A lapban egy Köves-interjút találunk, melyben a szektavezér a zsidóságot mentegeti a Tanácsköztársaság borzalmai kapcsán – mert ezt a magyarok hazájában nem tiltja törvény, csak a zsidók mitikus narratíváit a második világháború eseményeit illetően. A szokásos közhelyekkel így fogalmaz:


Félretéve most Köves százalékait és logikai bukfenceit – miszerint mivel a Harmadik Birodalom nemzetiszocialistáinak áldozatai között voltak németek is (mint kommunisták és szexuális aberráltak), az azt bizonyítja, hogy nem volt német identitásuk valamiért, a fentiek mentén – figyeljük meg, hogy a magyarellenesség, a magyarok szenvedése itt fel sem merül: minden egy zsidó dimenzióban létezik, s így mindennek a mértékegysége a zsidóság maga.

Természetesen a vörösterror zsidó terror volt: dominánsan, adott esetekben gyakorlatilag teljesen zsidó gépezet terrorizálta a magyarokat (mellesleg a Dunába lövetés is tőlük származik). Az érvelés, miszerint a kommunista zsidók nem voltak zsidók, mert „megtagadták zsidóságukat”, tarthatatlan, hiszen a zsidóság eleve nem egyenlő a zsidó vallással, lehet valakinek zsidó identitása vallás nélkül is – de tudja azt Köves is, ezért sincs ellenére Izraelt „zsidó államnak” nevezni, annak ellenére, hogy a vallásos zsidók aránya nem kiemelkedő: az izraeli Háárec által ismertetett 2015-ös Gallup-felmérés szerint az országnak csak 30 százaléka vallásos. Továbbá egy faj, egy etnikum kapcsán biológiailag is – valamilyen szinten – kódolt jellemvonásokról, de legalábbis az azokra való hajlamról beszélhetünk: a késelő cigány nem feltétlenül rendelkezik ideológiai, vallásfilozófiai önképpel, de attól még a cigány csoportátlag vonásaival igen. (De tudja Köves ezt is, hiszen a legnagyobb chábádos ikonjaik szentnek tekintett írásaikban előszeretettel ecsetelték az ilyesmit.)

Amint korábban arra rámutattam már, a kommunista zsidók a kommunizmusban találtak maguknak (a hagyományos vallásosságtól elkülönült) zsidó identitást.

 

Köves szerint fontos, hogy „a többségi társadalom ne a tettesekkel, hanem az áldozatokkal azonosítsa a zsidóságot” a vörösterror kapcsán, mert a mártírszerep akkor is kijár nekik, ha ők az elkövetők, és a magyar az áldozat – sajnálnunk kell őket akkor is. Szerinte „a vörösterror nem etnikai, hanem ideológiai kérdés volt” (uo.) – de természetesen a zsidóság messzemenő támogatása a kommunizmus iránt (beleértve a hivatalos lapjaikban történő propagandát) eleve etnikai identitásukból eredt. Marschalkó Lajos örökzöld műve, a Kik árulták el 1918-ban Magyarországot? ezt alaposan bemutatja, de például az alábbi Jövőnk-cikk részlete is rámutat, hogy a zsidó lap szerint a kommunista rend a zsidóknak biztonságot, sőt, irányító szerepet jelent:


Véletlen műve lenne, hogy a zsidóság mint csoport messzemenően beállt a kommunizmus mögé (nemzetközileg, lásd bővebben például itt), míg a magyarság alapvetően ellenezte azt? A magyarságtól való félelem és annak a megvetése a kívülálló zsidó önképből, identitásból fakadt. Amint a zsidó Jaff Schatz történész egyik klasszikus művében fogalmazott: „A [zsidó] aktivistákat azon ambíciójuk hajtotta, hogy a háborút követő zsidó életet formálják saját etnopolitikai víziójuk mentén. Ezen vízióban a szekuláris zsidó kultúra a szocialista körülmények keretein belül virágozna.” (Pontos hivatkozás és egyéb példák itt.)

Mindennek a mismásoló, félrebeszélő kimagyarázása a felelősségvállalás helyett sokat elmond Kövesről, aki gyakran beszél a bűnös múlttal való szembenézésről – amikor a zsidók mártírszerepe a meghatározó alap, és amikor a magyarság vélt bűnei vannak terítéken, hogy azzal is erősítse azt a narratívát, aminek mentén a fentebb idézettek értelmet nyernek a Fidesz-kormány kapcsán, akik tehát „kötelességüknek, sőt kiváltságnak [érzik] a múlt hibáinak kijavítását” ezen zsidók által megszabott történelmi kereten belül. Sőt, Köves nem csupán kimagyarázná fajtársainak gaztetteit, de feljelenti azt is, aki ezeket felemlegeti, mint Toroczkai László.

Továbblapozva aztán a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök) elnökétől, Szabó Györgytől tudhatjuk meg, hogy a zsidó mártíromság tulajdonképpen egy végtelen idősíkon létezik és vannak többgenerációs „holokauszttúlélők” is:


Karikatúrába illő az a luxus és arcátlanság, amivel a zsidók a gazdanépek pénzét ilyen retorikai zagyvasággal zsebre teszik – és működik, hiszen kinevetni vagy felháborodottan elhessegetni őket antiszemitizmus lenne. Mint kiderül, varázsszóra megnyílik a pénzcsap: „Az egyik [kárpótlási mód] a szociális jellegű támogatások. Ebbe tartozik lakhatási támogatás, rezsi- vagy fűtéstámogatás és ehhez hasonlók. A második kategória a különböző egészségügyi szolgáltatások támogatását jelenti, ideértve például a gyógyászati segédeszközökhöz való hozzájárulást is. (uo.)

És ugyan Szabó szerint „semmilyen információnk nincs arról, hogy egyáltalán hány emberről beszélünk”, azért mégis „valószínűsíthető, hogy sok emberről beszélünk”. (25. o.)

 

A büszkén cionista, egykori fideszes Szabó arról lehet emlékezetes, hogy 2008-ban kiállt a magyarellenes diszkriminációt gyakorló Broadway jegyiroda mellett. Ma magyarok pénzét irányítja zsidó zsebekbe ezoterikus „másodgenerációs népirtás-túlélés” ürügyével.

Ezt követően a Neokohn főszerkesztőjétől, Seres Lászlótól olvashatunk egy szégyentelen, de felszínes érvelést a palesztin területek fegyveres cionista megszállásának védelmében (amit ő idézőjelbe tesz), és az emiatt (is) bojkottot hirdető BDS mozgalom ellen, aminek kapcsán a megszállt területeken készült „izraeli” termékek feltüntetésében is a sárga csillagot viselő megbélyegzett zsidókat látja, mert az általuk gyakorolt fegyveres megszállás kapcsán is ők az áldozatok, ha valaki nem kívánja azt anyagilag támogatni az onnan származó termékek megvásárlásával. A „nácik” és a „zsidópogrom” rémképei villannak fel a mások elnyomására érzékeny elemzőben. Seres nevetséges módon Kínát hozza fel például, amely Tibetet „valóban megszállás alatt tartja”, mégse kerül termékeikre hasonló címke. Persze a hasonlat értelmetlen, hiszen a „Made in China” termékek nem Tibetről kizsákmányolt forrásból származnak, s ezért sem kerülne minden izraeli termékre hasonló címke, csak a megszállt területekről származókra. Amennyiben tibeti területről árul Kína valamit, Seres kampányolhatna annak a felcímkézéséért – nem lenne rossz kampány –, ahelyett hogy az izraeli megszállást védelmezné.

A következő lapszámhoz érve, 2020 lévén, az „auschwitzi haláltábor felszabadítása” immár 75 éves, s ez a főszerkesztő bevezetőjének a témája. Steiner Zsófia arra kéri az olvasót, hogy „hallgassuk meg” a „múlt tanúit”, akik még köztünk vannak (szép számban, tehetnénk hozzá). Ez egy támogatandó felhívás, jómagam Jürgen Graf 30 híres „szemtanú” vallomásának kritikai elemzését ajánlom 2019-es könyvének formájában. Bár kritikus álláspont Magyarországon a Szent Téma kapcsán – jelentős zsidó nyomás hatására, Steinerék érdekében – illegális, az egyoldalú tájékozódás mégiscsak elkerülendő.

Az „áldott emlékű” Schneerson rovata is az ún. zsidó holokauszttal foglalkozik. A rebbe a németséget mint népet vádolja meg: „A háború előtti Európában a német nemzet testesítette meg a kultúrát, a tudományos haladást és a filozófiai erkölcsöt. És pontosan ugyanez a nép volt az, mely elkövette az emberiség legborzalmasabb bűntetteit!” (Egység, 126. szám, 5. o.) Az „emberiség legborzalmasabb bűntettei”, melyeket törvényileg tiltott kritikusan analizálni és annál árnyaltabb következtetésre jutni, természetesen hemzsegnek a mitikus szintű túlzásoktól. Schneerson számára az európai nemzeteket bizonyos károsan érintő folyamatokban a zsidóság bűnösségének kijelentése összeférhetetlen a kulturáltsággal és erkölcsösséggel (a németség megvádolása az emberiség legborzalmasabb bűntetteivel ugyanakkor jogos), de valójában akár primitívebb népeket, akár emelkedettebb civilizációkat veszünk figyelembe, a zsidóság megítélése mindig, mindenkor ugyanaz volt. Ez  kellene a „holokauszt tanulsága” legyen, némi önkritikával párosulva, de a rebbe szerint a megoldás nem a beilleszkedés és tiszteletteljes együttélés, hanem a győzelem: „[ha] a zsidóságára büszke, illetve zsidósága iránt elkötelezett nemzedéket nevelünk fel, akkor győzünk” – írta.

Továbblapozunk és egy későbbi oldalon az idős Sasvári István mint „túlélő” kerül bemutatásra. Megtudjuk, hogy a zsidó munkaszolgálatosok szándékosan igyekeztek megbuktatni Hitlert:


Sasvári később aztán a kommunista évtizedek alatt – az akkori rezsim megbuktatása helyett – a katonaság pilótájaként „szolgálta Magyarországot”.

A lapszám a Szent Téma kapcsán javarészt csak langyos közhelyek gyűjteménye, olyan unalomig ismert elemekkel, mint „A holokauszt nem csupán zsidó tragédia, hanem maga az egyetemes kultúra, az európai és magyar történelem gyógyíthatatlan sebe” – Surányi András filmrendező szerint, témába vágó filmje kapcsán. (11. o.)

 

Oberlander Báruch e havi irása egy hatalmi fantáziálás vagyonról, ellenségeik elpusztításáról, történelmi keretek között. Sámuel próféta könyvére utalva idéz: „Így szól az Örökkévaló… menj és verd meg Amáléket, pusztítsatok el mindent, ami az övé s ne szánakozzál rajta… ökröstül, bárányostul, tevéstül, szamarastul”. (18. o.) Amálék hagyományosan a zsidóság mindenféle vélt vagy valós ellenségének megtestesítőjét jelenti. Mint Oberlander rámutat: „Ámálék eszerint nemcsak egy valós népcsoport, hanem egy eszme is, vagyis minden olyan népcsoport, amiben gyűlölet van a zsidó nép ellen és aminek tagjai tömeggyilkosságot terveznek vagy követnek el, az háláchikusan Ámálékká változik és minden amaléki törvény vonatkozik rájuk.” (19. o.) Így tehát „a náci németek az amaléki kategóriába estek”. Oberlander írásának lényege, hogy „Amálék” minden nyomát el kell pusztítani, még annak vagyonát is – kivéve, amikor mégsem. A korábban bemutatott példa után, amikor is a zsidó „legyőzte Istent”, itt azt is megtudhatjuk, hogy Isten még könyörög is a zsidóknak (de érdemes megfigyelni a pénzszerzésre utaló talmudi logikát is):


A zsidók igazán nem akarják, de Isten könyörög nekik, hogy vegyék el a vagyont, s ennek mentén minden holokárpótlás is kóser. Oberlander végül helyesli a kegyeletsértést is, ha faji ellenségeiről van szó:


Majd zárásként megdicséri Abdallah Chatila „libanoni születésű svájci üzletembert”, aki kb. 201 millió forintért vásárolta meg egy árverésen Adolf Hitler több személyes tárgyát („többek között a keménykalapját, cigarettatárcáját, írógépét és a Mein Kampf ezüstborítású példányát”). Chatila egy izraeli alapítványnak adományozta mindezt, s ezért kiérdemli a zsidók dicséretét. Ő egy jó gój.

 

Egy rövid értekezésben is lehet részünk a Szabad-e hallgatni náci zenét? című írásban, melynek célpontjában Richard Wagner áll. A holokausztmitológia is gyarapodik új elemmel, mint megtudjuk: „Amikor a zsidókat mészárolták a táborokban, akkor a németek azt parancsolták, hogy a háttérben szóljon Wagner – legyen eltörölve a neve – zenéje és arra kényszerítették a zsidókat, hogy közben a dallamra énekeljenek.” (uo.) Végül az írás szerint Wagner zenéjét nem javasolt hallgatni, ugyanis a fentebbi amáléki elv mentén „erre is érvényes lehet, hogy ennek a zenének az eljátszásával állítunk emléket egy fajgyűlölő, rasszista, gyilkos eszmének.” (uo.)

A 2020. februári számban ismét Köves Slomóval találkozik az olvasó. Szerinte „a zsidóság ellehetetlenítésére irányuló kezdeményezések 75 évvel Auschwitz után is tapasztalhatóak, ezért a kötelesség hívta életre a harcot, amely az ideológiák ellen folyik. Ehhez tiszta és egyértelmű útmutatások kellenek, emellett egységre van szükség a politikai szekértáborok és a közbeszédet alakítók között.” (Egység, 127. szám, 22. o.) Panaszkodása ellenére kiderül, hogy a legfelsőbb körökből kapnak segítséget az ellehetetlenülő zsidók:


A „holokauszttagadás” eltűnt, mert törvényileg tiltják a magyarok szabad szólását (s közben azokat pénzelik inkább, akik a magyarellenes zsidó terror jellegét tagadják), így Varga a törvényi tiltást és szabadságjogok korlátozását tekinti sikeres megoldásnak a zsidó érdek védelmére. Helytálló ugyanakkor a megjegyzése, miszerint „vannak, akik nem tanultak Auschwitzból” – ma is vannak, akik arcátlanul átalakítanák a gazdanemzet képét, demográfiáját (pl. a multikulturalista zsidó szervezetek), láncokat vernének rájuk, hogy se a történelmet kutatni, se panaszkodni ne tudjanak.

Továbblapozva, ebben a számban ismét találkozunk a Neokohn Seres Lászlójával, aki itt arról ír, hogy az amerikai antiszemitizmus elsősorban ugyan „fehér felsőbbrendűséget hirdető” fehérek „terméke”, de vannak – főleg New Yorkban – olyan nem fehérek, négerek és latínók, akik köreiben szintén fellelhető jelentős antiszemitizmus. Be is mutatja röviden, hogy ezen feketék számára a zsidókkal a baj a gazdasági és lakhatási sanyargatás, például főbérlők esetében: „a kulcskérdés az, miért talál egymásra a szociális demagógia és a zsidóellenesség” – kérdi. (33. o.) Seres nem veszi a fáradságot a feketék panaszainak megcáfolására, ami a zsidó pénzembereket és főbérlőket illeti, szerinte elegendő némi lekezelő gúnyolódás ezen, ehelyett válasza tipikusan felszínes: „a harediek láthatósága, látszólagos kívülállása, idegenszerűsége: ők testesítik meg a zsidó-keresztény hagyomány eredetét egy egyre nihilistább, érték nélkülibb kulturális közegben”. Hogy ezen logika mentén miért nem számolnak be hinduk és buddhisták is az őket érő támadásokról, ha már a „láthatóság” és a vallásosság a probléma, nem világos, de szándékos ködösítés esetéről lévén szó, ez nem is csoda.

A kalapács számára minden szögnek tűnik, tartja a bölcselet, így a zsidó számára is minden antiszemitizmus. Ennek mentén Seres szerint természetesen az Izrael-ellenesség is az: „az anticionista, tehát Izrael-ellenes antiszemitizmussal karöltve jelentkezik [a baloldali narratíva] (pl. BDS mozgalom)”. A feketékkel és sérelmeikkel nem túl együttérző Seres azért humánus annyira, hogy megjegyezze: „Fontos hangsúlyozni, hogy az afroamerikai közösség túlnyomó többsége természetesen nem rasszista és nem antiszemita” – fehérek kapcsán az ilyen felmentés fontossága nem jellemző, ahogy itt se található.

A valóság az, hogy a helyi négereket valóban kizsigerelik anyagilag az erre szakosodott hiénák. A New York-i jogász Letitia James és demokrata politikus Jumaane Williams már egy ideje listázza a város „legrosszabb főbérlőit” honlapjukon, ahol ezek egy zsidó esküvő meghívójának a névlistái is lehetnének, hiszen szinte mindenkinek jellemzően zsidó neve van – lásd például a 2019-es lista „legrosszabbjait”): Korn, Raphael, Blau, Horn, Landau, Silverstein stb...

A 2017-es lista legrosszabb 20 főbérlője szinte mind zsidó

 

Akinek fontosabb az antiszemitázás és a zsidók sajnáltatása – akkor is, amikor azok sanyargatnak másokat, mint Köves esetében is láthattuk korábban a Tanácsköztársaság kapcsán – persze elintézheti mindezt kézlegyintéssel, mondhatja, hogy mindez a „gazdag lakástulajdonosok, főbérlők elleni hangulatkeltés” (Seres szavai), hibáztathatja a „fehér antiszemitizmus” kliséinek hatását a feketékre (van ilyen is, lásd korábbi írásomban), de épp ez a valós zsidó gaztettekkel és káros hatásokkal való bármilyen szembenézés teljes elutasítása és cinizmus az, ami az évezredeket átívelő zsidóellenesség alapja, bár Seres valószínűleg nem veszi észre, hogy ennek a mentalitásnak a megtestesülését képviseli ő maga is.
 

A 2020. márciusi számban Oberlander értekezik a hazugság etikusságáról, mert a zsidó hit tiltja a hazugságot – kivéve, amikor nem.


Értsd: ha személy szerint úgy látjuk jónak, akkor megengedett mások manipulálása, a nekik való hazudás (avagy talmudiasan, az „igazság megváltoztatása”), hogy a számunkra „békét” jelentő (nekünk megfelelő) helyzetet megteremtsük: akkor is, ha ezzel feljogosítjuk magunkat a mások helyetti döntésre, hiszen az a másvalaki lehet, hogy nem akart volna kibékülni, mert jó okkal haragudott. Az igazság mellékes, mások akarata úgyszintén: mi döntünk arról, milyen valóságot teremtünk magunk köré a körülöttünk lévők meglátásának manipulálásával. Az „amikor tudom, hogy ha mondok valamit, akkor emiatt össze fogok veszni valakivel” annyit tesz: „ha tudom, hogy bajba kerülök, megengedett a hazudás”.

Amint arra Enzo Pace, az olaszországi Padova Egyetem vallásszociológusa rámutat: „Az 1973-as jom kippuri háborút követően Menachem [Mendel Schneerson] kijelentette, hogy Izraelnek minden (isteni) joga megvan a megszállt területek bekebelezéséhez, a pikuach nefesh elve mentén. Szó szerint ez azt jelenti, hogy »tisztelet az élet iránt«, de a jelen kontextusban ez egy rabbinikus kifejezés, amely a zsidó élet védelmének alapvető feladatára vonatkozik, amikor az veszélyben van, még akkor is, ha ez judaisztikus törvényt sért.” Talmudi agygimnasztikával tehát kimagyarázható minden, ha zsidó érdeket szolgál (emlékezzünk: még Isten eszén is túljárnak), s ennek mentén lesz „zsidó élet védelme” mások megszállása és más életek kisemmizése.

 

Oberlander aztán egy bizarr történettel szemlélteti, hogy miért is nem kell az éhezőt mindig feltétlenül megetetni (mert mi van, ha cukorbeteg?):


Félretéve, hogy a történet minden bizonnyal egy mitológiai szülemény, még saját példájával se azt szemlélteti, amit szeretne a rabbi, mert itt nem az „etetés” volt a helytelen maga, hanem annak a módja, így a cselekedet helyes, csak a módszer helytelen.

Oberlander végkövetkeztetése szerint „Az igazság nem érték, ha rombol, vitát szít, kárt okoz. A békesség fontosabb érték, mint az igazság.” (19. o.) Ez jól mutatja az európai szellemtől való idegenségüket, mert egy hagyományos fehér ember számára amennyiben az igazság békétlenséget szül, a megoldás nem a hazugság, hanem az igazság elfogadása, avagy a probléma forrásának orvoslása. Csak az igazságon alapuló béke lehet valós béke: a hazugságon alapuló egy lőporos hordó, ráadásul egyeseknek a lelkiismerete se nyugodna, tudván, a megtévesztettek hazugságban hisznek... De ebből ismét az világlik ki, hogy a zsidó szellemiség számára a „béke” (kívánt helyzet) fontosabb az igazságnál, a valóságnál. Nem az igazsághoz kell igazodnia a békességnek, egy stabil alapként, hanem a „békét” kell az igazság árán is, akár megtévesztéssel is elérni.

A Chábád szekta nemzetközi honlapján e témában továbbá arról is olvashatunk, hogy „Vannak olyan helyzetek, amikor megengedett megtévesztőnek lenni annak érdekében, hogy azon veszteségeket megtérítse a személy, amivel tartoznak neki” – melynek mentén csak a gőg kell; annak az érzése, hogy valaki (esetleg egy nemzet, netán az egész emberiség) „tartozik valamivel” a zsidónak, s a hazugság és megtévesztés máris megengedett. Mint a cikk megjegyzi: „bizonyos helyzetekben megengedett, vagy akár még javasolt is a hazudás. Az van írva, hogy az a hazugság, mely a békét hirdeti (amint az kifejtésre kerül majd) nem szerepel a tiltások között egyáltalán. Úgy tűnik, hogy mivel a legfőbb célja ennek a hazugságnak pozitív, az nem tiltott.” Hogy aztán mi a „pozitív”, és mi is jelent „békét”, azt majd a zsidó dönti el.

Az amerikai zsidó jogászprofesszor, Steven H. Resnicoff, a Zsidó Jogtudományi és Judaizmus Tanulmányok Központjának igazgatója egyik művében ezt a megengedett hazudást elemzi, mely szerinte arra szolgál, hogy „meggátoljon valakit a zsidó törvény megszegésében”. Továbbá:


A talmudi logikára is rámutat a professzor, mely szerint az érdek a valóságot is felülírja:


Persze vallási rendeletek kapcsán szinte mindenre és minden ellentétére is található példa temérdek szöveget felhalmozó vallások és vallásfilozófiai elemzések esetében, továbbá a zsidóságnak a vallási előírásokat nem feltétlenül követő szekuláris része több kárt okoz gazdanépeinek a vallásosaknál, mégis figyelemre méltó, hogy ősi kultúrájuk miként áll mindehhez, hiszen mint általában, a kultúra a csoportalkatból fakad.

(De ha már a Chábád honlapjáról van szó, és tekintve, hogy Maimonidész milyen tiszteletnek örvend a szekta körében, álljon itt tőle az Ishut harmadik fejezetének 11. pontjából a következő: „Ha egy lány idősebb mint három év és egy nap, fel lehet avatni szexuális kapcsolaton keresztül, az apja beleegyezésével.” De mint a lábjegyzetben áll: három év alatt is megtörténhet ez, csak akkor nem minősül szexuális aktusnak az efféle kapcsolat.)

A lapban aztán továbblapozva találunk Köves Slomótól egy hüledező mérgelődést Tartsuk távol a náci fekáliát! címmel (erről korábban itt és itt volt már szó), melyben felháborítónak tartja a kitörés napjáról megemlékezők „békésnek” nevezését a Hír TV-ben, majd a zsidóságot előszeretettel az európai kultúra szerves részének, szinte gyökerének tartó chábádos vezető azon háborog, hogy Horváth Tamás a kommunistákkal harcoló hősöket az európai civilizáció védőinek merte nevezni. A zsidó felsőbbrendűséget hirdető vezetők által alapított és egyengetett szekta vezére „szélsőjobboldali csürhének” nevezi azokat, akik méltósággal még őrzik az önfeláldozók emlékét, s akik Köves szerint „nagy pofával hőbörögnek”. Nehezen emészti meg, hogy nem 100 százalékban van Magyarországon még zsidó véleményterror és önkény:


Megtudjuk azt is, hogy a TEV követeli a Hír TV-től ezen riportjáért felelős újságírójának eltávolítását a nekik nem tetsző, nem elégségesen zsidó szájíznek megfelelő beszámolóért, elvégre „az is kifogásolható volt a riportban, hogy bár radikálisoknak titulálta az úgynevezett becsület napjáról a Városmajorban megemlékező szervezeteket, de azt nem említette meg, hogy egy nyíltan neonáci-hungarista rendezvényről volt szó. Ehelyett a »rózsaszínbe öltözött« ellentüntetőket emelték ki és marasztalták el, illetve azt, hogy a rendőrség »kénytelen volt« őket kordon mögé szorítani.” (33. o.) Köves kérdéseket is feltesz:


Bár nem kérdezte megfelelő tisztelettel, így választ se érdemel, azért az utókor kedvéért: (1) megszállás vagy sem, a német és a magyar katonák a nemzetek Európáját (és annak fehér őshonos fajtáját) védték a kommunista hatalom kontinensünket éppen elárasztó, és itt „a múltat végképp eltörölni” akaró nemzetellenes szándékai ellen; (2) a rendezvény pedig úgy nevezhető békésnek, hogy az értelmező szótár szerinti értelemben békés volt. Se politikai nézetek, se állítólagos tiltott jelképek nem tesznek egy eseményt békétlenné, csak mert zsidó érzések sérülnek.

 

Józan embernek talán nehezére esik elképzelni is azt az elképesztő önteltséget, arroganciát és hatalomittasságot, amivel áldozatként pózol és kirúgást, büntetést, betiltást, elhallgattatást követel épp az, akinek szinte kulcsa van a miniszterelnöki irodába, és akinek szervezetei mind jogi és oktatási területen saját igényeik mentén képesek alakítani a gazdanép légkörét (lásd például a korábban már bemutatott dicsekvéseiket), s mindezt annak a gazdanépnek az adópénzéből fenntartva – ráadásul olyanok kapcsán, akik a társadalom talán legkirekesztettebb rétege: a nemzetiszocialisták, etnonacionalisták, akiknek jelképeit, irodalmát, összejöveteleit, de még világhálós bejegyzéseit, videóit vagy portáljait is tiltják, cenzúrázzák, ezekért őket büntetik, vagy akiknek békés rendezvényét szélsőbaloldaliak (esetleg zsidók) erőszakosan megtámadják, mint ahogy az éppen ebben az esetben is történt. A valóban távol tartandó dolog épp ez a zsidó szellem.

 

(Az utolsó, harmadik részben megtudhatjuk többek között, kinek ne lehessen a neve sem szemeink előtt, hogy mi is a helyzet az „etióp zsidókkal”, hogy mi a bajuk a zsidóknak a Black Lives Matterrel, és hogy honszeretők voltak-e a zsidók Trianon kapcsán, illetve hogy kinek is jár a Nobel-békedíj...)

 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info