Tisztázandó - mindjárt az elején -, hogy a tengeralattjáró olyan kétéltű vízi jármű, melynek elsődleges képessége a vízalatti mozgás, másodlagos képessége a vízfelszíni haladás. A búvárnaszád esetében fordított a helyzet. Ez nem lingvisztikai, hanem hidrodinamikai kérdés. Víz alatt ugyanis áramlási szempontból az orsó alakú test a tökéletes. Vízfelszínen viszont hánykolódik, mint a parafadugó. Ott a csónaktest az ideális, amely jobban viseli a hullámzás által keltett erőhatásokat. Ezért tengeralattjárók a mai, orsó alakú tengeralattjárók, és ezért búvárnaszádok a régi, csónaktestű "tengeralattjárók". No meg azért is, mert nem képesek huzamos ideig a víz alatt tartózkodni, nincsenek létfenntartó rendszereik, melyek a legénység levegőellátását hivatottak hetekig, hónapokig biztosítani. Tehát akkor:

A búvárnaszádok története kezdődhetne talán a középkorban is, Leonardo da Vinci mester elképzeléseivel, esetleg "stílusosan" - az amerikai függetlenségi háborúban elsőként harci bevetést végrehajtó - Teknőccel. De a valóság az, hogy Németország létrejötte és a Nagy Háború fegyvertényei nélkül a tengeralattjáró manapság nem lenne az, ami.

Egész egyszerűen a technika története arról szól, hogy valamelyik uralkodó, mágnás, vagy befektetői kör lát-e egy ötletben jövőt, és ad-e a megvalósításához tőkét, vagy sem. A búvárnaszád ötletét már da Vinci is papírra álmodta. Később nem volt valamirevaló tengeri nemzet, melynek legalább egy ötletgazdag, ügyes kezű fia ne épített volna valamilyen tenger alatt járó masinát.

Nem kellett a kutyának sem. Jó esetben megalkotóit holdkórosnak kiáltották ki. Minek a víz alatt közlekedni?! Szállításra nem jó, harcra nem jó. Hamvába holt ötlet! A hadvezérek és admirálisok ragaszkodtak a jól bevált formulákhoz. Hiába volt már tüzérség és elöltöltő karabély, a szárazföldi ütközeteket még mindig úgy vívták, mint az ókorban. A XIX. sz. elején a tengereket a sorhajók uralták, melyek megépítéséhez egész erdőségeket irtottak ki, és elképesztő adóterheket róttak a népre.

Az ipari forradalommal, csak az erdőségek jártak jobban. Eljött a szén, és az acél korszaka. Vitorlás óriások helyett páncélos óriásokat kértek az admirálisok a mérnököktől. Végül a brit mérnökök megalkották a HMS Dreadnought-t. Egy új hajóosztály első hírnökét. Ma csatahajóként tisztelnénk őket. A technika gyors fejlődése okán ez a hajóosztály kevesebb, mint 40 esztendőt élt meg. A HMS Dreadnought újításai abban álltak az előtte épített hajókhoz képest, hogy testét és felépítményeit erős páncélzat védte, fő fegyverzetét forgatható páncéltornyokban helyezték el, és ezt a hatalmas úszó erődöt 18 kazán, 4 hajócsavar hajtotta tekintélyes, 21 kts sebességgel. (1 kts = 1 csomó = 1 tengeri mérföld/óra = 1,852 km/h) Világszenzációnak számító határidő, 1 év és 1 nap alatt készült el. A sorhajók kora és taktikája leáldozóban volt.

(Sorhajótaktika: a vitorláshajók korában a fegyverzet zöme oldalra nézett. Ezért vad manőverezéssel igyekeztek a kapitányok, a hajójuk oldalát fordítani az ellen felé a sikeres össztűz leadása reményében, hajó-hajó elleni küzdelemben. Flotta-flotta elleni küzdelemben, mindkét csoport libasorba fejlődve próbálta hajóival leelőzni a mellette, lőtávolban haladó ellenséges hajóoszlopot. A cél; megelőzve az ellenséges oszlopot, bekanyarodni keresztben előtte - mintegy zsákba kerítve azt - és kereszttűzzel szénné gyalázni. Az elképzelés és a valóság nem mindig találkozik. Jelesül: talán ha két alkalommal sikerült kivitelezni ezt, a tengeri hadviselés ismert történelme során.)

Herzog Otto Eduard Leopold von Bismarck porosz kancellár a XIX. sz. második felében egységes állammá kovácsolta a sok száz német királyságot. Tette ezt minden fél számára előnyös gazdasági megállapodásokkal. De az Európa kellős közepén így hirtelen létrejött szuperállam elviselhetetlenül hatalmas versenytársat jelentett az európai nagyhatalmak gazdasága számára. Poroszország Franciaországgal vívott győztes háborúja sem tette éppen szimpatikussá a fiatal Németországot sem a franciák, sem - az addig századokon át egyébként a franciákkal acsarkodó - gyarmatbirodalmat építgető, ködös Albion számára.

Nagy-Britannia - szigetország lévén - 75%-ban importra szorul. Gyarmatairól hatalmas kereskedelmi flottája szállította - és szállítja ma is napra nap - millió tonnaszám a rengeteg terméket és nyersanyagot. Kereskedelmi útvonalait és flottáját akkoriban a világ legerősebb haditengerészete oltalmazta a tengereken, óceánokon. A "német fenyegetésre" vad flottafejlesztéssel válaszoltak. Az erőviszonyokat tekintve Nagy-Britannia rendelkezett a világ akkori legnagyobb ütőerővel bíró flottája felett. Hatvan, főként - ún. pre-dreadnought - páncélhajót, számos cirkálót és kisebb hajóegységet számláló ármádiája nézett farkasszemet, Vilmos császár vitorlás yachtjával. Németország (elvileg) 60 év alatt tudott volna ekkora tengeri ütőerővel bírni, ha 60 éven át minden évben vízre tesz egy páncélos sorhajót, és persze ha egy egész világraszóló gyarmatbirodalom mesés haszna áll e nemes cél mögött. (Természetesen ekkora kapacitás, és főleg ekkora hadi költségvetés jócskán a képzelet világába tartozik.)

Vilmos császár - aki nagy hódolója volt a vitorlázásnak, és így a tengerészetnek - az asszimetrikus hadviselés mellett volt kénytelen pálcát törni. A jövőbeli német felszíni flotta ütőerejét nem számbeli, hanem minőségi fölényben látta, a teljes hadiflotta ütőerejét pedig az akkor még (mindenhol máshol a világban) gyermeteg műszaki színvonalon álló búvárnaszádokban. (A búvárnaszád flotta ütőereje a német elgondolás szerint merész és újszerű taktikai alkalmazásán múlott. Az U-hajó haderőnem felállítása és fenntartása időben és pénzben, töredéke egy ütőképes felszíni flottának. Végül pedig egy évekig épülő, vagyonba kerülő csatahajót is elsüllyeszthet egy néhány ezer márkába kerülő, jól irányzott torpedó.)

Fenti elképzelés alapja (természetesen) nem az egyszerű nemzeti sovinizmusra támaszkodik. Inkább nyugszik a - többnyire névtelen - mérnöki zsenialitáson. Egy név azért igencsak megmaradt az emberek emlékezetében. Friedrich Krupp neve. F. Krupp találta fel (többek között) azt a technológiát, amely lehetővé teszi, hogy a nagy acélöntvények ne repedezzenek meg a hűlési folyamat során. Németország volt így képes elsőként akkora öntvényeket készíteni nagy szilárdságú ötvözött acélból, melyeket a nagy kaliberű, messzehordó nehézlövegek igényeltek. A fegyvernemek akkori favoritja a tüzérség volt. Aki nagyobb kaliberrel, nagyobb távolságra, nagyobb tűzgyorsasággal volt képes lőni, az ment haza. Aki pedig Zeiss-optikával célzott, az oda is talált, ahová lőtt.

A németség több száz éves álma teljesült Németország létrejöttével. Az ipari, gazdasági forradalom Európát és Amerikát átható, derűs jövőt sugalló környezetében, az egyesült németség kimeríthetetlen munkabírással, és szárnyaló, merész ötletekkel haladt a századforduló felé. Senki sem számolt a búvárnaszádokkal. Németország inaszakadtából építette páncélos hajóit. De a briteket ez csak mosolyra sem ingerelte. Óriási flottájuk 60 hajós fölénye minden akkori stratégát lenyűgözött. A búvárnaszádokat nem tartották fegyvernek. Persze voltak daliás elképzeléseik víz alól hirtelen felbukkanó, páncélos, lövegtornyokkal felszerelt csatanaszádokról. Már a merészebbeknek. Egész egyszerűen a világ összes tengeri harci-Marcija egy tengeri ütközetet hatalmas, száguldozó, füstokádó, izzó acélt köpködő monstrumok közt bírt kizárólag elképzelni. Tudták, hogy Németország nemcsak felszíni, hanem búvárnaszádflottát is épít. De saját naszádjaikat is játékszernek vélték, nemhogy a németekét. Mert hát hogy is konyíthatnának a hajózáshoz a németek, akik eddig csak poroszok, bajorok, szászok voltak leginkább, és a tengerről annyit tudnak, hogy sós? Pedig hát pont fordított a helyzet. A britek több évszázados hajózási tapasztalata gúzsba kötötte a tengerészek elméjét. Újra és újra a régit kérték a mérnököktől, elnyomva, eltaposva az ifjú titánok korszakalkotó gondolatait. Hogy mire gondolok?

A széntüzelésű gőzhajók és a torpedók korában az admiralitásnak az az ötlete támadt, hogy az esetleges torpedóbecsapódás okozta károkat enyhíti, ha a szenet a gépház és a külső hajófal között kialakított, 1-1,5 m széles, több emelet magas résben tárolják. Úgy vélték, a szén elnyeli a robbanás energiáját és megóvja a gépházat. Azon túl, hogy a fűtők százai lelték halálukat a hullámzástól lezúduló szén alatt, egy vízmentes zsilipajtón keresztül kellett belapátolniuk a szenet a gépházba. Ezt a csapóajtót elvileg minden lapát szénhez föl kellett volna húzni, és utána leengedni. Természetesen kitámasztották. Esély sem volt lezárni, ha betört a víz. De az admiralitás ötletével nem ez volt a legnagyobb gond. Ha vizes a szén, akkor nem elnyeli, hanem továbbítja a robbanás lökéshullámát a szénbunkert és a gépházat elválasztó, gyönge, páncélozatlan belső válaszfalnak. És így építették meg a Nagy Háború összes hajóját, a nagy hajós nemzet fiai. (Eközben visszahívtak egy nyugállományú admirálist, és egy titkos kutatóbázist bíztak rá nagy költségvetéssel, melynek egyetlen célja a sirálytrenírozás volt. Arra képezték ki a brit haditengerészet sirályait, hogy a német búvárnaszádok periszkópjának lencséjére őőő... - hogy is mondjam - sz@rjanak? Daliás elképzelés. Figyelembe véve pedig azt az apróságot, hogy a kloáka attól kloáka, hogy nincsenek záróizmok, tehát szerencsétlen sirály-haditengerész nem tudja szabályozni, hogy mikor, ha jön, akkor jön, ha nem, nem, egészen magasra tették a brit kutatók a mércét.) ;) Szóval kitartottak a háború végéig a torpedótalálat elleni szénbunkerelmélet mellet. Véget ért a világégés, és jött az ellenség haditechnikájának szorgos tanulmányozása. Igaz, a német mérnököknek ilyen hülyeség nem jutott eszükbe, ezért máshogyan alakították ki a hajótesteket, igaz az is, hogy a hajókat immáron nem szénnel, hanem nyersolajjal fűtötték, de a tradíciózus admiralitás a biztonság kedvéért a II. világégés hadihajóit is imigyen gyártatta le. A II. vh. után tanulmányozták újfent a német haditechnikát, mert föltűnően meg kellett küzdeniük a Bismarck víz alá küldéséért. (Jelesül: 3 brit flotta lőtte álló napon át, mire hajlandó volt elmerülni.) Megállapítást nyert a vizsgálat során, hogy sem a japán, sem a német technológia meg sem közelíti a csodálatos brit technikát. Aztán sunyiban átvették a német eljárásokat. Az senkit sem lepett már meg, hogy a Bikini-atollhoz célhajóként odavontatott, háborús veterán Prinz Eugen egy hidrogénbombától sem volt hajlandó elsüllyedni! Sérüléseit sem javították ki az erősen sugárszennyezett hajónak, mindössze elvontatták a célterületről egy közeli zátonyhoz. 1946 végén felborította a sérült testet egy tájfun. Akkor adta meg magát az enyészetnek az utolsó német "zsebcsatahajó".

A brit tengeri stratégia egyszerű volt, mint a facsipesz. Minden gyarmathoz vezető, tengeri és szárazföldi út mentén elterülő országot meghódoltattak. Vagy arannyal, vagy vérrel és vassal. Az Osztrák-Magyar Monarchiát pl. évtizedeken át támogatták előnyös gazdasági feltételekkel azért, hogy Ausztria - (szerényen) magát a németség vezetőjeként aposztrofálva - gátat szabjon minden német államalkotó, nemzetegyesítési törekvésnek.

Rátekintve Európa térképére, a földrajzi adottságokból kitűnik, hogy Németország - egy esetleges angol-német konfliktusban - vesztes pozícióból indul. Hiszen Anglia a La Manche- (szolidabban: English Channel) csatornát, Északon a Shetland-szigetek ill. Skócia és Skandinávia közötti tengeri utakat bejelentett aknamezőkkel és blokáddal könnyűszerrel blokkolhatja. Egyetlen lövés nélkül megfoszthatja a német kereskedelmi flotta kijutását a világtengerekre. Beltengerré változtatva így az Északi-tengert, tönkretéve a fiatal német gazdaságot.

A németek stratégiája is hasonlóan egyszerű volt. A hatalmas brit flotta elől bujkálva az üss és fuss elve alapján annyi ellenséges kereskedelmi hajóteret elsüllyeszteni, amennyit emberileg csak lehetséges. A két stratégia közötti különbség mindössze annyi, hogy a britek "kifinomult" eszközei politikai értelemben szalonképesek, míg a német elgondolás háborús cselekménynek minősül. Tehát a németek a rosszfiúk. Nem sokat váratott magára a casus belli.

Vilmos császár döntött, és Németország megépítette a világ első búvárnaszád flottáját, mint stratégiai fegyvernemet.

Első időkben rettentő lovagiasan zajlott a németek részéről ez a világon egyedülálló katonai vállalkozás. Megállásra szólították fel a brit kereskedelmi hajókat, átnézték a rakományjegyzéket és a rakteret. Ha hadi árut találtak, csónakba parancsolták a legénységet, és kinyitották a fenékszelepeket. Ha nem, mehetett útjára a hajó. Végül is brit civil, kereskedelmi tengerészekről volt szó. Bár a német hadvezetés a totális tengeri hadviselést, majdhogynem a háború végéig elvetette, fokozatosan eldurvult a harc. Megjelentek a brit kereskedelmi hajók fedélzetén a kézifegyverek, később a kiképzett tengerészgyalogosok. Végül az admiralitás parancsba adta (hadbírósági eljárás fenyegetettsége alatt) a kereskedelmi kapitányoknak, hogy gázolják le minden áron az ellenséges búvárnaszádokat. W. Churchill volt az admiralitás első lordja. Nevéhez fűződik még a Gallipolinál indított, teljes csődbe torkolló partraszállási művelet és a titkos Q-flotta felállítása.

A Q-flotta megér egy pár mondatot, mert annyira jellegzetesen brit, és mert annyira jellegzetesen... no, de ne vágjunk a lovak elébe.

Mióta a britek vízre szálltak, tűzzel-vassal irtották a kalózokat. Ezt talán nincs ember, aki ne tudná. Viszont alig vannak, akik tudják azt is, hogy a mindenkori brit uralkodónak jogában állt "kalóz jogot" adni. Ezt általában kemény kezű, vállalkozó szellemű, királyhű kapitányok kapták. Feljogosította őket a korona ellenségeit szénné gyalázni a világtengereken, hajóikat, értékeiket tulajdonba venni. Cserébe a haditengerészettől vételezhettek fegyvert, muníciót, vizet, élelmiszert, Royal Navy-rumot, és zsákmányszerzési joggal bírtak.

A Q-hajók felújított csotrogányok voltak. Messziről lerítt róluk, hogy ártalmatlanok és csak az imádság, meg a festék tartja a felszínen őket. Ezzel szemben belül kifogástalan műszaki állapotú, harcra kész "kereskedelmi hajók" voltak. Harcra készek, mert deszkafalakkal és ponyvával álcázott, nehézfegyverzetű kalózhajókká alakíttatta át az - "úriember becsületre" oly büszke - admiralitás. Fedélzetükre vöröskabátosok (tengerészgyalogság) és hétpróbás gazemberek kerültek.

A németek minden semleges hajózó nemzetet felkértek, hogy hajóik mindkét oldalára fessék fel nagy méretben, a nemzeti lobogójukat. A britek felkérték a hajózó nemzeteket, hogy ne tegyék, mert kiváló célpont. (Logikus, persze! Magát a bazi nagy hajót szinte észre sem lehet venni, ha nincsen rajta az a fránya festett zászló, ugyebár.) Volt hajózási társaság, amelyik eleget tett a német felhívásnak, biztos, ami ziher alapon. Volt, amelyik nem. A brit Q-hajókra a biztonság kedvéért egy-egy idegen, semleges ország lobogója került.

Miután elterjedt a híre a Q-hajó-támadásoknak a német kapitányok körében, már öngyilkosságnak is beillett a lovagiasság. Megszaporodtak a víz alól indított támadások. A brit sajtóban szőrös mancsú, farkas fogú német martalócok gyilkolták vízbe a karikatúrákon az éhező gyermekeiknek élelmiszert szállító, hős tengerész apákat. Churchill nem volt elégedett. A harcokban kivérzett Nagy-Britannia szénája nem állt valami jól. Tudta, ha Amerika nem száll hadba a németek ellen, iszonyatos - vereséggel is felérő - árat fog fizetni hazája a kétséges győzelemért. Kellet még valami... egy utolsó lökés a bágyadt amerikai közvéleménynek.

Az RMS Titanic 1912-es tragédiája még eleven sokként élt a polgárok köztudatában.

Ha egy brit, tengeri hajózással foglalkozó cég új hajót kívánt építeni, a hajó terveit be kellett nyújtania "véleményezésre" az admiralitáshoz. Tehát ha egy magánzó rendelkezett annyi pénzzel, hogy meg tudott terveztetni és építtetni egy Titanic-méretű luxushajót, akkor az admiralitás mondta meg, hogy milyen lehet, és milyen nem. Ez már első hallásra is "kissé faramuci". Viszont ismerve az admiralitás ilyenkor szokásos "kéréseit", egyenesen vérlázító. Nagy vonalakban három elvárása volt az admiralitásnak:

Ezek a módosítások szöges ellentétben állnak azokkal az elvárásokkal, melyekkel a tulajdonosok az ilyen passenger liner-eket (utasszállítókat) építik, vagy építenék. Ezért kompromisszum gyanánt olyan műszaki megoldásokat alkalmaznak, melyek a hajó stabilitását veszélyeztetik. Az elrabolt hajóteret a hajótest szélesítésével, és/vagy további fedélzetek rábiggyesztésével pótolják. A hajótest szélesítésének az egyenes következménye a jelentős sebességcsökkenés. Ha lassú a hajó, a kutya sem vesz rá jegyet. Ha viszont sebességrekordokat közelít, vagy még inkább döntöget, akkor királyi postahajónak lehet bejegyeztetni, így a korona is jelentős támogatással és kedvezményekkel járul hozzá, csökkentve az ijesztő építési és üzemeltetési költségeket. Ezért inkább a fizikai lehetőségek végső határáig csökkentették a hajótest szélességét és még további fedélzetek ráhalmozásával pótolták az elveszett hajóteret. Ebből eredően minden - horribilis ráfordítással épült - luxushajó instabil, magas súlypontú, billegő tyúkketreccé lett az admiralitás "észrevételei" és a gazdaságos üzemeltetés közötti "kompromisszum" hatására.

Ekként épült meg, a RMS Lusitania is. 1915-ös végzetes útjáig 202 alkalommal tette meg a Liverpool-New York-Liverpool utat. A - háború alatt is - fedélzetén civil utasokkal, a gyomrában hadi dugáruval.

A császári titkosszolgálat egy fedett amerikai vállalatán keresztül fölvásárolta az összes különleges szállítóedényt, melyben lőgyapotot lehetett tengeri úton szállítani. (A lőgyapot tengervízzel érintkezve instabillá válik.) Az amerikaiak pedig nem fölfüggesztették az utasok védelmében a titkos robbanóanyag-szállítást, hanem "kénytelenek voltak" a robbanóanyagot egyszerű, fa vajashordókban berakodni. A washingtoni német nagykövetség olyan tartalmú újsághirdetést tett közzé, melyben fölkérte az amerikai polgárokat, ne utazzanak brit hajóval, mert az hadi dugárut szállít, és meg fogják támadni.

S lőn. Az U-20 Írország partjainál elsüllyesztette a Lusitaniát. A torpedó az orrba csapódott, az elülső raktérnél. A robbanást egy eget verő második robbanás is követte.

A hajó 1200 lelket ragadott magával a mélybe. Mindössze 300-an élték túl, és Amerika hadba lépett.

Akkor még Bin Laden nem élt.