek nyomán a török támadók esetleg kénytelenek lesznek abbahagyni az előrenyomulást. Végezetül pedig: legyőzhetnek, elveszejthetnek minket – mondogatják a végsőkig tartó ellenállás hívei –, de megizzasztjuk az ellenséget, és amolyan Dugovics Titusz módjára annyi törököt viszünk magunkkal a túlvilágra, amennyit csak tudunk! Talán olyan veszteséget okozunk a töröknek, amelynek következtében végzetesen meggyengül, és rövidesen elveszíti a háborút. De bárhogy lesz is, a harc és az ellenállás hívei meg vannak győződve arról, hogy Isten és a történelem ítélőszéke előtt csakis akkor állhatnak majd emelt fővel, és az utódok is csak akkor fognak elismeréssel és tisztelettel gondolni rájuk, ha a végsőkig védik a gondjaikra bízott várat!
Mármost kérném kedves olvasóimat, válaszolják meg a kérdést: a várvédők körében szerveződő három csoport közül melyiknek a tagjaival azonosulnak? Tisztelettel kérném, hogy akik a hősies várvédők mellett teszik le a garast, soha egyetlen rossz szóval ne illessék többé azokat a magyar és német katonákat, akik az utolsó leheletükig védték fővárosunkat és az egész országot a vörös ármádiával szemben! Kérnék továbbá mindenkit, hogy aki becsüli és tiszteli az egri várvédőket, Zrínyi Miklóst vagy Szondi Györgyöt, az legyen a jövőben következetes, és ugyanúgy becsülje és tisztelje Budapest nyilas és nem nyilas védőit. Ők ugyanis pontosan ugyanazzal a hősiességgel, elszántsággal és mélységes hazaszeretettel a szívükben védelmezték a hazájukat, mint tették azt a török elleni háborúk idején harcoló nagyszerű végvári vitézek!
 |
A várostrom kimenetele természetesen jórészt attól függ, a három csoport közül melyik jut irányító pozícióba a várban, illetve melyiknek az álláspontját osztja a túlnyomó többség? Szeretném itt gyorsan leszögezni: bármelyik nézet hívei is kerekednek felül, ilyesfajta kiélezett helyzetben feltétlenül véresen leszámolnak azokkal, akik nem osztják az ő elképzeléseiket. A török időkben találunk példát természetesen arra is, hogy az árulók, illetve a kiegyezők (1. és 2. csoport) képviselői jutottak uralomra egy-egy végváron belül. Mindkét esetben megegyeztek az ostromló törökökkel, és megnyitották nekik a várat. De például Szigetvárban, Drégely várában, Egerben, és még számos más helyen a legkiválóbbak irányították a várat, akik a végsőkig harcolni akartak. Amit csak úgy tehettek meg, ha kitaszították maguk közül az elégedetlenkedőket, a tamáskodókat, a viszályt szítókat, a szabotőröket, a potenciális és valóságos árulókat. Bezárták, vagy legyilkolták őket. Nos, ugyanígy cselekedtek Budapest védői is 1944/45 borzalmas telén: bezárták (börtönbe, gettóba) az ellenség győzelmében reménykedőket, a reménytelenség szellemét terjesztőket, de főleg azokat, akik tevőlegesen is segíteni kívánták az ellenséget. Íme a magyarázat a „nyilasok vérengzéseire”: ők az árulókat és szabotőröket büntették halállal. Közöttük pedig sok volt a zsidó. A zsidók a maguk szempontjából érthető módon szovjet győzelemben reménykedtek (ezért talán nem is tekinthetők „árulóknak”, végtére is a zsidó és magyar érdek különbözött), mindamellett a „váron” belül voltak, márpedig mindenféle ostromban és háborúban halállal büntetik azokat – származásuktól függetlenül –, akik az ellenséget bármiféleképpen segítik, és a védelmi tevékenységet szándékosan akadályozzák. (Sok esetben békeidőben is nagyon keményen lesújtanak azokra, akik bármilyen meggondolásból az ellenség javára dolgoznak, mint arra többek között számos amerikai és izraeli példát lehetne felhozni.) Mivel a zsidóság eleve az ellenséggel rokonszenvezett, és sok zsidó ténylegesen segítette is az oroszokat, ezért a megtorlás esetenként kollektív formát is ölthetett, habár a nyilas hatalom részéről nem volt ilyen szándék. (Békeidőben sem mindig könnyű az ártatlanok és valódi bűnösök megkülönböztetése, ilyesfajta élet-halál harc során pedig sajnos végképp nincs sok lehetőség hosszadalmasan mérlegelni.)
A fenti gondolatmenettel szemben két érv hozható fel. Az egyik az, hogy azért nem lehet hősöknek tekinteni a Budapestet védő magyarokat és németeket, mert ők voltak az agresszorok, akik a Szovjetunióra rátámadtak. Ami 1944/45-ben történt, az nem más, mint az orosz „ellencsapás”, ami részben „érthető és jogos”. Nos, sok háborúban egyáltalán nem egyszerű eldönteni, ki az igazi támadó és ki az, aki „védekezik”. Végtére is, mint tudjuk, „legjobb védekezés a támadás”. Amerika is a „megelőző csapás” elméletére hivatkozva indította meg az Irak elleni támadását, melynek jogosságát bizony meglehetősen sokan elismerték. Egyébként pedig egyre több bizonyíték kerül elő arra vonatkozóan, hogy Sztálin igenis komolyan tervezgette Németország – sőt, Nyugat-Európa – lerohanását, így Hitler ténylegesen megelőzte a Vörös Hadsereg agresszióját. De soha nincsenek egyértelmű, világos képletek: például kevesen tudják, de a görögök támadtak először a Perzsa Birodalom fennhatósága alatt álló területek ellen a Kr. előtti 490-es években (igaz, a perzsa uralom ellen lázadó görög városok védelmében), melynek következménye lett azután több perzsa ellencsapás (köztük a 490-es, amikor is Marathónnál megverték az agresszorokat a görögök). Afganisztán és Irak ellen egyértelműen Amerika követett el agressziót, a nyugati világ uralkodó körei mégis igazságosnak tekintik mindkét háborút. De Izrael is számtalan alkalommal intézett támadást szomszédai ellen, alighanem súlytalanabb indokokkal, mint amilyenekre Adolf Hitler a Vörös Birodalom elleni „keresztes háború” idején hivatkozott. De bármiféleképpen okoskodunk, tény, ami tény: bárki is kezd el egy háborút, ha idegen hadseregek a haza földjét tapodják, minden hazafinak kutyakötelessége felvenni a harcot a betolakodóval szemben. Budapest védői 1944/45-ben pontosan így cselekedtek.
A másik érv pedig, ami az orosz hadsereggel szemben harcoló magyar és német katonák „hőssé nyilvánításával” szemben felhozható, az, hogy a náci, illetve a nyilas rendszer alapvetően „gengszter-állam” volt, mivel mindkettő „bűnök sokaságát” követte el, „zsidókat gyilkoltak gázkamrában” és „zsidókat lőttek a Dunába”. Így tehát aki mellettük áll, semmi esetre sem lehet hős. A náci, illetve a nyilas rezsimek megítélése nem tartozik mostani írásom tárgyához (szóba került a kérdés a holokauszt-vita során), mindamellett úgy vélem, mindkét rendszernek (továbbá a fasizmusnak is) voltak előremutató kezdeményezései és természetesen hibái, ugyanakkor hangsúlyoznám: a háború poklában hozott szükségintézkedéseket – mint például az árulók azonnali kivégzését – semmiféleképpen sem lehet bármely rezsim alapvető „jellemzőjének” feltüntetni.
Az utókor könnyen ítélkezik abban a vonatkozásban, hogy vajon „érdemes” volt-e megvívni egy harcot vagy sem. Csak akkor érdemes, ha győzelem a vége? Ha így lenne – és ha Budapest védőinek nemes harcát 1944/45 telén „hiábavalónak”, sőt „bűnösnek” tekintenénk – akkor nem lenne értelme a szigetvári, az egri várvédők, vagy éppen az '56-os pesti srácok hősies önfeláldozásának sem. Szerencsére nincs így. A hazáért meghozott áldozat sohasem lehet hiábavaló.
Perge Ottó - Kuruc.info
