Miközben a parlamenti tolvajelit hanukázni készül és a vezetői posztokban "nyomorgó" kaftánosok nem létező sérelmein ajvékol, Mátraverebélyen a fehér lakosság, különösen az idősek mindennapi élete lehetlenné vált a magyar tüntetőkre lövető hatóságok által tolerált cigányterror következtében.
Ahol most a félelem az úr...
Mátraverebély
A település utcáit járva nem is gondolnánk: baj van a községben. Az emberek félnek. Félnek a „kapucnis suhancoktól” – ahogy a helyiek fogalmaznak – hiszen másfél hónap alatt több mint egy tucatszor törtek be a lakók otthonába, ahonnan elvittek mindent, amit találtak. Az érintettek nem tudják, meddig fajulhat mindez. Mint mondták, mindenki tisztában van azzal, kik a tolvajok, szólni azonban senki sem mer...
A betörők számára közkedvelt utcákon sétálva összetalálkoztunk egy biciklissel, aki feltűnően méregette: vajon melyik otthon lesz a következő, amit kipakolnak? Szembejött két, víg kedélyű fiatal is. Egyikük énekelt, társa pedig az udvarokat fürkészte. A lakók szerint ők azok, akik „rettegésben tartják” a környéket. Felkerestük hát azokat, akiket az illetők „meglátogattak” – csak épp akkor, amikor üres volt a porta.
Az első ház ajtaján lakat volt, s a kaput egy lánccal erősítették az oszlophoz. Mikor közelebb mentünk, még a házőrző kutyus is meghátrált. Egy idős hölgy azonban rögtön kiabált az utca túlsó végéről: a keresett személy nincs otthon. Mint mondta, elment telefont venni, hiszen nemrég azt is ellopták tőle. Kértük, fessen képet a nem túl rózsás helyzetről. Ő ennek szívesen eleget tett, feltéve, ha nevét nem közöljük – fél, mint mindenki más...
– Nálunk például mindig van valami ütleg a bejárati ajtó mellett – mondta, s így folytatta: – ha valami zajt hallok este, rögtön veszem a botot és megyek az ajtóhoz. Néha azért elgondolkozom azon is, hogy ha megütném a betörőt, még engem küldenének börtönbe!
Elmondta, hogy ez idáig minden évben ültettek tengerit párjával. Jövőre minden bizonnyal üresen áll majd a kert, hiszen temérdek kukoricacsövet elloptak tőlük, a tolvajok kedvéért pedig nem fáradoznak egész évben.
Az utcán haladva egy másik idős asszony is bizalmatlanul méregetett bennünket: vajon mit akarunk, honnan jöttünk? Kétségeit eloszlatva őt is megkérdeztük a fennálló helyzetről. Elmondta, hogy hozzá eddig még nem törtek be, de minden pillanatban számít rá.
– A „lopósok” miatt semmilyen haszonállatot nem tartok. Egyszer volt egyetlen kacsám, amit az unokámnak neveltem, de azt is elvitték. Hozzátette: – Nem én vagyok így egyedül. Sokan már a kertet sem művelik, mert mindent széthordanak belőle, pedig régen csodálatosan szép, gondozott háztájak voltak a faluban.
Az utcán találkoztunk azzal a hölggyel is, akit pár napja leptek meg a „suhancok”, ráadásul fényes nappal. Amíg ő az orvosi rendelőben várakozott, a betörők a háza hátsó ablakán jutottak be otthonába. Többek között ékszereket, némi pénzt, s robotgépeket lovasítottak meg. Felháborodva mondja: a tolvajokat csak az nem látta meg, aki nem akarta. Szerinte a lakók egyáltalán nem fognak össze, pedig az ilyen helyzetekben csak ez lehet a megoldás. Nehezményezte azt is, hogy – bár mindenki tudja, kik a nem várt vendégek – mégsem merik panaszra nyitni szájukat a település lakói.
– Nem lesz ennek jó vége! A húr addig feszül, míg végül elpattan és valaki gyilkolni fog – fogalmazta meg.
Egy idős férfi behívott bennünket az udvarába. Tőle a garázsban lévő fűnyíró gépet vitték el a tolvajok az éj leple alatt, de megmutatta a kertjében lévő lábnyomokat is, amelyeket a fagy örökített meg. Felesége kétségbeesetten mesélt azokról a percekről, amikor a rend őrei megvizsgálták a terepet, s felmérték a károkat.
– Már megéltem egy pár évet, de rendőrautó még sohasem állt a házunk előtt. El vagyok keseredve, hogy ide jutottunk... Hát mi lesz még itt? – panaszkodott.
Látogatásunk alkalmával a község polgármestere, Nagy Attila is kifejtette gondolatait: – Nagyon sajnálatos, hogy a békében élő, több mint 2000 fős lakosság mindennapjait 6–7 tisztességtelen betörő keseríti meg. Felháborító, hogy egy egész település kénytelen szenvedni miattuk. Mint mondta, másfél hónap alatt egy tucat bejelentés érkezett hozzá a lakóktól, akik többsége nem fordul a hivatalos szervekhez, mondván: félnek attól, hogy ha nevüket kiderítik a tolvajok, megtorolják. Ő azonban nem tud összefogni a lakók helyett.
– A polgárőrséget felszólítottam, hogy gyakrabban járőrözzenek. Segítséget kértem a bátonyterenyei és a megyei rendőrkapitányságtól is, ahol azt ígérték: küldenek körzeti megbízottat – mondta, s hozzátette: – ennél többet sajnos nem tudok tenni.
A polgármester hangsúlyozta: mindenkinek ki kell állnia magáért, mert senki más nem fog helyette! Össze kell fogni és határt kell szabni ennek a rémálomnak. Nem szabad hagyni, hogy a helyzet elmérgesedjen!
A település egyik épületének, valamint bisztrójának falára már táblákat is elhelyeztek: „ Ne adjon esélyt a bűnözőknek...” Sokak szerint azonban ez nem elég...
– Én közvetlenül a helységnévjelző tábla alá tettem volna a felhívást! – mondta egy hölgy, aki azt is elmesélte, hogy nemrégen egy budapesti látogató autóját „rámolták ki” a verebélyi tolvajok fényes nappal. A hölgy hozzátette:
– A gyanútlan átutazó egy órára hagyta csak gépkocsiját a – jelenleg még üres – körzeti megbízott számára fenntartott épület előtt, gondolván: ott biztosan jó helyen lesz. Tévedett...
(Nógrád Megyei Hírlap nyomán)
