Nagyon sok minden történt az elmúlt egy évben. Most természetesen a „gárdák” és a hagyományőrző társaságok szemével nézve a történéseket.
Az első és legfontosabb pont: létrejöttünk. Létrejöttünk, mondhatni az utolsó 24. órában, a magyar társadalom kétségbeesett jajkiáltására, egy automatikus önvédelmi reakcióként. Mindenképpen a tenni akarás hozott létre minket, kizárólag a Nemzetünk szeretete, érte való aggódása. Elegünk volt abból, hogy egy sör mellett ülve keseregjünk arról, hogy milyen rossz ma Magyarországon az élet, mennyire kilátástalan és hogy milyen mértékben tiporják sárba nemzeti értékeinket, keresztény hitünket, butítják gyermekeinket… és sorolhatnám, hiszen a magyar sérelmei végeláthatatlanok jelen pillanatban.
Felvetődött bennem és bajtársaimban a kérdés: mit fogunk mondani a gyermekeinknek, ha megkérdezik tőlünk: Apa, mit tettél annak érdekében, hogy ne így történjen? Személy szerint megrettentem ennek a lehetőségétől és attól, hogy igazából nem tudnék mit felelni egy ilyen egyszerű, de annál súlyosabb kérdésre.
Most ugorva egy kicsit a történésekben (nem vagyok író, csak a gondolataim csaponganak), visszaemlékszem a Bajtársi Szövetségkötésre a Budai Várban, ami egyúttal a Magyar Gárda első 56 tagjának az avatása volt egyben. Leírhatatlan az a szeretethullám, ami akkor fogadott minket. Egyetlen fénykép sem adja vissza azt az érzést – még mindig libabőrös leszek ha rágondolok – ami ott hullámzott felénk, azt az örömöt, amikor bevonultunk. Volt egy idős néni, aki sírva virágot szórt a lábaink elé, máshonnan azt hallottuk: itt vannak Magyarország katonái, megint máshol zászlóval integető kisgyermek…
Ez megerősített minket a hitünkben, hogy szükség van ránk. Mint ahogy az Olaszliszkán az út szélén álló férfiember, aki zászlóval a kezében, arcán reménnyel vár minket, vagy az erdőtelki babakocsit toló kismama, aki megköszönte, hogy „végre egy este, amikor nyugodtan tudok sétálni”, vagy a tatárszentgyörgyi néni, aki könnyeivel küszködve csak annyit tudott mondani: „végre”...
De megerősített maga Gyurcsány is, amikor a fényképemet rázva habzó szájjal fröcsögte hogy fasiszták, nácik… meg az is, amikor gyáva ellenségeink kétszáz cigányt béreltek fel hogy minket megalázzanak… szeretném üzenni „ezeknek”, hogy NEM SIKERÜLT a tervük!
Van egy számomra kedves mondás, így hangzik: teher alatt nő a pálma. Minél nagyobb a nyomás, annál nagyobb ütemben fejlődünk. Fejlődünk lélekszámban, de, ami a legfontosabb: a készültségi szintünk egyre magasabb. Természetesen megvannak a hátrányaink is: mivel hisszük és valljuk, hogy Hazánk szekerét csak a kemény munka viheti előre, tagjaink rendes, dolgozó, becsületes adófizető jó Magyar emberek, a kétkezi munkástól az orvosokig, tanárokig, ügyvédekig. Ezért persze nem tudunk mindenhol ott lenni, ahol szeretnénk és nem tudunk mindent megtenni amit szeretnénk. De teljes odaadással szolgáljuk hazánkat.
Most a „Gárda-per” kapcsán gondolkodtam el egy kicsit ilyen ömlengősen. Ez a kirakatper is csak megerősít minket a hitünkben, hogy jó úton haladunk és csinálnunk kell tovább amit elkezdtünk. Hiszen ha nem félne a hatalom a jelenleg Bajtársi Szövetségben lévő hagyományőrző egyesületektől, akkor nem is akarná ilyen módszerekkel eltiporni.
A hatalom megijedt. Hogy mitől? Nem, nem a Nemzeti Őrseregtől, nem a Magyar Gárdától, nem a Nemzeti Gárdától. Hiszen mindannyiunk módszere más, mindannyiunknak más a kiképzési, szolgálatellátási módszere, stb.
Nem. Külön-külön nem fél tőlünk a hatalom. Viszont együtt, a Bajtársi Szövetségtől igen. Megijedt, méghozzá nagyon. A hatalom mindenkori érdeke a megosztás volt. Hagyta, hogy létrejöjjünk és esetleg egymástól elszigetelten működjünk, ne adj’ Isten egymással rivalizálva, mint ahogy a ma is megosztott Magyarországon a dolgok történnek.
Az első és legfontosabb pont: létrejöttünk. Létrejöttünk, mondhatni az utolsó 24. órában, a magyar társadalom kétségbeesett jajkiáltására, egy automatikus önvédelmi reakcióként. Mindenképpen a tenni akarás hozott létre minket, kizárólag a Nemzetünk szeretete, érte való aggódása. Elegünk volt abból, hogy egy sör mellett ülve keseregjünk arról, hogy milyen rossz ma Magyarországon az élet, mennyire kilátástalan és hogy milyen mértékben tiporják sárba nemzeti értékeinket, keresztény hitünket, butítják gyermekeinket… és sorolhatnám, hiszen a magyar sérelmei végeláthatatlanok jelen pillanatban.
Felvetődött bennem és bajtársaimban a kérdés: mit fogunk mondani a gyermekeinknek, ha megkérdezik tőlünk: Apa, mit tettél annak érdekében, hogy ne így történjen? Személy szerint megrettentem ennek a lehetőségétől és attól, hogy igazából nem tudnék mit felelni egy ilyen egyszerű, de annál súlyosabb kérdésre.
Most ugorva egy kicsit a történésekben (nem vagyok író, csak a gondolataim csaponganak), visszaemlékszem a Bajtársi Szövetségkötésre a Budai Várban, ami egyúttal a Magyar Gárda első 56 tagjának az avatása volt egyben. Leírhatatlan az a szeretethullám, ami akkor fogadott minket. Egyetlen fénykép sem adja vissza azt az érzést – még mindig libabőrös leszek ha rágondolok – ami ott hullámzott felénk, azt az örömöt, amikor bevonultunk. Volt egy idős néni, aki sírva virágot szórt a lábaink elé, máshonnan azt hallottuk: itt vannak Magyarország katonái, megint máshol zászlóval integető kisgyermek…
Ez megerősített minket a hitünkben, hogy szükség van ránk. Mint ahogy az Olaszliszkán az út szélén álló férfiember, aki zászlóval a kezében, arcán reménnyel vár minket, vagy az erdőtelki babakocsit toló kismama, aki megköszönte, hogy „végre egy este, amikor nyugodtan tudok sétálni”, vagy a tatárszentgyörgyi néni, aki könnyeivel küszködve csak annyit tudott mondani: „végre”...
De megerősített maga Gyurcsány is, amikor a fényképemet rázva habzó szájjal fröcsögte hogy fasiszták, nácik… meg az is, amikor gyáva ellenségeink kétszáz cigányt béreltek fel hogy minket megalázzanak… szeretném üzenni „ezeknek”, hogy NEM SIKERÜLT a tervük!
Van egy számomra kedves mondás, így hangzik: teher alatt nő a pálma. Minél nagyobb a nyomás, annál nagyobb ütemben fejlődünk. Fejlődünk lélekszámban, de, ami a legfontosabb: a készültségi szintünk egyre magasabb. Természetesen megvannak a hátrányaink is: mivel hisszük és valljuk, hogy Hazánk szekerét csak a kemény munka viheti előre, tagjaink rendes, dolgozó, becsületes adófizető jó Magyar emberek, a kétkezi munkástól az orvosokig, tanárokig, ügyvédekig. Ezért persze nem tudunk mindenhol ott lenni, ahol szeretnénk és nem tudunk mindent megtenni amit szeretnénk. De teljes odaadással szolgáljuk hazánkat.
Most a „Gárda-per” kapcsán gondolkodtam el egy kicsit ilyen ömlengősen. Ez a kirakatper is csak megerősít minket a hitünkben, hogy jó úton haladunk és csinálnunk kell tovább amit elkezdtünk. Hiszen ha nem félne a hatalom a jelenleg Bajtársi Szövetségben lévő hagyományőrző egyesületektől, akkor nem is akarná ilyen módszerekkel eltiporni.
A hatalom megijedt. Hogy mitől? Nem, nem a Nemzeti Őrseregtől, nem a Magyar Gárdától, nem a Nemzeti Gárdától. Hiszen mindannyiunk módszere más, mindannyiunknak más a kiképzési, szolgálatellátási módszere, stb.
Nem. Külön-külön nem fél tőlünk a hatalom. Viszont együtt, a Bajtársi Szövetségtől igen. Megijedt, méghozzá nagyon. A hatalom mindenkori érdeke a megosztás volt. Hagyta, hogy létrejöjjünk és esetleg egymástól elszigetelten működjünk, ne adj’ Isten egymással rivalizálva, mint ahogy a ma is megosztott Magyarországon a dolgok történnek.
De mi nem így tettünk. Hiszem, hogy tényleg csak egységben az erő. Egyedül semmit sem érünk.
Horváth József
szakaszparancsnok
Nyíregyháza
Horváth József
szakaszparancsnok
Nyíregyháza
