Az alábbi cikkből ismételten kiderül, hogy cigányt soha, semmilyen módon nem szabad befogadnunk a lakásunkba, házunkba (bérlőként sem), mert szinte biztosan elveszítjük azt. (Egyik legutolsó, kapcsolódó cikk, hivatkozásokkal, ITT).
„Hála” a ballib, cigányfajvédő kormányunknak, orkjaink megint „alkottak” - ezúttal Kunmadarason. Gyakorlatilag ugyanazt csinálták, mint oly sok más esetben: bekéredzkedtek albérlőként egy anyához, akinek – vesztére – megesett rajtuk a szíve. Azonnal el is kezdődött a terror, a csicskáztatás (ez utóbbival kapcsolatban lásd EZT - ne felejtsük el elolvasni EZT, ha látni akarjuk, a kormányszócső Népszabadság meddig képes süllyedni...). A vége az lett, hogy egyszerűen lenyúlták tőle a házat segílyesék: átiratták a saját nevükre.
Még egyszer mondjuk: ez egyáltalán nem elszigetelt eset: tessék követni a bevezetőben megadott hivatkozást, legalább 20-30 ilyen ügyről tudósítottunk már.
A cikk egy másik cigánycsicska sorsával is foglalkozik. Végezetül, a legutolsó, egyúttal ezáltal a két eset elkövetőinek mokka származását egyértelműsítő bekezdésben megemlíti, hogy patk... bocsánat, sáskáink igencsak szaporák: míg a településen összességében 30-35 százalék körül vannak orkék, addig az óvodában, iskolában már több mint, mint 90 százalékban vannak jelen. „Bíztató” kilátások az ország jövőjét nézve, különösen ha figyelembe vesszük azt, hogy országos szinten is már kb. fele-fele a magyar-cigány arány az óvodákban, ahogy azt még Bíró András cigányvédő is kénytelen volt elismerni. (További infó és hivatkozások ITT).
Végezetül az anyagból az is kiderül, hogy sündőreink, finoman szólva, nem igyekeznek foglalkozni a túlnyomó többségében cigányok által elkövetett bűncselekményekkel. És még az MSZP nem érti, miért nem szavazott rájuk szinte a kutya sem 11-én a súlyosan cigányfertőzött településeken – kivéve persze a stabilan MSZP-s és/vagy nagyon sok esetben pénzért megvett orkokat.
Az eredeti cikk, plusz kommentárjainkkal:
Saját házából, rettegve menekült lányával az idegenek elől
FÖLDI POKOL | A kunmadarasi R. immár két éve a helyi anyaotthonban lakik, a kislányával együtt. A lakásában eközben egy olyan család él, amelyik négy évvel ezelőtt csak két hónapra kéredzkedett be bérlőként oda. Ma övék a ház, R. pedig újra kimerészkedik az anyaotthon falai közül, s új életre készül.
Márki Sándor, Kunmadaras polgármestere azt mondja: az ország jelenlegi rossz, igazságtalan, elhibázott szociális támogatási rendszere eleve magában hordozza a bűnözés csíráit. Vannak, akiket bűnözésre késztet, és vannak, akiket a bűnök tűrésére, elszenvedésére. Úgy véli, a szociális rendszer olyan embereket támogat nagy számban, akik arra méltatlanok, akik eleve eltartottságra rendezik be az életüket, és kevésbé jut el azokhoz, akik valóban segítségre szorulnak.
— Hogyan vélekedhetnék másként egy olyan rendszerről, amely lehetővé teszi, hogy elegáns nyugati márkájú autóból kiszállva, jól öltözött, egészséges emberek jöjjenek be a hivatalba segélyt igényelni, majd havonta fel is venni — magyarázza véleményét a polgármester. — A munkatársaimnak pedig egyszerűen nincs joguk elutasítani a kérelmüket, nincs joguk megtagadni tőlük azt a néhány tízezer forintos szociális járandóságot, amire tán szükségük sincsen, mert egyébként papíron megfelelnek a törvényi feltételeknek.
A polgármester azt is mondja: a fenti igazságtalanságokból egyenesen fakad, hogy a településen rendkívül rossz a közbiztonság, s terjed a bűnözés. Különösen, hogy ezzel egy olyan rendőrség áll szemben, amelyik — állítja Márki Sándor — nem abban érdekelt, hogy meggátolja a lakosság biztonságérzetét rontó cselekményeket, hanem hogy jó legyen a felderítési statisztikája.
— Sorozatosan nem veszik fel az őrsön az általuk apróknak ítélt panaszokat, lebeszélik a sértetteket a feljelentésről. Ebből következik, hogy nincs ügy, el sem járnak ezekben az esetekben. (Kuruc.info: a sündőrség kivétel nélkül minden cigányfertőzött településen ezt csinálja – lásd pl. EZT) Megküldték például a múlt havi statisztikájukat, amiben mindössze tíz lopási eset szerepel. Tíz lopás egyetlen éjszakán megtörténik ebben a községben! Mostanában sorozatosan tesszük a feljelentéseket, amiért bizonyos utcákban kilövöldözik a közvilágítási lámpatesteket. Mondjuk ki: a legelhanyagoltabb, leginkább problémás utcákról van szó. Rájöttünk, hogy miért: sötét, kivilágítatlan utcákból, a sötétség leple alatt, észrevétlenül lehet lopni járni ... (Kuruc.info: nem véletlen, hogy a cigányok – és vezetőik, pl. horvátháládár – élénken tiltakoznak mindennemű kamerarendszer ellen – lásd pl. EZT alul) A szegénység, és vele együtt az elhibázott szociális támogatási rendszer Kunmadarason is megteremtette az uzsorásvilágot. Ahol szegények és jómódúak, erősek és gyengébbek élnek viszonylag zárt, települési közösségben együtt, az erősebb személyiségűek előbb-utóbb rátelepszenek a gyengékre.
A helyi „pénzpiacot” nyolc-tíz család uralja, legalábbis ennyiről van informális tudomása a hivatalnak. A „biznisz” viszonylag csendben, látványos erőszak nélkül folyik a községben. A „kamatos” családok eddig különösebb gond nélkül be tudták szedni a kintlévőségeiket, s az esetleges késedelmeket is csendben elrendezték — fejti ki a polgármester.
Az erősek persze előbb-utóbb észreveszik, hogy némi leleménnyel és nagy-nagy gátlástalansággal, nagyobbat is „szakíthatnak”. A bevezetőben említett R. életének drámájában keverednek a lakásmaffiát jellemző módszerek a csicskáztatás elemeivel. R. több mint két éven át valóban jogfosztott rabszolgaként élt a saját lakásában, míg végül el nem menekült a kislányával, hátrahagyva mindent.
— Szép, nagy házam van, pontosabban fogalmazva csak volt, Kunmadarason. A kislányommal kettesben éltünk ott, amikor V. a feleségével és gyermekével néhány éve megkeresett, hogy mindössze két hónapra fogadjam be őket albérlőként a házamba. Meg sem fordult a fejemben, hogy rossz szándékkal közeledik — kezdi el mesélni élete utolsó éveit a fiatalasszony. — Szimpatikus, kedves családnak mutatták magukat. Egészen addig, amíg be nem költöztek. Attól kezdve rémálommá váltak napjaink. Már az első héten rab lettem a saját házamban.
Nem mehettem sehova, nem fogadhattam senkit, mindeközben pedig az ő rokonaik állandó vendégek lettek nálunk. Ha nagy ritkán mégis elhagyhattam a lakást, csak kísérővel tehettem meg, vagy fenyegetve, hogy a családom és a kislányom bánják, ha szólok valakinek. Napról napra egyre durvábbak lettek, s bár elvileg ők voltak albérlők nálam, nemhogy nem fizettek egyetlen árva fillért sem, még az én pénzemet is elvették. Főztem, mostam, takarítottam rájuk, és mindezt sajnos végignézte a kislányom is. A helyzet egészen odáig fajult, hogy ha bármit is vettek maguknak, bármire is költöttek a házban, azt úgy számolták, mintha kölcsönkértem volna tőlük.
Ezáltal szép lassan egyre nagyobb adósságot varrtak a nyakamba. Két évvel ezelőtt aztán úgy döntöttek, átíratják saját nevükre a házamat. Elvittek egy kunhegyesi ügyvédhez, ahol készíttettek egy adásvételi szerződést, ami szerint az adósságomat „betudták” az ingatlan árába. Félelmemben aláírtam. Mert féltem, mit féltem, egyenesen rettegtem tőlük. Nem is mertem szólni senkinek, hogy szinte rabszolgasorban tartanak, hogy teljesen kiforgatnak a vagyonomból. Egy darabig még bírtam az állandó megaláztatást, aztán kettőezernyolc augusztusában egyszerűen elmenekültem a lányommal a házból. Mindenünket ott hagytuk, a polgármester úrtól kértem segítséget, s így költözhettünk be az anyaotthonba. Azóta itt élünk. Úgy érzem, mára annyira megerősödtem, hogy megpróbálok ismét a saját lábamra állni, s készen állok egy új élet kezdetére. Már kivettem bérbe egy kis házat, és költözünk.
R. története azonban még nem ér itt véget. Kiderült ugyanis, hogy (eltulajdonított) házának haszonélvezeti joga a nagymamáját illeti, aki a törvények értelmében bármikor beköltözhetne az ingatlanba, illetve úgynevezett birtokvédelmi eljárás keretében, rövid úton kitiltathatná onnan V.-éket. Semmi mást nem kellene tennie, mint felszólítani távozásra a tulajdonosokat, s ha nem mennek, úgy birtokvédelmet kérni a helyi jegyzőnél. Ám a nagymama is fél, és félti az unokáját, s ő sem mer szembeszállni a kor kíméletlen és gátlástalan rabszolgatartóival.
Másik kunmadarasi interjúalanyunk egyszerű pásztorember, akit nemes egyszerűséggel a szó szoros értelmében eladott a „gazdája”. Koma Béla hónapokon keresztül őrizte már aktuális madarasi munkáltatója kecskéit, amikor tavaly ősszel megjelent a tanyán egy Bács-Kiskun megyei vállalkozó, s agitálni kezdte, költözzön át hozzá, dolgozni. Csak később derült ki, hogy az új gazdája 200 ezer forintot fizetett érte a réginek. Még „rendes” is volt az új góré, hiszen 24 órát adott, hogy összepakolja cuccait, elköszönjön feleségétől és az egy hónapos gyermekétől, s csak másnap jelentkezzen az új „munkahelyén”.
— Amikor másnap Kecskeméten leszálltam a vonatról, az új főnök már várt az állomáson. Kocsival kivitt a tanyára, ahol a juhait kellett őriznem. Ezerkétszáz birkát egymagamnak! Egy vaskalyiba lett az otthonom, amelyben se fűtés, se világítás nem volt — emlékezett vissza tavaly októberi költözködésére a férfi. — Hogy ne legyenek túlzott illúzióm, gyorsan tisztázta: egy évig nem hagyhatom el állomáshelyemet, s meg se forduljon a fejemben a felmondás, mivel fizetést is csak tizenkét hónap múlva kapok. Nem egészen két hónapig bírtam ezt a nomád életmódot. Semmit nem tudtam az asszonyról, az újszülött gyermekemről. Szilveszterkor aztán úgy döntöttem, nem csinálom tovább. Nem érdekelt, hogy nem kapom meg az elmaradt munkabéremet, nem érdekelt, ha megkeres az új gazdám és megver, összeszedtem a cókmókomat, és gyalog nekivágtam a pusztának.
Annyi aprópénz még volt a zsebemben, hogy vonatjegyre futotta Kecskeméttől Szolnokig. Január elsején hajnalban egyetlen fillér nélkül érkeztem meg Szolnokra. Sem buszjegyre nem volt pénzem, sem telefonra. Hiába autóstoppoltam volna, senki nem állt meg nekem. Két napig bolyongtam a városban, mígnem az egyik benzinkút alkalmazottja megkönyörült rajtam. Segítségével felhívhattam az asszonyt, aki aztán megfogadott egy autót, hogy hazavitessen. Azóta itthon vagyok. Szerencsére sem a régi, sem az új munkaadóm nem keresett azóta. Igaz, állásom sincs.
R. és Koma Béla élete csupán két kiragadott példa Kunmadaras mindennapjaiból. Miközben ők annak is örülhetnek, hogy élnek, hogy nem esett komolyabb bántódásuk, a kizsákmányolóik tovább folytathatják „áldásos” tevékenységüket. Sanyarú sorsú, elesett embert mindig találnak, s mivel a törvényeink szigora bőven hagy kívánnivalót maga után, az élősködőknek még különösebben izgulniuk sem kell a számonkérés miatt.
Ha kell, fokossal védi meg tulajdonát
Hogy milyen a közbiztonság Kunmadarason? Több megkérdezett egybehangzó véleménye szerint: kriminális. Nem kell feltétlenül súlyos, erőszakos bűncselekményekre gondolni, a lopás, a betörés vezeti a statisztikát: nincs biztonságban a háztáji, a veteményes, éjszakánként viszik a tyúkokat, disznókat, s esély sincs rá, hogy a rendőrség megfogja az elkövetőket.
— Nekem az ajtó mögé be van készítve a fokos. Ha éjszaka motoszkálást hallok az ajtón, az biztos, hogy hívatlan látogató. Nem érdekel, ha lecsuknak is, de megvédem a saját tulajdonomat — bizonygatta egy nyugdíjas férfi.
Egyre nő a cigányság aránya Kunmadarason
Kunmadaras létezésének első írásos emléke 1393-ból való. Eszerint Madaras György jászkapitány birtokába adta a területet Luxemburgi Zsigmond. Innen ered a település elnevezése. A nagykunsági település lélekszáma az elmúlt években folyamatosan csökkent, jelenleg alig lépi túl a hatezret. Bár a 2001-es népszámlálási adatok szerint a lakosságnak még 95 százaléka magyar, s csupán öt százaléka vallotta magát cigányszármazásúnak, ez az arány azóta folyamatosan nőtt.
— Jelenleg 30-35 százalék körül mozog a cigány lakosság aránya — tudtuk meg Márki Sándor polgármestertől. — Ha azonban a gyermekkorúak számát vizsgáljuk, elképesztő aránytalanságot tapasztalhatunk. Az óvodában, iskolában már több mint 90 százalék a romagyerekek aránya.
„Hála” a ballib, cigányfajvédő kormányunknak, orkjaink megint „alkottak” - ezúttal Kunmadarason. Gyakorlatilag ugyanazt csinálták, mint oly sok más esetben: bekéredzkedtek albérlőként egy anyához, akinek – vesztére – megesett rajtuk a szíve. Azonnal el is kezdődött a terror, a csicskáztatás (ez utóbbival kapcsolatban lásd EZT - ne felejtsük el elolvasni EZT, ha látni akarjuk, a kormányszócső Népszabadság meddig képes süllyedni...). A vége az lett, hogy egyszerűen lenyúlták tőle a házat segílyesék: átiratták a saját nevükre.
Még egyszer mondjuk: ez egyáltalán nem elszigetelt eset: tessék követni a bevezetőben megadott hivatkozást, legalább 20-30 ilyen ügyről tudósítottunk már.
A cikk egy másik cigánycsicska sorsával is foglalkozik. Végezetül, a legutolsó, egyúttal ezáltal a két eset elkövetőinek mokka származását egyértelműsítő bekezdésben megemlíti, hogy patk... bocsánat, sáskáink igencsak szaporák: míg a településen összességében 30-35 százalék körül vannak orkék, addig az óvodában, iskolában már több mint, mint 90 százalékban vannak jelen. „Bíztató” kilátások az ország jövőjét nézve, különösen ha figyelembe vesszük azt, hogy országos szinten is már kb. fele-fele a magyar-cigány arány az óvodákban, ahogy azt még Bíró András cigányvédő is kénytelen volt elismerni. (További infó és hivatkozások ITT).
Végezetül az anyagból az is kiderül, hogy sündőreink, finoman szólva, nem igyekeznek foglalkozni a túlnyomó többségében cigányok által elkövetett bűncselekményekkel. És még az MSZP nem érti, miért nem szavazott rájuk szinte a kutya sem 11-én a súlyosan cigányfertőzött településeken – kivéve persze a stabilan MSZP-s és/vagy nagyon sok esetben pénzért megvett orkokat.
Az eredeti cikk, plusz kommentárjainkkal:
Saját házából, rettegve menekült lányával az idegenek elől
FÖLDI POKOL | A kunmadarasi R. immár két éve a helyi anyaotthonban lakik, a kislányával együtt. A lakásában eközben egy olyan család él, amelyik négy évvel ezelőtt csak két hónapra kéredzkedett be bérlőként oda. Ma övék a ház, R. pedig újra kimerészkedik az anyaotthon falai közül, s új életre készül.
Márki Sándor, Kunmadaras polgármestere azt mondja: az ország jelenlegi rossz, igazságtalan, elhibázott szociális támogatási rendszere eleve magában hordozza a bűnözés csíráit. Vannak, akiket bűnözésre késztet, és vannak, akiket a bűnök tűrésére, elszenvedésére. Úgy véli, a szociális rendszer olyan embereket támogat nagy számban, akik arra méltatlanok, akik eleve eltartottságra rendezik be az életüket, és kevésbé jut el azokhoz, akik valóban segítségre szorulnak.
— Hogyan vélekedhetnék másként egy olyan rendszerről, amely lehetővé teszi, hogy elegáns nyugati márkájú autóból kiszállva, jól öltözött, egészséges emberek jöjjenek be a hivatalba segélyt igényelni, majd havonta fel is venni — magyarázza véleményét a polgármester. — A munkatársaimnak pedig egyszerűen nincs joguk elutasítani a kérelmüket, nincs joguk megtagadni tőlük azt a néhány tízezer forintos szociális járandóságot, amire tán szükségük sincsen, mert egyébként papíron megfelelnek a törvényi feltételeknek.
A polgármester azt is mondja: a fenti igazságtalanságokból egyenesen fakad, hogy a településen rendkívül rossz a közbiztonság, s terjed a bűnözés. Különösen, hogy ezzel egy olyan rendőrség áll szemben, amelyik — állítja Márki Sándor — nem abban érdekelt, hogy meggátolja a lakosság biztonságérzetét rontó cselekményeket, hanem hogy jó legyen a felderítési statisztikája.
— Sorozatosan nem veszik fel az őrsön az általuk apróknak ítélt panaszokat, lebeszélik a sértetteket a feljelentésről. Ebből következik, hogy nincs ügy, el sem járnak ezekben az esetekben. (Kuruc.info: a sündőrség kivétel nélkül minden cigányfertőzött településen ezt csinálja – lásd pl. EZT) Megküldték például a múlt havi statisztikájukat, amiben mindössze tíz lopási eset szerepel. Tíz lopás egyetlen éjszakán megtörténik ebben a községben! Mostanában sorozatosan tesszük a feljelentéseket, amiért bizonyos utcákban kilövöldözik a közvilágítási lámpatesteket. Mondjuk ki: a legelhanyagoltabb, leginkább problémás utcákról van szó. Rájöttünk, hogy miért: sötét, kivilágítatlan utcákból, a sötétség leple alatt, észrevétlenül lehet lopni járni ... (Kuruc.info: nem véletlen, hogy a cigányok – és vezetőik, pl. horvátháládár – élénken tiltakoznak mindennemű kamerarendszer ellen – lásd pl. EZT alul) A szegénység, és vele együtt az elhibázott szociális támogatási rendszer Kunmadarason is megteremtette az uzsorásvilágot. Ahol szegények és jómódúak, erősek és gyengébbek élnek viszonylag zárt, települési közösségben együtt, az erősebb személyiségűek előbb-utóbb rátelepszenek a gyengékre.
 Koma Béla két hónap után hazaszökött, így újra együtt van a család a kiskunmadarasi házban |
A helyi „pénzpiacot” nyolc-tíz család uralja, legalábbis ennyiről van informális tudomása a hivatalnak. A „biznisz” viszonylag csendben, látványos erőszak nélkül folyik a községben. A „kamatos” családok eddig különösebb gond nélkül be tudták szedni a kintlévőségeiket, s az esetleges késedelmeket is csendben elrendezték — fejti ki a polgármester.
Az erősek persze előbb-utóbb észreveszik, hogy némi leleménnyel és nagy-nagy gátlástalansággal, nagyobbat is „szakíthatnak”. A bevezetőben említett R. életének drámájában keverednek a lakásmaffiát jellemző módszerek a csicskáztatás elemeivel. R. több mint két éven át valóban jogfosztott rabszolgaként élt a saját lakásában, míg végül el nem menekült a kislányával, hátrahagyva mindent.
— Szép, nagy házam van, pontosabban fogalmazva csak volt, Kunmadarason. A kislányommal kettesben éltünk ott, amikor V. a feleségével és gyermekével néhány éve megkeresett, hogy mindössze két hónapra fogadjam be őket albérlőként a házamba. Meg sem fordult a fejemben, hogy rossz szándékkal közeledik — kezdi el mesélni élete utolsó éveit a fiatalasszony. — Szimpatikus, kedves családnak mutatták magukat. Egészen addig, amíg be nem költöztek. Attól kezdve rémálommá váltak napjaink. Már az első héten rab lettem a saját házamban.
Nem mehettem sehova, nem fogadhattam senkit, mindeközben pedig az ő rokonaik állandó vendégek lettek nálunk. Ha nagy ritkán mégis elhagyhattam a lakást, csak kísérővel tehettem meg, vagy fenyegetve, hogy a családom és a kislányom bánják, ha szólok valakinek. Napról napra egyre durvábbak lettek, s bár elvileg ők voltak albérlők nálam, nemhogy nem fizettek egyetlen árva fillért sem, még az én pénzemet is elvették. Főztem, mostam, takarítottam rájuk, és mindezt sajnos végignézte a kislányom is. A helyzet egészen odáig fajult, hogy ha bármit is vettek maguknak, bármire is költöttek a házban, azt úgy számolták, mintha kölcsönkértem volna tőlük.
Ezáltal szép lassan egyre nagyobb adósságot varrtak a nyakamba. Két évvel ezelőtt aztán úgy döntöttek, átíratják saját nevükre a házamat. Elvittek egy kunhegyesi ügyvédhez, ahol készíttettek egy adásvételi szerződést, ami szerint az adósságomat „betudták” az ingatlan árába. Félelmemben aláírtam. Mert féltem, mit féltem, egyenesen rettegtem tőlük. Nem is mertem szólni senkinek, hogy szinte rabszolgasorban tartanak, hogy teljesen kiforgatnak a vagyonomból. Egy darabig még bírtam az állandó megaláztatást, aztán kettőezernyolc augusztusában egyszerűen elmenekültem a lányommal a házból. Mindenünket ott hagytuk, a polgármester úrtól kértem segítséget, s így költözhettünk be az anyaotthonba. Azóta itt élünk. Úgy érzem, mára annyira megerősödtem, hogy megpróbálok ismét a saját lábamra állni, s készen állok egy új élet kezdetére. Már kivettem bérbe egy kis házat, és költözünk.
R. története azonban még nem ér itt véget. Kiderült ugyanis, hogy (eltulajdonított) házának haszonélvezeti joga a nagymamáját illeti, aki a törvények értelmében bármikor beköltözhetne az ingatlanba, illetve úgynevezett birtokvédelmi eljárás keretében, rövid úton kitiltathatná onnan V.-éket. Semmi mást nem kellene tennie, mint felszólítani távozásra a tulajdonosokat, s ha nem mennek, úgy birtokvédelmet kérni a helyi jegyzőnél. Ám a nagymama is fél, és félti az unokáját, s ő sem mer szembeszállni a kor kíméletlen és gátlástalan rabszolgatartóival.
Másik kunmadarasi interjúalanyunk egyszerű pásztorember, akit nemes egyszerűséggel a szó szoros értelmében eladott a „gazdája”. Koma Béla hónapokon keresztül őrizte már aktuális madarasi munkáltatója kecskéit, amikor tavaly ősszel megjelent a tanyán egy Bács-Kiskun megyei vállalkozó, s agitálni kezdte, költözzön át hozzá, dolgozni. Csak később derült ki, hogy az új gazdája 200 ezer forintot fizetett érte a réginek. Még „rendes” is volt az új góré, hiszen 24 órát adott, hogy összepakolja cuccait, elköszönjön feleségétől és az egy hónapos gyermekétől, s csak másnap jelentkezzen az új „munkahelyén”.
— Amikor másnap Kecskeméten leszálltam a vonatról, az új főnök már várt az állomáson. Kocsival kivitt a tanyára, ahol a juhait kellett őriznem. Ezerkétszáz birkát egymagamnak! Egy vaskalyiba lett az otthonom, amelyben se fűtés, se világítás nem volt — emlékezett vissza tavaly októberi költözködésére a férfi. — Hogy ne legyenek túlzott illúzióm, gyorsan tisztázta: egy évig nem hagyhatom el állomáshelyemet, s meg se forduljon a fejemben a felmondás, mivel fizetést is csak tizenkét hónap múlva kapok. Nem egészen két hónapig bírtam ezt a nomád életmódot. Semmit nem tudtam az asszonyról, az újszülött gyermekemről. Szilveszterkor aztán úgy döntöttem, nem csinálom tovább. Nem érdekelt, hogy nem kapom meg az elmaradt munkabéremet, nem érdekelt, ha megkeres az új gazdám és megver, összeszedtem a cókmókomat, és gyalog nekivágtam a pusztának.
Annyi aprópénz még volt a zsebemben, hogy vonatjegyre futotta Kecskeméttől Szolnokig. Január elsején hajnalban egyetlen fillér nélkül érkeztem meg Szolnokra. Sem buszjegyre nem volt pénzem, sem telefonra. Hiába autóstoppoltam volna, senki nem állt meg nekem. Két napig bolyongtam a városban, mígnem az egyik benzinkút alkalmazottja megkönyörült rajtam. Segítségével felhívhattam az asszonyt, aki aztán megfogadott egy autót, hogy hazavitessen. Azóta itthon vagyok. Szerencsére sem a régi, sem az új munkaadóm nem keresett azóta. Igaz, állásom sincs.
R. és Koma Béla élete csupán két kiragadott példa Kunmadaras mindennapjaiból. Miközben ők annak is örülhetnek, hogy élnek, hogy nem esett komolyabb bántódásuk, a kizsákmányolóik tovább folytathatják „áldásos” tevékenységüket. Sanyarú sorsú, elesett embert mindig találnak, s mivel a törvényeink szigora bőven hagy kívánnivalót maga után, az élősködőknek még különösebben izgulniuk sem kell a számonkérés miatt.
Ha kell, fokossal védi meg tulajdonát
Hogy milyen a közbiztonság Kunmadarason? Több megkérdezett egybehangzó véleménye szerint: kriminális. Nem kell feltétlenül súlyos, erőszakos bűncselekményekre gondolni, a lopás, a betörés vezeti a statisztikát: nincs biztonságban a háztáji, a veteményes, éjszakánként viszik a tyúkokat, disznókat, s esély sincs rá, hogy a rendőrség megfogja az elkövetőket.
— Nekem az ajtó mögé be van készítve a fokos. Ha éjszaka motoszkálást hallok az ajtón, az biztos, hogy hívatlan látogató. Nem érdekel, ha lecsuknak is, de megvédem a saját tulajdonomat — bizonygatta egy nyugdíjas férfi.
Egyre nő a cigányság aránya Kunmadarason
Kunmadaras létezésének első írásos emléke 1393-ból való. Eszerint Madaras György jászkapitány birtokába adta a területet Luxemburgi Zsigmond. Innen ered a település elnevezése. A nagykunsági település lélekszáma az elmúlt években folyamatosan csökkent, jelenleg alig lépi túl a hatezret. Bár a 2001-es népszámlálási adatok szerint a lakosságnak még 95 százaléka magyar, s csupán öt százaléka vallotta magát cigányszármazásúnak, ez az arány azóta folyamatosan nőtt.
— Jelenleg 30-35 százalék körül mozog a cigány lakosság aránya — tudtuk meg Márki Sándor polgármestertől. — Ha azonban a gyermekkorúak számát vizsgáljuk, elképesztő aránytalanságot tapasztalhatunk. Az óvodában, iskolában már több mint 90 százalék a romagyerekek aránya.
