- Mint a Barikád hetilap rendszeres olvasója, hadd kezdjem mindjárt egy észrevétellel, ami szorosan kapcsolódik a témához. Vitába kell ugyanis szálljak Gazdag Lászlónak, a Barikád 15. heti számában megjelent okfejtésével, melynek megdöbbentő konklúziója, hogy a volt III/I-es és III/II-es listán szereplők nevének közzététele akár hazaárulásnak is tekinthető. Nem új keletű a szerző sovány indoka, miszerint „ezeknek a kiszivárogtatása bizony valóban nemzetbiztonsági érdekeket sért.”

- Amióta a Magyar Gárdában való részvétele miatt például Staudt Gábor képviselőtársamat egy életre nemzetbiztonsági kockázattá nyilvánították, nehezen vehetők komolyan az ilyen riogatások. Az állambiztonsági kémek és kémelhárítók neveinek nyilvánosságra hozatala csak akkor jelentene ilyen veszélyt, ha az egykori ügynökök, tartótisztek még mindig vezető pozícióban vannak, és ott is tervezik hagyni őket. Ha eddig nem cserélték le őket, akkor az ügynöklisták teljes feltárására vonatkozó jobbikos követelés csak egy újabb indok a leváltásukra! A mai Magyarországot nem kötik a Magyar Népköztársaság egykori titkai, amelyeket a Varsói Szerződéshez és a Szovjetunióhoz való viszony határozott meg. Ma mások a belpolitikai, külpolitikai és katonapolitikai érdekeink, tehát a múlt feltárásában nem lehet megkötni a kezünket régi nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva.

- Gyökeresen új nemzeti titkosszolgálatokra van szükség! Nemzetbiztonsági kockázatot inkább az jelent, hogy például nemzetközi gazdasági lobbikörök vagy külföldi titkosszolgálatok bizonyos ügynöklisták birtokában zsarolni tudják azokat a vezető pozícióban lévő személyeket, akikről még nem köztudott az állambiztonsági múltjuk. A D-209-es fedőnevű Medgyessy Péter leleplezése tehát nemzeti érdek volt, nem pedig hazaárulás.

- A Belügyminisztérium (BM) III. Főcsoportfőnökségen belül szabad átjárás volt, a feladatok mindenkire vonatkoztak, s azokat együtt hajtották végre a legszorosabb, úgynevezett „összállambiztonsági” szemlélettel. Nemcsak a III/III-hoz, tehát a politikai rendőrséghez való tartozás minősíthető tehát gyalázatosnak, hanem az állambiztonságiak bármely más csoportfőnökségéhez való tartozás is. Az ismert ügynökvédő, Boross Péter érvelésében az első pillanattól leválasztotta a III/III-at a kémelhárítástól, a hírszerzéstől, a katonai elhárítástól és az operatív-technikai csoportfőnökségtől, nem különben a Honvédelmi Minisztérium vezérkarhoz tartozott katonai hírszerzéstől, hogy az amúgy elégtelen átvilágítási törvény utóbbiakra ne is vonatkozzon. És amint az nemrég az interneten kiszivárgott, Boross Péter belügyminiszterként 1991. július 5-én ezt írta Kövér Lászlónak, a Nemzetbiztonsági Bizottság akkori elnökének: „A volt III/III. Csoportfőnökség hálózataként működő személyek kisebb csoportja a zárolás előtt – 1990. február 14. – átadásra került más csoportfőnökségeknek. A további működést vállalták.” Ez azt jelenti, hogy eltüntették a III/III-as múltjukat, és kémelhárítók, hírszerzők, katonai elhárítók, és katonai hírszerzők lettek a Nemzetbiztonsági Hivatalnál, az Információs Hivatalnál, a Katonai Biztonsági Hivatalnál és a Katonai Felderítő Hivatalnál.

- A politikai kommunikációban, a médiában iparággá nőtte ki magát az ügynöklisták feltárásáról való lebeszélés, s valóban csak az egyik tipikus érvelés a „nemzetbiztonsági kockázatra” való hivatkozás. A másik ellenérv, hogy az iratok jelentős része már úgyis megsemmisült. (Pontosabban megsemmisítették vagy kilopták őket, amiért felelősségre vonásra is szükség volna!) Az iratok mintegy egyharmadát valóban eltüntették, ugyanakkor a kartonos nyilvántartás majdnem teljes. A hivatásos állomány listája pedig teljes egészében megvan, az ÁVH-soktól a szigorúan titkos-tisztekig. Az iratok nyolc százaléka még most is a titkosszolgálatoknál van, ez a 32 618 minősített, azaz titkosított irattári tétel történészek számára sem kutatható. Ezeket egy kormánydöntéssel átadhatnák a levéltárnak, nem kell ehhez Nemzeti Emlékezet Bizottsága, melynek a létrehozása is fél év, aztán majd abban filozofálgatnak, hogy mit kéne tenni az ügynöklistákkal.

- Elképesztő, hogy Orbán Viktornak huszonnégy évvel a pártja megalakulása után még mindig nincs álláspontja e kérdésben. Cinkos hallgatásuk, halogatásuk közepette a vétkesek részéről hiányzik az őszinte beismerés, a bocsánatkérés, a morális elégtételadás. Nekünk Pongrátz Gergely mutatott utat a zászlóbontó gyűlésünkön 2003. október 24-én, bár előtte sem volt kérdés a magunkfajták számára, hogy fel kell tárni a múltat, mely sajnos a jelenbe is behálózta magát, talán épp ez az oka, hogy a kormányt is sakkban tartják, és a társadalmi nyomás ellenére sem léptek még, hanem csak maszatolnak. Lázár János szerint a Nemzeti Emlékezet Bizottsága nem ideiglenes intézmény lesz, amiből következik, hogy a huszárvágás helyett gumicsontot kapunk.
De visszatérve a nyilvánosságot ellenzőkhöz! A „lebeszélőemberek” harmadik érve, hogy Photoshop nevű programmal bárki bármit hamisíthat, ha akar, akkor akár egy hatos kartont is. De azt már nem teszik hozzá, hogy maga a levéltár viszont nem ad ki ilyet, vagyis nem hitelesít hamisítványt! Ilyet még egyik oldal történészei sem állítottak, tehát igenis jó arányban fel lehet tárni az igazságot. Inkább ma, a mostani tarthatatlan helyzetben lehet valakit alaptalanul megvádolni, a 2060-ig titkosított mágnesszalagok ismeretének hiányában, melyekhez amúgy az úgynevezett átvilágító bírák sem fértek hozzá.

- Ez éppen olyan tévhit, mint az előző indokok. Irodalmi vagy filmes alkotásokban hajlamosak túldramatizálni az ilyen eseteket, de a kommunisták vagy bérenceik általában önként, anyagi vagy más előnyökért cserébe végezték ezt a gyalázatos munkát. Vannak kivételek, s még most is előállhatnak maguktól, megmagyarázhatják, meghallgatjuk történetüket. Persze ehhez az is kell, hogy valós legyen, s ne olyan pofátlan, mint a D-209-esé, aki „belülről bomlasztotta a rendszert”. Sajnos az ügynökök, tartótisztek magyarázat és bocsánatkérés helyett inkább perelni szoktak lelepleződésük esetén is, mert a jog még ma is őket védi, így nevetve távoznak a bírósági tárgyalótermekből.
Gazdag László azt írta a Barikádban: „leszavazták az LMP javaslatát a kérdés rendezéséről.” Sajnálom, hogy a média a vitatott cikk szerzőjével együtt csak a „mások” javaslatáról beszél, holott a Jobbik már korábban nyújtott be hasonló indítványt, amely ráadásul még jobban megosztotta a kormánypártokat, hiszen ötvenöten voksoltak a frakciófegyelemmel szemben december 23-án, egy általunk kért név szerinti szavazáson. Gaudi-Nagy Tamás képviselőtársammal javaslatomban épp az azóta reflektorfénybe került Nemzeti Emlékezet Bizottságának kötelező feladatául szabtuk volna, hogy nevezze meg és tegye közzé a BM volt Állambiztonsági Főcsoportfőnöksége hivatásos – nyílt és titkos – állományának tagjait, valamennyi hálózati személyét (ügynökeit), továbbá a katonai hírszerzés állományát és hálózatát. Javaslatunk elfogadása helyett azonban a maszatolás folyik a Nemzeti Emlékezet Bizottsága körül is, mely így csak a szemfényvesztést szolgálja. Ezt támasztják alá a felmerült tagjelöltek nevei is, így például Kónyáné Kutrucz Katalin, az 1990-es SZDSZ-MDF paktum egyik aláírója, akit Kövér László nemrég nevezett ki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára főigazgató-helyettesévé. Amiatt is csak a Jobbik tiltakozott, mindenki más megszavazta az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságában.

Megjelent a Bar!kád hetilap múlt heti számában.

(barikad.hu)