A következő egy-két évben minden valószínűség szerint jelentős politikai átrendeződést fogunk látni. Több kimenetel is lehetséges, amelyekből az egyik, hogy a jövőben a Mi Hazánk Mozgalom lesz a meghatározó erő a jobboldalon¹. A Fidesz mára elveszítette a hitelességét, a nevük elhasználódott, a társadalom jelentős része pedig gyűlölettel tekint rájuk. De van egy fideszes mag is, akik soha nem szavaznak másra, a Fidesz híveinek nevezik magukat, és akik között Orbán Viktor személyi kultusza dívik, ezért nem valószínű, hogy teljesen eltűnnének.

Másrészt a volt miniszterelnöknél van a kassza kulcsa. Általános meggyőződés, hogy a Mészáros Lőrincnél felhalmozott vagyon valójában Orbán Viktoré, amelynek célja, hogy ellenzékben a konzervatívok médiáját és politikai aktivizmusát finanszírozza. Erre épül az úgynevezett „szupergyurcsány” elmélet, amely szerint Orbán Viktor a jövőben egyszerre lesz a jobboldal meghatározó szereplője, és a konzervatívok kormányra kerülésének legnagyobb akadálya. Magyar Péter és a Tisza pedig éppen egy 20-30%-os Fideszben érdekelt, ami nem tud majd hatalomra kerülni, de más sem fog tudni érvényesülni mellette.

Orbán Viktor közben manőverezésbe kezdett, és kifejezetten a szélsőjobboldal felé nyitott. Nemrég Dopemannél járt, ahol kijelentette, hogy a Nemzeti Sport mellett a Vadhajtások az egyik kedvenc hírforrása. A műsorban kiállt a nacionalizmus mellett (hozzátéve, hogy ezt nem szabad kimondani, hanem patriotizmusnak kell hívni), valamint szerinte Brüsszel nem a barátunk, hanem az ellenségünk (bár szerinte az Európai Unióban kell maradni).

Orbán megközelítése, hogy amikor sok a támogató, akkor „szélesen kell menni” és széles konszenzusra kell törekedni. Amikor viszont kevesebben vannak, akkor a keménymagra kell építeni az ideológia felhígítása nélkül (lásd a nacionalizmus és az EU-ellenesség fél szívvel történő felvállalása), amely erősíti a szűkebb közösség motivációját, belső kohézióját és cselekvőképességét. Innen lehet aztán a tábort kiszélesíteni. Mindez logikus, a mi szempontunkból viszont a tényleges jobbratolódás lenne a fontos a jobboldali konszenzus megújításával, amire a Fidesz bukása kivételes lehetőséget teremt.

A választás után a Szent Korona Rádión jelen meg egy véleménycikk, amely szerint a valódi nemzeti oldal megerősödhetne, de ehhez le kell ráznia magáról a rátelepedett Fideszt. A Légió Hungáriának pedig egy olyan beszélgetése volt nemrég, amely a jobboldali minimumok definiálását látta szükségesnek. Véleményem szerint ez a két dolog összefügg egymással.

Korábban többször írtam arról, hogy a nemzeti oldalnak le kell választania magát a Fideszről, amely stratégia az amerikai szélsőjobboldalon is megjelent a Republikánus Párttal szemben. Ehhez viszont nem elég csak annyit mondani, hogy a Fidesz „nem az igazi jobboldal”. Sokkal eredményesebb lenne, ha elvi szinten is el tudnánk magunkat különíteni valamilyen minimumok meghatározásával.

Szerintem most nem az egész jobboldaliságra vonatkozóan, hanem kifejezetten a kóserkonzervatívokkal szemben kell bizonyos minimumokat meghatározni. A baloldal vonatkozásában megvannak azok a minimumok, amelyek világosan elkülönítenek tőlük (a bevándorlás elutasítása, a hagyományos családmodell, a heteronormativitás, a rendpártiság, a nemzetben gondolkodás nemzetköziség helyett), de a fősodratú, jobbközép konzervatívokat illetően éppen az a probléma, hogy a határ elmosódik.

Véleményem szerint az a három elv, amellyel megkülönböztethetjük magunkat a Fidesztől: a nacionalizmus, az anticionizmus és az EU-ellenesség. Ezeket szeretném részletesen kifejteni, mert nem mindegyik magától értetődő.

A nemzethez való viszonyulás a jobboldal alapkérdése. Többféle elképzelés (eszme és ideológia) létezik arra vonatkozóan, hogy mi tartja össze az emberi közösségeket, a mi szempontunkból viszont most a három legfontosabb a patriotizmus, a nemzeti konzervativizmus és a nacionalizmus.

Röviden összefoglalva, a patriotizmus területi szempontú, a hazaszeretetet, az országhoz való lojalitást állítja a középpontba. Ez azonban nem veszi figyelembe a kulturális és etnikai szempontokat, ezért elvi szinten sem tud gátat szabni a bevándorlásnak. A nacionalizmus középpontjában viszont az etnikai és kulturális alapú összetartozást áll. Az izraeli Yoram Hazony által kidolgozott (és Orbánék által átvett) nemzeti konzervativizmus a kettő között helyezkedik el: a hazaszeretet mellett elismeri a kulturális szempontot (ami a Nyugat vonatkozásában szerinte a zsidó-kereszténység), de elutasítja az etnikai szempont figyelembevételét.

Az alábbi kép azt mutatja, hogy mi a baj a patriotizmussal:

A patriotizmus korábban kifejezetten Amerikára volt jellemző, de a folyamatos bevándorlás náluk is kikezdte a területi szempontra épített összetartozástudatot. Ehhez hozzátehetjük, hogy Amerikában az összes kisebbség etnikai alapon szerveződik, így az amerikai fehérek magukra maradtak a patriotizmussal. A patriotizmus – amit nálunk sokan felváltva használnak a nacionalizmussal (mintha a kettő ugyanazt jelentené) – végül annyira gyenge és impotens eszmének bizonyult, hogy a zsidóság maga gyártott le egy alternatív ideológiát a kóserkonzervatívok számára, a nemzeti konzervativizmust.

Ha iránymutatásért a múltba tekintünk, akkor az etnikai és kulturális alapú összetartozás a szellemi hagyomány. Az emberek régen sem a területtel azonosították magukat, hanem a törzsi közösségükkel: a nagycsaládokból lettek a nemzetségek, azokból a törzsek, a törzsekből pedig a városállamok, mint Róma, Athén vagy Spárta (a magyar törzsek szövetségéből pedig a Magyar Fejedelemség lett). De térjünk ki egy gondolat erejéig a tradicionalista filozófiára is, amely nálunk nagy hatást gyakorolt a nemzeti szervezetekre, és ami kritikával illette a nacionalizmust.

A tradicionalista filozófusok a francia forradalom idején megjelent polgári jellegű nacionalizmust kritizálták (amit akkor a baloldalhoz soroltak), miután a tradicionális felfogással szemben (miszerint a király hatalma isteni eredetű) a népfelség elvét vallotta. Másrészt valamilyen egyenlősítő jelleget tulajdonítottak a nacionalizmusnak (és XX. századi formáinak), szembeállítva azt a rendi monarchiával, ahol elkülönült a három rend, az arisztokrácia, a papság és a közemberek (vagyis a harcos, a szellemi és a termelői kaszt).

A fentivel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az etnikai/kulturális összetartozás egy olyan alapelv, ami az idők kezdetétől létezik. A tradicionalista filozófusok nem ezt, hanem a XX. századi nacionalista kormányok államformáját és politikai rendszerét kritizálták az általuk preferált rendi monarchiával szemben. A nacionalizmus alapeszméje viszont ugyanúgy a politikai rendszer felett áll, mint a heteronormativitás, független attól, hogy demokrácia van, egypártrendszer vagy királyság.

Mint említettem, minden kisebbség etnikai alapon szerveződik. Ez Magyarországon is igaz a zsidóságra vagy a cigányságra. Az Országos Roma Önkormányzat deklarált célja „a magyarországi romák egyéni és kollektív jogainak, érdekeinek védelme és képviselete” az ORÖ szabályzata alapján. Az ORÖ állami támogatása évi 2 milliárd forint körül van. A Tisza-kormány megalakulásakor a cigányság látványosan belépett a politika színterére a maga négy képviselőjével: egy szervezetük a cigány zászló kifüggesztését követelte a Parlamentre, a bejuttatott képviselők lovári és beás nyelven tették le az esküt, a Parlamentben pedig elénekelték a cigány „himnuszt”.

Amit itt közszemlére téve láthattunk, az a cigány nacionalizmus. A cigányság etnikai és kulturális alapú összetartozása és érdekképviselete jelent meg a legmagasabb szinten. Nem csak annyi történt, hogy egy kicsit barnább bőrű magyar (aki mindenben ugyanolyan, mint mi) esküt tett, hanem cigány zászlót és himnuszt, cigány nyelvű esküt követeltek a cigány politikusok. Egyszer pedig majd területi autonómiát is fognak. A cigányság a zsidósághoz hasonlóan erősen törzsi szemléletű, akikre jellemző az endogámia, a csoportos fellépés (leginkább fizikai agresszió formájában), és általában a primitívség és iskolázatlanság, ezért nem csodálkozhatunk, ha nem az a céljuk, hogy észrevétlenül beolvadjanak a magyarságba, hanem az elkülönülés (hozzátéve, hogy a beolvadást ezen a ponton már a magyarság sem akarhatja, hiszen alapvetően változtatná meg a magyarság etnikai és kulturális jellegét).

A fentiek miatt a cigányságot és a zsidóságot nem a magyarság nemzettársainak, hanem a riválisainak lehet csak tekinteni. A magyar érdekek a zsidó és cigány érdekektől eltérnek (az Izrael-párti külpolitika és a zsidó reneszánsz, a cigányoknál a családi pótlék emelése vagy a deszegregáció nem magyar érdek), ezért a magyarságnak is szüksége van etnikai alapú érdekképviseletre. Ennek az útjában viszont a leginkább a magyarok és fehér ember univerzalizmusa áll.

Az úgynevezett jobboldalon általánosan elfogadott a nemzeti-keresztény eszme, amely azonban magában hordoz egy majdnem (de csak majdnem) kibékíthetetlen ellentétet. A keresztény eszme ugyanis univerzális, amely minden emberre egyformán vonatkozik, míg a nemzeti eszme egyedi, ami csak a saját nemzetünkre értelmezhető. De melyiket kell alkalmazni egy bizonyos szituációban, például a cigánysághoz való helyes hozzáállás kapcsán?

A jobboldalon is sokakra jellemző az a felfogás, hogy „nem számít, hogy ki honnan jött, csak az számít, hogy rendes ember-e vagy sem”, amely egy univerzális megközelítés, ami konzisztens a kereszténységgel. Hogyan egyeztethető ez össze a nacionalizmussal? Véleményem szerint a harmonizáció csak az egyén és a közösség szintjének elkülönítésével lehetséges.

Az egyén szintjén az univerzális megközelítés elfogadható és alkalmazható. Ha valaki megismer egy nálunk élő külföldit, aki egyébként tisztességes, korrekt és becsületes, akkor meg lehet érteni, ha az ember jobb viszonyt alakít ki vele, mint egy másik magyarral, aki esetleg rosszindulatú. A közösség szintjén viszont hiba lenne a „csak az számít, hogy valaki rendes ember-e” elvet alkalmazni, mert a kisebbségek sem ezt teszik: a szervezett zsidó, cigány stb. közösség kollektíven lép fel a saját érdekében, akikkel szemben csak a szervezett magyar közösség tudja magát megvédeni.

Ennek azért nincs alternatívája, mert „rendes” emberekből még soha senki nem tudott közösséget létrehozni (egyáltalán ki dönti el, hogy XY rendes ember-e, és egyet fognak-e érteni a többiek is?). A helyes hozzáállás tehát szerintem a határőröké, akiket – amikor a munkájukat végzik – nem érdekel, hogy valaki rendes ember-e vagy sem, csak az, hogy magyar-e vagy sem, és hogy joga van-e itt lenni. A magánéletében, egyéni szinten viszont nagyon is figyelembe vehetik a szubjektív szempontokat.

Az előbbiekhez pedig hozzátehetjük, hogy ennek semmi köze a rassz vagy az alsóbb- és felsőbbrendűség kérdéséhez². Hagyományosan a közösségeket a már említett etnikai/kulturális összetartozás jellemezte, és nem a felsőbbrendűségtudat vagy a fajgyűlölet (amivel a balliberálisok vádolni szoktak).

Végül egy olyan ábrát szeretnék mutatni, ami rávilágít, hogy mi a fehér emberekkel a probléma. Az alábbi 2021-es közvélemény-kutatás azt vizsgálta, hogy a különböző rasszok hogyan ítélik meg egymást. A másik rasszt egy egytől százig terjedő skálán kellett értékelni, ahol a száz a legjobb, az egy pedig a legrosszabb. A négy ábrából az elsőn a fehérek értékelik a fehéreket (Whites), a feketéket (Blacks), a latinókat (Hispanics) és az ázsiaiakat (Asian), majd a feketék, a latinók és az ázsiaiak értékelik magukat és a többieket.

A kutatásból az derül ki, hogy a fehéreket leszámítva mindenki magát értékeli magasan a legjobbra (ami valahol nevetséges, különösen a négerek esetében), míg a fehéreket a legrosszabbra. A fehérek értékelése a leginkább egyenlőségpárti, akiknek a válaszaiból is kitűnik a jóemberkedés, az az univerzalista és individualista felfogás, hogy „nem számít, hogy ki honnan jött..”, a többieknek viszont úgy tűnik, hogy nagyon is számít.

A kutatás fényében különösen ellentmondásos, hogy kizárólag a fehéreket szokták rasszizmussal vádolni, és bármilyen konfliktus esetén kizárólag a mi esetünkben szoktak faji alapú gyűlöletbűncselekményt megállapítani. Már a filozófus Spengler is megállapította, hogy az univerzalizmus kifejezetten a nyugati ember jellemzője (a kereszténység, az emberi jogok, a liberalizmus, a kommunizmus vagy a tradícionalista filozófia is univerzális), de másoktól kulturálisan idegen. Ezért felesleges lenne a kettős mércére panaszkodni, hiszen rajtunk kívül senkit nem érdekel. És az is biztos, hogy a közösség védelme nélkül ez a félreértelmezett, egyoldalú univerzalizmus csak kollektív öngyilkosság.

Összefoglalva tehát legyünk jó emberek, de ne áldozzuk fel a magyarságot ennek az oltárán. Kizárólag az individualista szempont figyelembe vétele Darwin-díjas hozzáállás, a közösség szintjén kollektív fellépésre van szükség (konkrétan pedig a négyévenkénti szavazáson túllépve a nemzeti szervezetek támogatására, cselekvésre, aktivizmusra).

Véleményem szerint a magyar érdekképviseletet bármelyik pártnak (és az államnak is) támogatnia kellene, hiszen az összes kisebbséggel így teszik, a minket érintő hátrányos megkülönböztetés pedig nem lehet elfogadható. A Fidesz viszont (Orbán bármilyen kiszólásának ellenére) soha nem fogja támogatni a magyarság népi nacionalizmusát, amely ezért világosan elkülönít tőlük, a patriótáktól.

A Fideszben mindig is jelen volt a zsidó befolyás. A legutóbbi ciklusban, valamikor az első CPAC idején (2022-ben) viszont nagyon látványosan az amerikai republikánusok és az Izrael-lobbi befolyása alá kerültek. Ekkor indult el a Fidesz részéről a nemzeti oldal amerikanizálása, a zsidó-keresztényezés, a hitgyüli véleményformálóinak előtérbe tolása, a gázai népirtás kapcsán pedig az Izrael mellett szavazás az ENSZ-ben és az EU-ban (2023 decemberben még a tűzszünetre is nemmel szavazott a „békepárti” Orbán-kormány).

A Közel-Keleten állandósult háborúk, népirtás, etnikai tisztogatás és területi terjeszkedés kapcsán Izrael arra szokott hivatkozni, hogy ők csak a nyugati civilizációt védik (amihez valójában semmi közük, hiszen sem Izrael, sem a szemiták nem részei a nyugati/európai civilizációnak).

Az európai civilizáció szellemi értelemben ma két oldalról áll támadás alatt, a harapófogónak pedig mindkét oldala a zsidósághoz kapcsolódik. Az egyik oldal a balliberális neomarxisták, a hagyományos értékek ellenségei, akik lerombolnák az Isten–nemzet–család hármasát, és minden európai országot elárasztanának a bevándorlással. A másik oldal a cionisták, akik a kereszténységből keresztény cionizmust csinálnak (a hagyományos egyházakat felváltanák a neoprotestánsokkal), a nemzeti eszmét a Hazony-féle nemzeti konzervativizmusra cserélnék, az európai kultúrát (amelyet eddig a görög filozófiával, a római joggal és a keresztény erkölccsel azonosítottak) pedig átneveznék zsidó-keresztény kultúrára.

A cionizmus (az izraeli nacionalizmus) egy relatíve új szellemi fenyegetés, amely nem korlátozódik a Közel-Keletre: a keresztény-cionizmuson keresztül egy univerzális, térítő eszmeként jelenik meg az egész Nyugaton, a diaszpórazsidóság és a neoprotestánsok pedig a nyugati országokban folytatnak etnikai alapú érdekérvényesítést ezen országok anyagi és erkölcsi kárára. Ezért nem lehet a cionizmust más – számunkra érdektelen – országok nacionalizmusához hasonlítani (mondjuk a maláj nacionalizmushoz).

A cionizmus megjelenésére a nemzeti oldal immunrendszere reagált, az elmúlt években számos írás utasította el például a zsidó-kereszténységet. Aki a nemzeti oldalhoz tartozik, az egyébként sem lehet cionista, és hiába dörgölőzik a hitgyüli a mi oldalunkhoz, Király Tamás vagy Németh Sándor elutasítják a magyar nacionalizmust, de közben cionistának mondják magukat (az Ószövetségre és Jahvéra hivatkozva), ezért kibékíthetetlen ellentét húzódik közöttünk.

Van viszont egy lényeges különbség a cionizmus szimpla elutasítása és az anticionizmus között. Az amerikai baloldal szokta mondani, hogy nem elég, ha nem vagy rasszista, antirasszistának is kell lenned. A nemzeti oldal a történelmi tapasztalatok alapján ugyanerre jutott a kommunizmus kapcsán: nem elég, hogy (már) nem vagyunk kommunisták, az antikommunizmus a helyes erkölcsi álláspont. Az egész nyugati kultúrát fenyegető, terjeszkedő cionizmus vonatkozásában szerintem ugyanez a helyes alapállás: az anticionizmus. Ennek felvállalásával mondhatnánk azt, hogy a nemzet szervezete nem csak védekezik, hanem ki is löki magából a betegséget.

Az anticionista konszenzus tehát szerintem egy bölcs és előremutató dolog lenne egy olyan helyzetben, amikor a betegség terjedését illetően még időben vagyunk.

Az Európai Unió létrehozásának végső célja a nemzetek beolvasztása az Európai Egyesült Államokba, a folyamatos integráció vége Magyarország eltűnése. A nemzeti eszme alapelve viszont éppen a magyarság védelme és megmaradása, ezért az EU-pártiság és a nemzeti oldalhoz tartozás nem egyeztethető össze egymással.

Korábban azt mondtuk, hogy egy gazdasági fókuszú unióra még talán igent lehet mondani, de nem lehet elfogadható a társadalmi ügyekbe is beleszólást követelő politikai unió. Nos, ez a kérdés már eldőlt, az EU gazdasági, katonai és politikai uniót akar létrehozni, tehát végül választani kell, hogy Magyarország legyen vagy EU-tagság (ha csak közben fel nem bomlik az unió magától). Tagok legyünk vagy szabadok?

A Tisza szerint az EU (az új Szovjetunió) alapvetően jó. A reformkommunista szemléletű Fidesz szerint is jó, de vannak problémák is, ezért belülről kell megreformálni. A nemzeti oldal szerint viszont az emberi közösségek természetes alapegysége a nemzet, ezért ki kell lépni a mesterségesen létrehozott szuperállamból (vagy legalábbis az elvek szintjén ez lenne a következetes álláspont, bár tudom, hogy nincs teljes konszenzus).

Egy tavaly márciusi közvélemény-kutatás szerint a magyarok 16%-a támogatná a kilépést. Őket a nemzeti oldalnak kell képviselnie, mert ha 1,6 millió embernek fontosabb a magyarság megmaradása, mint az EU-tól remélt nagyobb jólét és fogyasztás, akkor ez az 1,6 millió ember a nemzet.

A legutóbbi Európa-napot a fenti plakáttal hirdették, ami azt üzeni az őshonos európaiaknak, hogy ti vagytok a múlt, és azt szeretnénk, ha végleg eltűnnétek a Föld színéről. A Nyugat (vagy legalábbis annak politikai vezetése) ezért ma nem más, mint a szövetségeseinknek gúnyolt ellenségeink, „egy valaha létezett nagy civilizáció talán utolsó, korcs nemzedéke", ahogyan egyszer Szentesi Zöldi László fogalmazott.

A Fidesz a maga elvtelen és megalkuvó politizálásával, az Izrael-lobbival való összebútorozással, a jobboldal amerikanizálásával, a celebvilág hulladékaival folytatott kampányával besározta a „nemzeti oldal” elnevezést. Méltatlanok lettek arra a kifejezésre, amit eredetileg is a mi oldalunktól vettek át, ezért ideje visszavenni tőlük.

Ennek az lehet a módja, ha konszenzust tudunk teremteni olyan nemzeti minimumok tekintetében, amelyek tökéletesen ésszerűek, de amelyek vonatkozásában nekik nincs megengedve, hogy egyetértsenek. Az egyik ilyen a cionizmus elutasítása / az anticionizmus: a nemzeti oldalon a nemzet a magyarságot jelenti, aki a szemitákat érti alatta, vagy a kettőt bármilyen torz módon össze akarja mosni, az nem lehet része a nemzeti oldalnak.

Egy másik tökéletesen észszerű elv az EU-ellenesség: ha az EU híveinek hosszútávú célkitűzése (az Európai Egyesült Államok) megvalósul, akkor nem lesz többet Magyarország, amivel a „nemzeti” kifejezés is értelmét veszti. Nem lenne többet nemzet. A Fidesz viszont az EU-ellenes álláspontot nem tudja ténylegesen felvállalni (legfeljebb a kommunikáció szintjén), a legtöbb, amit tőlük várhatunk, az a reformkommunizmus.

A harmadik minimum a nacionalizmus a patriotizmussal szemben.

Egyes tiszás újságírók szerint a bukott Fidesz rövidesen nevet változtat, és Patrióták néven fognak tovább menni. A patriotizmus viszont egy olyan impotens és életképtelen eszme, amellyel a nacionalizmust szembenállítva szintén világosan megkülönböztethetjük magunkat a Fidesztől. Akár mondhatnánk, hogy a nemzeti oldal áll szemben a patrióta oldallal, és az Isten–nemzet–család jelmondatot is felvehetnénk (az Isten–haza–család helyett), amely kifejezőbb a nemzeti eszme tekintetében.

A helyes megközelítéssel és némi összefogással tehát úgy újíthatnánk meg a jobboldali konszenzust, hogy azzal egyszerre választhatnánk le magunkat a Fideszről és tolhatnánk jobbra az országot.

De beszéljük meg: az olvasó szerint lehet-e a nemzeti oldalon széles egyetértés a felsorolt három minimum vonatkozásában?