Magyarország II. világháborús kiugrása gyakorlatilag Románia átállásával vált aktuálissá. Persze ez előtt is fontolgatták a háborúból való kilépést, de a "szövetségesek" a szovjetekhez irányítottak bennünket, a bolsevizmussal azonban - akkor még - elképzelhetetlennek tartották a megállapodást. Csakhogy tisztán lássunk, pár történelmi tény.
Románia 1944. augusztus 23-án állt át az ellenség oldalára. Ez azonban nem azt jelentette, hogy másnap már a teljes román hadsereg rárohant a szovjetekkel karöltve Észak-Erdélyre. A román hadsereg mind az ellátást, mind a morált tekintve katasztrofális állapotban volt, és nagy részük az akkori Románia északi és keleti részén volt, az akkori keleti fronton. A szovjet csapatok a román kiugrás után természetesen teljes gőzzel rohantak előre, és a Sztálini parancsnak megfelelően lerohanták Romániát és igyekeztek mielőbb megkerülni a Déli-Kárpátokban (Székelyföldön) lévő magyar állásokat.
Román területen - akárcsak a későbbiekben Magyarországon, csak Romániában akkor még kisebb erőkkel - német csapatok támogatták a szovjet elleni harcot. Németek védték például a brassói katonai repteret. A román átálláskor a szovjet hadsereg 500 km-re állt a Kárpátok délkeleti csücskében lévő magyar erőktől. Ezzel szemben Dél-Erdélyben a román hadsereg egységei az átállás után teljes demoralizáltságban, harcképtelenségben várták a történéseket. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az Északkeleti-Kárpátokban a magyar hadsereg már augusztus eleje óta tartotta magát az ellenséggel szemben, és az Árpád-vonal gyakorlatilag "jól vizsgázott", akkor azt a következtetést kell levonnunk, hogy a Horthy Miklós vezette Magyarország augusztus végén óriási hibát követett el a tétlenséggel. Ha ott és akkor pár nap alatt a hadászatilag gyakorlatilag értéktelen román hadsereget a német csapatok segítségével kiszorítják Dél-Erdélyből, és hadállásokat létesítenek a hágókon belül (Árpád-vonal), illetve a hágók vonalán (Szent László-állás) és akár a hágókon túl is (Hunyadi-állás), akkor a szovjet soha nem lépi át a Kárpátok vonalát. Nem azért, mert a végtelenségig lehetett volna tartani az Árpád-vonalat. Csak addig kellett volna tartani a Kárpátokat a szovjet fölénnyel szemben, amíg nyugatról ide nem érnek az ún. "szövetségesek"... és akkor más világ lett volna. Nem tudom, hogy jobb-e, de hogy kevesebb vérrel és könnyel járó, az biztos.
És Horthy ezt elmulasztotta. Ez az, ami megbocsáthatatlan az akkori magyar politikai és katonai vezetés számára. Ez az, amiben Horthy olyat hibázott, ami csorbítja korábbi érdemeit. Azért félreértés ne essék. Horthy olyan hazafi volt, akinek bármelyik ún. rendszerváltozás utáni miniszterelnök vagy államelnök még a csizmája száráig sem ér fel. De a horthysták figyelmébe: ő sem volt hibátlan. Sőt. ("Érdekesség": Mussolinit felakasztották, Hitler állítólag öngyilkos lett, Japán volt miniszterelnökét háborús bűnösként felakasztották... szinte minden vesztes ország vezetőit halálra ítélték. Ezzel szemben Horthy békében élt Portugáliában 1957-es haláláig, a Corn, Weiss, stb., általa Magyarországról '44-ben kimenekített gazdag zsidó családok támogatásából. Egyszer sem merült fel, hogy felelősségre vonják. Az okokat jó lenne tudni...)
Amikor 1944. október 15-én a nyilasok hatalomra kerültek, mindent alárendeltek a harcnak. Ez az, amit a mai (elsősorban kommunista alapokon nyugvó) történelemtanítás a németek feltétel nélküli kiszolgálásának ír le. Pedig itt sokkal mélyebb dolgokról volt szó.
Először is tudni kell, hogy október közepén a Baja-Szolnok-Nyíregyháza-Munkács vonalon volt a front, azaz: a fél ország már elveszett.
Szemtanúk (pl. a korábbi írásokban már idézett Marschalkó Lajos) leírják, hogy a frissen felállt hungarista kormány először parancsot adott Budapest védelmére, majd a főváros kiürítését rendelte el, ez után pedig (német nyomásra) megint a védelem mellett foglalt állást. A hungaristák nem voltak könnyű helyzetben (még soha nem voltak kormányon), és ráadásul egy háború kellős közepén - mely háború hazai területen folyt - kellett helytállniuk. Ezek tények. Ami vitatható: mit kellett volna tenniük ebben a helyzetben? Szó nélkül átállni a szovjet oldalára? Miután (mert ugye ellentámadások voltak, Erdély területén is, Nyíregyháza környékén is) a beözönlő hordák legyilkoltak, megerőszakoltak mindenkit, akit értek? Persze, igaza volt annak, aki azt mondta: ha nem harcolunk, kevesebben halnak meg. Bulgária nem harcolt. De még csak hadat sem üzent a Szovjetuniónak. A Vörös Hadsereg mégis gondolkodás nélkül átlépte a román–bolgár határt, mint ha az ott sem lett volna. Negyvenezer bolgárt gyilkoltak le három hét alatt: a bolgár értelmiséget, a középosztályt, és ugyanolyan kommunizmust kaptak a bolgárok, mint amit mi kaptunk. Ha "átállunk", vajon megkíméltek volna bennünket? Költői a kérdés.
Hát akkor mi lett volna a teendő? Menekülnie kellett volna a hungaristáknak, otthagyva csapot-papot, visszautasítva a felkérést a kormány megalapítására? Menteni mindenkinek a saját (és a családja) irháját? Vagy átvenni a hatalmat és hátba támadni a németeket? Vajon mit szólt volna Moszkva egy hungarista szövetségi ajánlathoz? Ugyan már. Lássuk be: a hungaristák az egyetlen számukra járható utat járták, még akkor is, ha ez további tízezrek halálához és az ország lerombolásához vezetett. Nem volt választásuk. És ezt nem a védelmükben mondom, csak tényként állapítom meg.
Azt gondolom, az alapvető kérdés a horthysta-hungarista ellentétben az, hogy a mindenek feletti erkölcs vagy a "józan megalkuvás" győz-e a sorskérdésekben. Ez a kérdés ugyanaz a dilemma, mint a becsületes családapa dilemmája a háborúban. 'Mikor szolgálom jobban a hazám érdekeit: ha kockáztatom az életem, és emiatt megnyerjük a csatát (és lehet, hogy a háborút is), vagy ha meghúzódok, túlélek, és igazi nemzeti nevelésben részesítem a gyermekeim, akik túlélik a háborúban győztes, de később széthulló rendszert, és így végül is mégis én győzök (az én családom, nemzetem győz)?' Erre a kérdésre nem adható egyértelmű válasz. Ugyanis a kisember, a családapa nem tudja a háború kimenetelét, és az sem megítélhető egy háború kellős közepén, hogy "mi lenne ha" kitartanánk, és "mi lenne ha" átállnánk.
Az kétségkívül igaz, hogy ha összetartó, a háborúban mindenre képes, végletekig kitartó egyénekből állna össze társadalmunk, akkor nagyon nagy hatékonyságú nemzetpolitikát tudnánk folytatni, ahogy Japán tette ezt a nála területileg-népességileg sokszoros erejű Kínával (és az egész Távol-Keleti térséggel) szemben. De ez esetben a Nemzet (szándékos a nagybetű) megtörhető lenne egyetlen csapással, azaz ha egyetlen háborúban legyőzik a minden erejét beleadó nemzetet. És Japán népe erre is példa: a II. világháború után egy békés, viszont önmagával teljesen meghasonlott Japánt látunk. A hősi példa ott van a szemük előtt, de hősök már nincsenek, mert kiirtották őket. Akit lehetett, azt fizikailag, akit nem, azt "hagyták elmúlni". (Természetesen a teljes japán társadalmat és kultúrát ezzel nem győzték le, és a távoli jövőben van is esély arra, hogy egyszer újra felépül, de ez most nem témája jelen írásnak.)
És a másik oldal: ha a társadalom csak olyan tagokból áll, akik folyton csak "átmenteni" akarnak, akkor egyrészt soha nem lesznek szabadok, mert nem lesz, aki kivívja a szabadságot; másrészt előbb-utóbb elkopik minden a sok - idegen kényszer alatti - "átmentés" során. Legalábbis minden, amit van értelme átmenteni, és csak az ösztönök maradnak. Ilyenek az afrikai kultúrák: feladták magukat a gyarmatosítóknak, most meg nyugati gépfegyverrel ölik egymást értelmetlen célokért. És lassan ilyenné válik a mai magyarországi (és az európai) társadalom is: a nép többsége, a "tömeg", a "plebs", a prolik" csak pillanatnyi egyéni jólétükkel (rosszlétük elkerülésével) foglalkoznak, és megszűnik minden, ami a "kultúrát" jelentette valamikor.
Hiszem, hogy az igazság valahol a kettő között van. Amúgy sem kívántam igazságot tenni horthyzmus és hungarizmus között - de így talán még egyértelműbb.
Véleményem szerint meg kell teremteni azt a társadalmat, ahol minden ember képes felelősen eldönteni, hogy mikor van értelme a harcnak és mikor van értelme a behódolásnak – ahogy azt a pusztai népek is tették. (A legyőzött pusztai nép elfogadta a győző fennhatóságát bizonyos szintű "autonómia" mellett, ezzel is elkerülvén a vérontást. Természetesen ez csak akkor lehetséges, ha a győző ténylegesen biztosítja is az autonómiát.) Ehhez a fajta tudáshoz az elsődleges út a Klebelsberg-i kultúrfölény elvén, a tanításon keresztül vezet. Nevezhetjük képzésnek is, a lényeg változatlan: minél többet megtudni a világtól, a szerves és szervetlen, az emberi és társadalmi, az isteni és materiális folyamatokról. És felnevelni egy nem megalkuvó, de a túlélés érdekében bölcsen dönteni tudó generációt.
Félő, hogy ez nem jöhet létre katarzis nélkül, mert csak kevesen ismerik fel jelen helyzetben, még az összeomlás küszöbén is azokat folyamatokat, amelyek segítségével túlélhetjük a következő éveket. Ennek fényében arra kell számítanunk, hogy a következő világégés (ami nem feltétlenül világháború formájában "köszönt ránk") egy szükséges rossz lesz a jó felé vezető úton. Sokak szeme fel fog nyílni - kérdés, hogy mennyi lesz az áldozat, és mennyien lesznek, akik még épp időben tanulnak mások hibájából.
Kitartást és szebb jövőt!
Tonuzóba
(Kuruc.info)
