Elöljáróban közöljük olvasóinkkal, hogy a német és a magyar nyelvű megemlékezésekben (ha a szüntelen holokausztozás közepette erre egyáltalán marad idő...) olvasható cseh és tót településneveket mi nem kívánjuk használni, mert a jelen írásunkban szereplő városokat, falvakat valamikor németek, s részben magyarok építették, virágoztatták föl, amelyekbe a történelem számukra szerencsés alakulásának köszönhetően az említett szláv népek gyilkolászások, a városépítők elűzése közepette egyszerűen csak beleültek. A magyar olvasó - beleértve e sorok íróját is - amúgy is nehezen boldogulna az olyan, régi időkre visszanyúló íráskultúrával nem bíró bikkfanyelvvel, amelynek írott változatában sokszor négy-öt mássalhangzó is föltorlódik magánhangzó közbeiktatása nélkül... Ezért aztán maradunk a városépítők, a németek és a magyarok nyelvénél.

Az ausztriai Haus der Heimat (Szülőföld Háza) honlapja videóval kiegészítve már két nappal ezelőtt megemlékezett a hetven évvel ezelőtt, 1945. június 18-án és 19-én éjszaka a Szudéta-vidéki Prerau város pályaudvarán, illetve az attól négy-öt kilométeres távolságra fekvő Ober-Moschtienitz település határában levő Svéd sánc nevű dűlőben, pontosabban dombon tót fegyveresek által legyilkolt "247 kárpáti németről." A német nyelvű megemlékezésben említett 247 kárpáti német áldozatra vonatkozó adat valószínűleg nem fedi a valóságot, mert a tragikus eseménnyel már évek óta foglalkozó magyar történészek, újságírók, mint például Dunajszky Géza a levéltári adatok és a túlélők visszaemlékezése alapján 265 halálos áldozatról tudnak. Ha számításba vesszük a német, illetve magyar férjekkel bírt, meggyilkolt négy szlovák asszonyt is, akkor mindössze tizennégy lenne a magyar nemzetiségű meggyilkoltak száma, ami számunkra elképzelhetetlen.

A 70 esztendővel ezelőtt meggyilkolt németeket (bulénereket) és magyarokat 1945 elején a közeledő front, pontosabban az akkor már köztudottan gyilkolászó, erőszakoskodó szovjet katonák és a fedezékükben mindenhol fölbukkanó partizánok elől menekítve a Wehmacht evakuálta az akkor még biztonságosabbnak tűnő cseh, morva és sziléziai vidékekre. A háború végeztével ezek az emberek szerettek volna hazatérni a szülőföldjükre, legtöbben a felvidéki Dobsinára (Dobschau) és környékére, Malompatakra, Jánosgyarmatra, Rozsnyóra, Késmárkra és Gölnicbányára. A fentebb említett német nyelvű forrás "247 szepességi kárpáti németről" szól, ám a magyar források szerinti legalább 265 halálos áldozat között, amint említettük, jóval több lehetett a magyar vagy a magát magyarnak valló, már magyar névvel rendelkező, elmagyarosodott buléner, azaz dobsinai és a környékbeli, eredetileg német nemzetiségű személy. A hetven évvel ezelőtti tragédiára való emlékezéskor nekünk, magyaroknak, mindenképpen tisztelettel kell emlékeznünk a Prerau közelében végrehajtott tömegmészárlás négy szlovák halálos áldozatára, azokra az asszonyokra, akik magyar, illetve buléner német férfiakhoz mentek feleségül, s a megásott tömegsír szélén a nekik fölkínált menekülési, életben maradási lehetőséget visszautasítva együtt haltak a szeretteikkel.

Dunajszky Géza történész, író az Arcok és sorsok című könyvében, több éves kutatómunkára alapozva írja:

Az 1944 őszén és 1945 elején a front elől a Szudéta-vidékre áttelepített német és magyar polgári személyeket hazafelé szállító vonatszerelvények vesztegeltek a Prerau városhoz tartozó Ober-Moschtiemitz vasútállomásának vágányain, amikor a mellettük megálló, Prága felől érkezett katonavonat utasai figyelmesek lettek a német és a magyar nyelvű beszédükre. A katonavonat utasai a hírhedt Pozsonyligetfalusi 17. gyalogezred tót terroristái voltak, akik később is tömegesen gyilkolták a magyar és a német polgári személyeket. Parancsnokaik a korompai születésű zsidó Karol Pazúr százados és a szintén zsidó Bedřich Smetana őrsvezető volt.

Karol Pazúr százados embereivel kitereltette a Felvidék felé tartó németeket és magyarokat, majd Eduard Benes akkor elmondott prágai beszédének hatására (az egykori csehszlovák elnök a németek és magyarok fizikai megsemmisítésére szólított föl - H. J.) parancsba adta a hazafelé tartó polgári személyek legyilkolását. Ober-Moschtienitz polgármesterétől államérdekre hivatkozva kért nyolc embert a 2x17 méteres tömegsír megásásához a település határában levő Svéd sánc nevű dűlőben.

Amíg a nyolc ember elkészült a tömegsír megásásával, a legyilkolásra ítélt felvidéki németek és magyarok, felnőttek, asszonyok és gyermekek egy keresztútnál várakoztak. 1945. június 19-én, éjfél után egy órakor 15 fős csoportokra osztva, alsóneműre vetkőztetve a tót pribékek megkezdték az áldozataik kivégzését. Előbb géppuskázva, majd, ahogy a lőszerük fogyóban volt, közelről leadott tarkólövéssel gyilkolták meg a németeket és a magyarokat. Először a férfiakat lőtték bele a megásott tömegsírba, majd az asszonyokat és a gyermeket.

Karol Pazúr, a parancsnok kegyetlenségét, vérengző hajlamát bizonyítja, hogy "pisztolyával az asszonyok tetemein zokogó gyermekek közül sokat maga lőtt agyon. Amikor belefáradt, a kivezényelt sírásókat kényszerítette, hogy végezzenek a még élő gyermekekkel. Később, amikor tettéért följelentették, a bíróságon megjelent tanúk vallomása szerint a kivégzést követő délelőttön, tehát 1945. június 19-én még hullámzott a gyér földréteggel betakart tömegsír, mert több áldozatot élve temettek be", írja könyvében Dunajszky Géza.

Prerau város közelében hetven esztendővel ezelőtt a csehszlovák hadsereg tót ezrede által véghezvitt tömeggyilkosságnak 120 nő, 71 férfi és 74 gyermek, azaz összesen 265 polgári személy esett áldozatul, s akiknek csupán azért kellett meghalniuk, mert németek és magyarok voltak. A legfiatalabb halálos áldozat mindössze nyolc hónapos volt. A tömeggyilkosság színhelyén, a Prerauhoz közeli Ober-Moschtienitz határában hetven év eltelte után sem jelöli kereszt, emlékmű vagy emléktábla a németek és magyarok tragédiáját.

A Magyarországon az 1989-90-es változásokig eltitkolt, tabuként kezelt preraui (és a többi) tót tömegmészárlásról a felkai születésű Prof. Dr. Lipták János történész Németországban néhány túlélő elmondására alapozva már 1955-ben, Münchenben megjelentetett egy beszámolót (Südostdeutschen Heimatblättern, Jhg. IV, Folge 2, München 1955, Seite 87 ff). Később, a neves késmárki kultúr- és helytörténész halála után hét esztendővel, 1965-ben az általa szerkesztett Karpathenjahrbuch-ban (Kárpátok Évkönyv), 1950-ben, a Németországba került szepességi cipszerek folyóiratában másodközlésben is napvilágot látott a pontosan hetven esztendővel ezelőtt, Prerauban végbement tömegmészárlásról szóló beszámoló (Karpatenjahrbuch, Stuttgart 1965, Seite 85-97)

Magyarországon elsőként Brády Zoltán, a ma is megjelenő legrégibb rendszerváltó folyóirat, a Kapu főszerkesztője, Tóth Péter Pál rendezővel együtt 1995-ben készített dokumentumfilmet a Prerau környékén hetven évvel ezelőtt véghezvitt tömegmészárlásról Magukért nem felel senki címmel. A filmet annak idején a Duna Televízió is sugározta, s helyénvalónak tartanánk, hogy a holokausztozás után nemsokára majd a magyarság tragédiájának oktatását is a tantervébe iktató Pázmány Péter Katolikus Egyetem is kiegészítő anyagként használná.

A németeket és magyarokat tömegesen legyilkoló Pozsonyligetfalusi 17. Gyalogezred parancsnoka, az 1917-ben Korompán született Karol Pazúr százados magyar történészek szerint csak felnőtt fejjel tért át a keresztény hitre, ám mindez nem zavarta abban, hogy a Hlinka-gárda soraiban szolgáljon. A Vörös Hadsereg közeledtével hirtelen kommunistává vedlett, s a csehszlovák hadsereg elhárítótisztjeként irtotta a német és a magyar polgári lakosságot. A háború után a csehszlovák katonai törvényszék elítélte (de nem ám a magyarok és a németek irtásáért...), ám rövidesen kegyelemben részesült, s azóta eltűnt, egyesek szerint még Izrael kikiáltása előtt Palesztinába távozott.

Szintén zsidó volt a gyilkolászó tót ezred másik parancsnoka, Bedrich Smetana őrsvezető, aki Frederich Schmitzer néven látta meg a napvilágot. Akárcsak Karol Pazúr, Frederich Schmitzer is legalább két, a magyarok és a németek körében véghezvitt tömeggyilkosság részese volt (Előbb Prerau közelében, majd rá egy hónapra Pozsonyligetfaluban) Smetana 1920-ban született Ostravában, de Pozsonyban nevelkedett, Tiso bábállamában hivatalnokként dolgozott. Az evangélikus hitre 18 éves korában tért át. A Vörös Hadsereg közeledtével, 1944 őszén csatlakozott az Alekszej Jegorov parancsnoksága alatti partizáncsoporthoz, ahol komisszár lett. A háború utáni években Smetana is eltűnt, állítólag ő is Izraelben kötött ki, ahol a lengyelországi tömeggyilkos zsidóhoz, Slomo Morelhez (bővebben itt vagy itt) hasonlóan haláláig a Moszád védelmét élvezte.

A harmadik jelentős tömeggyilkos, Eduard Kosmel 1969-től kezdve a Varsó Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek vezérkari-főnökhelyettese volt, s a leszerelése után pedig a prágai egyetem nagy tiszteletben álló előadójaként tevékenykedett. Néhány magyar és demokratikus érzelmű cseh előadótársa fölhívta az egyetem vezetőségének figyelmét Kosmel tömeggyilkos múltjára, aminek a vége az lett, hogy meghurcolták őket, egyikük pedig rejtélyes körülmények között távozott az élők sorából.

Brády Zoltán szerkesztő-riporter a Magukért nem felel senki című, fentebb már említett dokumentumfilm bemutatása után egy évtizeddel, 2005-ben, Háton át... a mellbe címen könyv alakban is megjelentette a forgatás közben szerzett élményeit és a filmben elhangzó megnyilatkozásokat, párbeszédeket. Az egyik tömeggyilkos tót, bizonyos Jozef Lenárt az 1900-as évek legelején született, a Prerau közelében és másutt a magyarok, németek körében elkövetett gyilkolászás után Dobschauban (Dobsina) kisajátította magának az egyik általa megölt ottani német (buléner) házát... Ennek a tót gyilkosnak az 1923-ban, a felvidéki Kisporubában született, szintén Jozef Lenárt névre hallgató fia a csehszlovák kommunisták egyik legcsahosabb vezére lett, olyannyira, hogy 1963 és 1968 között még miniszterelnök is volt Prágában. Brády Zoltán fentebb említett könyvében olvasható az is, amit a Dobsinában megtelepedett tömeggyilkosról - a későbbi miniszterelnök apjáról - a helybeliektől megtudott, miután hiába csöngetett az elvetemült tót "házának" kapujában:

- Hiába csönget, a szomszéd nem nyit kaput! Senkit sem engednek be.
- Jozef Lenárt lakik ott?
- Igen, meg a felesége.
- Milyen jól tud Ön magyarul!
- Hát, mert magyar ősöktől származom. De itt, Dobsinán majdnem mindenki tud. Pedig itt bulénerek, tudja, azok német nemzetiségűek, szlovákok és cigányok élik az életüket. Én is tudok szlovákul és tudok bulénerül is. Régen a magyar világban mind a három nyelvnek volt iskolája.
- Jozef Lenárt is tud magyarul?
- Persze. A felesége magyar anyanyelvű cigány asszony (...)
- És maguk tudnak a prerovi (preraui - H. J.) mészárlásról?
- Persze hogy tudtunk. Hát a fél falu (város - H. J.) odalett. Nekem a nagybátyám, két unokanővérem, meg vagy négy-öt távolabbi rokonom.
- Csak azért ölték meg őket, mert magyarok voltak?
- Meg bulénerek.

- S hogy tudták ezt titokban tartani több mint ötven éven át?
- Nem mertünk mi egy szót se szólni.
- Pedig sok tízezer embert gyilkoltak le a háború után a különítményesek.
- Akkoriban erről mindenki beszélt. Mi tudtuk, hogy Rozsnyón is üres tárnákba dobálták be a magyar családokat. Hát Prerovban (Prerau közelében - H. J.) is ezrével mészárolták le őket. Még másnap is mozgott a föld a tömegsírokon, mert nem volt elég golyójuk, hogy a kivégzést folytassák. (...)
- És tudtak erről hallgatni?
- A szóbeszéd mindent mondott, de hallgattunk, mert féltünk. A magyarok és a bulénerek élete nem ért semmit. Volt, hogy itt az erdőben végezték ki őket, egész családokat, mert kellett a ház a hegyekből letelepülő tótoknak. A tűzhelyen még főtt az ebéd, mikor a kivégzett család helyébe, a készbe megérkezett a tót család. Bizony! És miért keresi Lenártot?
- Voltam pozsonyi és prágai levéltárakban. Láttam a dokumentumokat, mert az ügyészség a szövetségesek nyomására vizsgálatot indított ellene.
- Igen, voltak itt, Dobsinán is, Lenártot le is fogták egy pár napra.
- Azt tudja, hogy elítélték őket négy-öt évekre?
- Nem tudtam, de hát Lenártot hazaengedték.
- S maguk honnan tudták, hogy Jozef Lenárt benne volt a lövöldözésben?
- Az életben maradottak felismerték, mert a vonatot kísérte fegyveresen, meg aztán Neubauer (az egyik Prerau közelében meggyilkolt dobschaui buléner - H. J.) bőrkabátjában jött haza, aki meg családostul odalett.
- Tiszta sor, de tagadta mindenkinek?
- Igen. Persze hogy tagadta, s azóta nem enged be senkit, és nem beszél senkivel.
- Abszolúte senkit?
- Kezdetben eljárt dolgozni, de majdnem mindennap megverték ismeretlen tettesek. Bármilyen kerülővel jött haza, megvárták, megverték. Aztán ideggyógyintézetbe került. Ott is megverték gyakran, mert híre ment, hogy ki is ő. Aztán leszázalékolták, s azóta ki sem mozdul a házából, az udvaráról. Csak a felesége jár ki az utcára. Bárki csönget, nem nyitnak kaput. Ha orvos kellett, akkor ment az asszony, és hozta. Gyerekei felnőttek, elmentek, azóta sem járnak ide, mert szégyellik az apjukat. Kettesben él az asszonnyal. Már majdnem kilencven éves. Minden éjjel ég a lámpa a szobájában, s ő meg az udvaron sétál körbe-körbe, mint a rabok, immár legalább ötven éve. Térdéig mélyült az ösvény, amit a ház körül kitaposott. A múltkor a létra tetejéről beláttam, mert körtét szedtem a fa tetejéről. Mondom, térdéig érő az ösvény, amit kitaposott az elmúlt ötven év alatt.

Hetven esztendővel ezelőtt, 1945. június 18-ról 19-re virradó éjszaka a Szudéta-vidéki Prerau város közelében a tót katonák által véghezvitt tömegmészárlásnak magyar források szerint legalább 265 halálos áldozata volt . Többségükben buléner németek, magyarok, illetve négy szlovák asszony. Összesen 120 nő, 71 férfi és 74 gyermek. Meggyilkolásuk helyét, a tömegsírjukat nem jelöli kereszt, emléktábla vagy emlékmű. Méltatlan halálukért eddig senki nem kért bocsánatot.

Hering József - Kuruc.info

Frissítés: Brády Zoltán, a Magukért nem felel senki című, a Prerau közelében véghezvitt tót tömeggyilkosságot dokumentáló film szerkesztő-riportere, a Kapu folyóirat főszerkesztője akkoriban két levelet is írt két ismert politikusnak:

1. Helmut Kohl akkori német kancellárnak, a német egység kovácsának, és elküldte neki ajándékba a preraui tömegmészárlásról szóló dokumentumfilmet. Kohl kancellár német alapossággal és tisztességgel nyolc napon belül (!) válaszolt Brády Zoltánnak, megköszönte a filmet, s a válaszlevéléhez történelmi vonatkozású ajándékot is mellékelt. Más lapra tartozik, hogy az ismert, holokausztozó németországi tévéállomásoknál még a kancellár sem tudta elérni a dokumentumfilm sugárzását.

2. Semjén Zsoltnak, az összmagyarság ügyét annyira szívén viselő kereszténydemokrata politikusnak is írt levelet Brády Zoltán. Semjéntől azt kérte: próbálja kijárni, hogy a Prerau közelében legyilkolt magyaroknak (és a velük sorsközösségben élt németeknek) állítsanak valamilyen emlékművet a bűncselekmény elkövetésének helyén. Semjén Zsolt a '90-es évek derekén írt levélre a mai napig nem válaszolt Brády Zoltánnak.

Brády Zoltán a dokumentumfilm készítése idején megkereste a cikkünkben említett Karol Pazúr tót zsidót katonai bíróság elé állító ügyészt, aki elmondta az újságírónak: a tömeggyilkost - aki a háború után a Csehszlovák Partizán Szövetség elnöke is volt - az ítélet után a benesi rendelkezések szellemében hazafias "antifasiszta" érdemeinek köszönhetően szabadlábra helyezték.

H. J. - Kuruc.info