A balliberális médiumok legfőbb érve a cigányok mellett az, hogy lámlám, Spanyolországban hogy beintegrálódtak. Ezt a hazugságot sütötte el a mi áldott jó, minden-szava-hazug Hell Pityunk - vagy akár a Népszabadság „Sehol sem kellenek a romák” című és „A spanyoloknak sikerült a cigányok integrációja, de a kelet-európaiakból ők sem kérnek” alcímű, aug. 3-án megjelent, a Függelékben közölt cikkében.
Ez utóbbival akkor nem akartunk foglalkozni. Most azonban, hogy az „integráció” mikéntjéről több, finoman szólva, nem a balliberális, rajvédő oldalt erősítő módon a saját médiájukban elég cifra dolgok jelentek meg, újfent elővesszük a témát. Bevezetésképp hadd utaljunk az imént leközölt francia nagykövet-interjúra: a diplomata egyértelműen leszögezte, hogy az orkokat soha egyetlen egy ország nem volt képes integrálni, őket a társadalom hasznos, semmilyen módon ki nem „lógó” részévé tenni.
Figyeljük meg a következőket is a Népszabó cikkében: „Többségük [a spanyolországi cigóké] vállalkozó szellemű, hagyományosan adásvételből, antik tárgyak kereskedelméből vagy zenélésből és táncból éltek.” - értsd: lomisok (polkorrektül „antikvitás-kereskedők”) és hasonlók. Emlékszünk még ERRE a cikkre és videóra? Ott is lomiztak a hazánkból elkotródott, „integrálódott” korcsok – és ott is kiderült, hogy magasról sz@rnak az iskolába járásra, azaz esélyük nincs arra, hogy valóban normális, hasznos, tanult emberek legyenek. Ugyanúgy, ahogy andalúziai társaik.
Apropó, Andalúzia! Hadd idézzünk egy szemtanút az ottani közállapotokról (eredeti ITT):
„Az utcákon nyilvános vizeldék vannak, ami azt jelenti, hogy térdtől vállmagasságig egy fél henger alakú lemez takarja el a dolgát végző embert, a vizelet pedig szépen utat keres magának az utcán. Először azt hittem, ez amolyan vidéki hagyomány de pár hónappal később jártam Lisszabonban és ott a Szent Györgyről elnevezett vár ódon falai mellett is voltak ilyen létesítmények. Saját szememmel láttam, hogy Huelvában egy idős bácsi kilépett a templomból, az épület oldalához sétált, majd elővette a cerkát és könnyített magán. Magyarul, lehugyozta annak a templomnak a falát, amelyben pár percel korábban még imádkozott.
A gyerekek, köztük az egészen kicsik is késő estig az utcákon vannak szüleikkel, jellemzően az apjukkal. El nem tudom képzelni, hogyan kelnek fel másnap reggel, hogy iskolába menjenek.
Amire itt azt mondanánk, hogy "ilyet csak cigányok csinálnak", vagy "ez olyan cigányos" az ott andalúzok, és alentejok tették. Ahogy én láttam, gondolom, ami működik együttélés címén az andalúzok és a cigányok között délen, az nem biztos, hogy biztosan működne Wessex-ben, Elsace-ban, Vlaams-ban, Seelandon vagy akár csak Aragones-ben.
Andalúzia a portugál Tres os Montes tartománnyal együtt a nyugatinak nevezett Európa legelmaradottabb része, nem csak gazdaságilag, kulturálisan is ők állnak a legtávolabb "tőlünk". Nyilván való, hogy a cikk [az új, alább elsőként idézett] nem erről szólt de talán a pozitív példa jobb megértéséhez ez is hozzá tartozik. Ott alapból könnyebb "cigánynak lenni", mint északabbra.”
Az első, új cikkből meg a következőt érdemes leginkább kiemelni: „szinte minden cigány gyerek legalább elkezdi az általános iskolát, habár csak 30%-uk fejezi be”. Ennyit arról, hogy vajon hány mérnök, orvos, tanár (de nem romológus, cociológus vagy egyéb rajvédő) lesz belőlük. Tízezrelékben mérhető, vagy annyiban sem – akárcsak nálunk. Nesze neked „integrálódás”. Igen, akárcsak a tőlünk elszármazott, München-környéki lomisok, ezek is csak koloncok a spanyolok nyakán. És még van pofájuk azt hazudni a rajvédőknek, hogy milyen szépen integrálódtak és milyen hasznosak... erről óhatatlanul Douglas Adams felejthetetlen „Jobbára ártalmatlan” c. művének kapcsolódó része jut az ember eszébe arról az állandóan nedves, nyirkos, a főhős Arthur Dent által meglátogatott bolygóról, amelyet nyilvánvaló képtelenségekkel „népszerűsítenek” a turisták körében.
Végezetül a spanyol kép árnyalása érdekében olvassuk el pl. EZT a szigorúan hivatalos, spanyolországi cigánybűnözési statisztikákat idéző cikket. Az adatokból (a forrásanyagot az EU által támogatott “La Kalle Association” spanyol cigányszervezet publikálta; eredeti ITT) egyértelműen kiderül, hogy az ottani cigányok bűnelkövetési rátája kb. hússzoros a fehérekéhez képest és szinte mind visszaeső. Aztán folytassuk EZZEL a fordítással, amely arról számol be, hogy a derék spanyolok nem szívbajosak: összefognak, és teljes településekről elüldözik az ott is, természetesen, bűnöző és mások életét pokollá tevő orkokat. Folytassuk aztán mondjuk az ITTENI anyaggal, amely egy cigányklán-háborúról számol be. Ez aztán az „integrálódás”, „hasznossá válás”, „beilleszkedés”...
A két cikk:
Békésen élnek a romák Spanyolországban
Az európai sajtó intenzíven taglalja a franciaországi romák kitelepítésének ügyét. Hasonló, bár jóval kisebb visszhangot kaptak az olaszországi kitoloncolások. A nemzetközi vitát kiváltó negatív események közepette érdemes egy pillantást vetni a romák sikeresnek mondható spanyolországi integrációjára. Vajon átvehető-e a spanyol struktúra Európa más országai számára is?
Franciaországot az elmúlt hetekben elítélte az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) Európai Unió (EU) több vezetője és a tagállamok részéről is érkeztek hasonló hangú nyilatkozatok, mi több, Barroso és Sarkozy között állítólag hangos szóváltás alakult ki Brüsszelben a múlt heti EU-csúcson. Közben az Aujourd’hui francia napilapban megjelent legújabb felmérés a franciaországi közvélemény hangulatáról szólva megállapítja, hogy a franciák 56%-ban igazat adnak Brüsszel kritikájának. (Természetesen ez több dimenzióban is értelmezhető: nem kizárt, hogy egyenesen a köztársasági elnök személyének szólt a kritika). Egy a romák spanyolországi integrációjának sikertörténetét bemutató, a Times magazinbanban megjelent cikk azonban rámutat: az etnikai kisebbség és a többség együttélése korántsem mindenhol ennyire konfliktusos.
500 év együttélés és sikeres programok
A spanyolok és a cigányok (gitanos) együttélése körülbelül öt évszázadra nyúlik vissza. Természetesen a romáknak Spanyolországban is megannyiszor kellett elviselniük üldöztetést, diszkriminációt és erőszakos asszimilációs törekvéseket. Franco diktatúrája, ahogy más kisebbségek számára is, valószínűleg a XX. századi mélypontot jelentette a romák számára. A katonai rezsim „belső ellenségként” könyvelte el a romákat, erőteljesen elnyomta kultúrájukat (nyelvüket betiltotta) és komoly megfigyelés alá helyezte a gitanos közösséget. A diktatúra utáni új alkotmány a romák (és az összes etnikai illetve nemzeti kisebbség) jogait is magába foglalta, azonban ez természetesen még nem járult hozzá helyzetük alapvető változásához.
Ma Spanyolországban Európa második legnagyobb roma közössége él: a körülbelül 970 ezer fő az ország lakosságának 2%-át teszi ki. Nagy többségük letelepedett és nem folytat nomád életmódot. Sőt, a külvárosi nyomortelepeken élők száma is elenyésző, itt inkább a ’90-es évek óta a Balkánról bevándorolt romák találnak menedéket. A cigányok fele lakástulajdonosnak mondhatja magát, kétharmaduknak pedig biztos jövedelemforrása is van. Joggal merülhet fel a kérdés: hogyan feszülhet ekkora kontraszt a spanyolroszági és a szomszédos Franciaországban élő romák között?
Természetesen a spanyol állam beavatkozása húzódik a háttérben: Madrid még ma is évi 36 millió eurót költ a romák fedélhez juttatására. A legkiemeltebb program mégis az oktatásé: az ebbe fektetett energia (és pénz) hatására a romák 85%-a tud írni és olvasni, szinte minden cigány gyerek legalább elkezdi az általános iskolát, habár csak 30%-uk fejezi be. A szülők jelentős lakhatási és egyéb szociális segélyekre jogosultak, amennyiben gyermekeik igazoltan rendszeresen iskolába járnak. Spanyolország adja a szakértők által Európa legjobb integrációs projektjének nevezett Acceder programot, amely roma fiataloknak segít szakmát szerezni. A tanfolyamok elvégzése után főiskolai szintű diplomával a kezükben kereshetnek munkát a romák, jelenleg szó van róla, hogy Romániába is megpróbálnák átültetni ezt a kezdeményezést.
Másolhatók-e a spanyolországi sikerek?
Vajon átültethetőek-e ezek a kezdeményezések, és ha igen, ugyanazokat a sikereket lehet-e majd elkönyvelni más országokban is? A spanyol-gitanos kapcsolat valóban elég egyedi és különleges. A cigányok már a XIX. század óta inkább megtelepedtek és lassan felhagytak nomád életmódjukkal, így az integráció szinte automatikusan meg is kezdődött. A romák pedig talán kevésbé álltak ellen ennek a folyamatnak, mint más országokban. Ezzel párhuzamosan a spanyol társadalom is elfogadta, és a spanyol kultúra fősodrába emelte az olyan cigány jellegzetességeket, mint a flamenco, vagy ma már tradicionálisan spanyolnak tartott ruházatok. A spanyolok részéről sohasem szűnt meg a gyanakvás a romákkal szemben, és ahogy Jürgen Dietz szociológus fogalmazott: a kirekesztés és a befogadás furcsa játéka zajlott le a XIX. századtól kezdve.
Az 1980-as években gyakorlatilag a cigányok számítottak a leginkább marginalizálódott csoportnak Spanyolországban. Ennek megfelelően a kormányzat figyelme és pénzügyi forrásai is egyre inkább rájuk fokuszálódtak. Ezeket a forrásokat jól kiegészítették az európai alapok, amelyek az ország Európai Közösséghez való csatlakozása után áramlottak az országba. A történelmi és kulturális hagyományok különbsége miatt tehát erősen megkérdőjelezhető, hogy más országba lehessen átültetni a spanyol integráció intézményeit. Franciaországban például a romák nagy része ma is nomád életmódot él, Közép-Kelet-Európában nem tehető régre a romák letelepítése, és kultúrájukat (cigányzene) nem minden országban fogadják el, mint a nemzeti kultúra részét.
A sikeres integráció természetesen nem jelenti azt, hogy a spanyolok minden ellenérzést eltüntettek magukból a romákkal kapcsolatban, a rasszizmus - talán moderáltabb formában, mint más európai országokban - még mindig létezik. Az interneten és az újságokban megjelent, helyi romáktól és spanyoloktól valamint külföldi turistáktól származó beszámolók szerint az utcáról sem tűntek el maradéktalanul a kéregető cigányok, még akkor sem, ha a spanyolországi roma fiatalok előtt ma már sokkal jobb lehetőségek állnak, hogy kitörjenek nyomorúságos miliőjükből.
(kitekinto.hu)
Függelék: a Népszabadság aug. eleji cikke:
Sehol sem kellenek a romák
A spanyoloknak sikerült a cigányok integrációja, de a kelet-európaiakból ők sem kérnek
Tíz-tizenkétmillióan vannak: a romák alkotják a legnépesebb kisebbséget az Európai Unióban, ám nincs egységes képviseletük. 27 országban szétszórva élnek, elsöprő többségük Közép-Európában és a Balkánon. Az utóbbi években azonban kihasználták az unió nyitását, és a diszkrimináció, a szegénység elől több százezren vándoroltak Nyugat-Európába.
Így a romakérdés már régen nem kelet-európai belügy: Nicolas Sarkozy francia államfő múlt heti kirohanása után egyre világosabb, hogy a megoldást európai szinten kellene keresni. Az Európai Bizottság viszont közölte, hogy a táborok felszámolása és a kitoloncolás a franciák belügye – sajátos magyarázat a költözés és a mozgás szabadságát hirdető uniós csúcsszervtől. Így aztán minden ország más módon szeretné rendezni a romák helyzetét. A korábban fő célpontnak számító Olaszország mindent elkövetett, hogy „exportálja” a romákat. „Az olasz üldözés elől Franciaországba menekültek, ám most ott is célba vették őket. A romák rémülten hívnak bennünket segítségért. Ez Párizs első lépése az etnikai tisztogatás felé, ugyanaz lesz, ami Itáliában történt!” – nyilatkozta római tudósítónknak az Every-One jogvédő csoport vezetője, Roberto Malini. Szerinte Róma politikája azt eredményezte, hogy a 2006-ban még 200 ezer olaszországi romából alig negyvenezer maradt.
„Mindennapossá vált a táborfelszámolás, a romákat nem engedték letelepedni. A Romániából érkezetteket bűnözőknek kikiáltva hazatoncolták. Akik maradtak, olasz vagy állampolgárság nélküli vándor romák, a városok peremén táborokba zárva élnek. Egyetlen megélhetési forrásuk a kéregetés” – vázolta a helyzetet Malini. A táborokban élő családfőkkel aláíratták, hogy két éven belül távoznak. A napokban nyitott roma munkaközvetítő iroda szemfényvesztés, szakmai, iskolai program nincsen: „az olasz iskolába járó pár cigánygyereket az utolsó padba ültetik”. Malini viszont az integráció pozitív példájaként említette Szardíniát, a dél-olasz Cosenzát, az északi Trevigliót. „Itt jobboldali a városvezetés, de nem romboltak tábort, a cigányokat soha nem kergették el a rendőrök és békés az együttélés”.
A francia kormány most 300 roma tábort készül felszámolni Párizs környékén – írja párizsi tudósítónk, ám a roma szervezeteknek ez nem nagy újdonság, hiszen ezeknek a táboroknak a lassú felszámolása már nyolc éve megindult. A franciaországi romák számát egyébként csak megbecsülni lehet, félmillió és egymillióháromszázezer közé teszik a számukat. Ebből négyszázezer az úgynevezett „gens du voyage” (nagyjából: „úton levő emberek”), akik állandó lakóhellyel nem rendelkező, francia állampolgárok, de nem mind romák.
A nomád szervezetek máris kikérték maguknak, hogy összemossák őket a romákkal –vagyis a kelet-európai roma bevándorlókkal. Pedig őket is éri bőven diszkrimináció: a francia emberi jogi konzultatív tanács (CNCDH) 2009-es jelentése szerint rendőri zaklatások, munkahelyi diszkrimináció, emellett igen sok politikai, oktatásügyi vagy szociális jog a helybenlakáshoz van kötve stb. Ám még ennél is kiszolgáltatottabbak a Franciaországba érkező „nem schengeni” bevándorlók – például a romák.
Sajátos európai sikertörténetnek számít eközben a spanyol cigányok integrációja: az ibériai ország 650 ezres saját cigány közössége ma már egészen más körülmények között él, mint a kelet-európai romák. Éppen ezért érthető, hogy meglehetős bizalmatlansággal fogadják az oda érkező román vagy bolgár romákat.
– Három évtizedes munka eredménye, amit elértünk – mondta lapunknak Carolina Fernandez, a Fundación Secretario Gitano munkatársa. A spanyol cigányok (nem is nevezik magukat romának) közel 40 százaléka délen, Andalúziában él: főként városokban, alsó-középosztálybeli szinten, viszonylag jól integrálódva a spanyol lakossággal. Többségük vállalkozó szellemű, hagyományosan adásvételből, antik tárgyak kereskedelméből vagy zenélésből és táncból éltek. Fernandez szerint a siker titka, hogy a spanyol politika (pártállástól függetlenül) mindig odafigyelt a cigányokra: pozitív diszkriminációt azonban ritkán alkalmazott, általában olyan programokat indítottak, amely nemcsak a cigányoknak szóltak, de nyitottak voltak a számukra is. Éreztették velük, hogy éppolyan spanyol állampolgárok, mint a többiek, akikért az állam felelősséggel tartozik. Diszkrimináció még mindig van, ám az alapítvány évente – elrettentésképp – publikálja a legkirívóbb eseteket.
Tény az is, hogy a cigány közösségek is sokat tettek annak érdekében, hogy beilleszkedjenek. – A Kelet-Európából érkező romákat fel lehet ismerni az utcán, ruházatukról, viselkedésükről. Egy spanyol cigánycsaládnál már szóba sem jöhet a gyerekkoldulás, mint megélhetési forrás – mond példát a szembetűnő különbségekre. A keleti bővítéssel érkező romákat a spanyolok is fenntartással fogadják. Ám a román vagy bolgár bevándorlók sem keresték őket, inkább a társadalom peremén rendezkedtek be.
Reuters - Bogdan Cristel Előrébb tekint, és saját romastratégiára készül az e téren nem tipikus célországnak számító Svédország. Stockolmnak csak akkor van joga kritizálni más országok roma-politikáját, ha maga már mindent megtett a problémák kezelése érdekében – mondta épp a hétvégén Nyamko Sabuni svéd integrációs és esélyegyenlőségi miniszter. A kisebbségek közül ugyanis itt is a cigányok kapnak legnehezebben munkát, soraikban a munkanélküliségi ráta meghaladja a 80 százalékot. Épp akkora, mint azok aránya, akik nem végezték el az általános iskolát – írja stockholmi tudósítónk. A romák helyzetét tanulmányozó bizottság húsz évre szóló integrációs programot javasol: kezdeményezik egy, a kormány mellé rendelt romaügyi titkárság létrehozását, állami támogatást általános iskolai tanulmányaik befejezéséhez és ingyenes felsőoktatás. A politikai elszigeteltség megszüntetése érdekében pedig egy politikai akadémiát is létrehoznának a részükre.
Romániában – ahol a statisztikák szerint 535 ezer, Magda Matache, a Romani Criss Egyesület elnöke szerint viszont 1,5-2 millió a romák száma – a rendszerváltáskor torpant meg a romák integrációja. A közösség legtöbb tagja elveszítette állását, és ma 80 százalékuk a szegénységi küszöb alatt él. 26 százalékuk a szociális segélyből, 14,4 százalék pedig az államilag szavatolt, családtagonként havi 100 lejes minimáljövedelemből tengeti életét.
Bár a kormány által 2001-ben kidolgozott romastratégia biztosítja számukra az általános és a középiskolai oktatást, a roma fiatalok csupán 9 százaléka érettségizett, a roma családok 8 százaléka rendelkezik saját számítógéppel. Az analfabéták aránya 28 százalék. Adrian Severin EP-képviselő kettős mércével vádolta az Európai Bizottságot: egyrészt egyetlen uniós polgár mozgászszabadságát sem szabad etnikai kritériumok alapján korlátozni, másrészt egy uniós tagországot sem lehet arra ítélni, hogy romagettóvá váljon. (T. Sz. Z)
Ez utóbbival akkor nem akartunk foglalkozni. Most azonban, hogy az „integráció” mikéntjéről több, finoman szólva, nem a balliberális, rajvédő oldalt erősítő módon a saját médiájukban elég cifra dolgok jelentek meg, újfent elővesszük a témát. Bevezetésképp hadd utaljunk az imént leközölt francia nagykövet-interjúra: a diplomata egyértelműen leszögezte, hogy az orkokat soha egyetlen egy ország nem volt képes integrálni, őket a társadalom hasznos, semmilyen módon ki nem „lógó” részévé tenni.
Figyeljük meg a következőket is a Népszabó cikkében: „Többségük [a spanyolországi cigóké] vállalkozó szellemű, hagyományosan adásvételből, antik tárgyak kereskedelméből vagy zenélésből és táncból éltek.” - értsd: lomisok (polkorrektül „antikvitás-kereskedők”) és hasonlók. Emlékszünk még ERRE a cikkre és videóra? Ott is lomiztak a hazánkból elkotródott, „integrálódott” korcsok – és ott is kiderült, hogy magasról sz@rnak az iskolába járásra, azaz esélyük nincs arra, hogy valóban normális, hasznos, tanult emberek legyenek. Ugyanúgy, ahogy andalúziai társaik.
Apropó, Andalúzia! Hadd idézzünk egy szemtanút az ottani közállapotokról (eredeti ITT):
„Az utcákon nyilvános vizeldék vannak, ami azt jelenti, hogy térdtől vállmagasságig egy fél henger alakú lemez takarja el a dolgát végző embert, a vizelet pedig szépen utat keres magának az utcán. Először azt hittem, ez amolyan vidéki hagyomány de pár hónappal később jártam Lisszabonban és ott a Szent Györgyről elnevezett vár ódon falai mellett is voltak ilyen létesítmények. Saját szememmel láttam, hogy Huelvában egy idős bácsi kilépett a templomból, az épület oldalához sétált, majd elővette a cerkát és könnyített magán. Magyarul, lehugyozta annak a templomnak a falát, amelyben pár percel korábban még imádkozott.
A gyerekek, köztük az egészen kicsik is késő estig az utcákon vannak szüleikkel, jellemzően az apjukkal. El nem tudom képzelni, hogyan kelnek fel másnap reggel, hogy iskolába menjenek.
Amire itt azt mondanánk, hogy "ilyet csak cigányok csinálnak", vagy "ez olyan cigányos" az ott andalúzok, és alentejok tették. Ahogy én láttam, gondolom, ami működik együttélés címén az andalúzok és a cigányok között délen, az nem biztos, hogy biztosan működne Wessex-ben, Elsace-ban, Vlaams-ban, Seelandon vagy akár csak Aragones-ben.
Andalúzia a portugál Tres os Montes tartománnyal együtt a nyugatinak nevezett Európa legelmaradottabb része, nem csak gazdaságilag, kulturálisan is ők állnak a legtávolabb "tőlünk". Nyilván való, hogy a cikk [az új, alább elsőként idézett] nem erről szólt de talán a pozitív példa jobb megértéséhez ez is hozzá tartozik. Ott alapból könnyebb "cigánynak lenni", mint északabbra.”
Az első, új cikkből meg a következőt érdemes leginkább kiemelni: „szinte minden cigány gyerek legalább elkezdi az általános iskolát, habár csak 30%-uk fejezi be”. Ennyit arról, hogy vajon hány mérnök, orvos, tanár (de nem romológus, cociológus vagy egyéb rajvédő) lesz belőlük. Tízezrelékben mérhető, vagy annyiban sem – akárcsak nálunk. Nesze neked „integrálódás”. Igen, akárcsak a tőlünk elszármazott, München-környéki lomisok, ezek is csak koloncok a spanyolok nyakán. És még van pofájuk azt hazudni a rajvédőknek, hogy milyen szépen integrálódtak és milyen hasznosak... erről óhatatlanul Douglas Adams felejthetetlen „Jobbára ártalmatlan” c. művének kapcsolódó része jut az ember eszébe arról az állandóan nedves, nyirkos, a főhős Arthur Dent által meglátogatott bolygóról, amelyet nyilvánvaló képtelenségekkel „népszerűsítenek” a turisták körében.
Végezetül a spanyol kép árnyalása érdekében olvassuk el pl. EZT a szigorúan hivatalos, spanyolországi cigánybűnözési statisztikákat idéző cikket. Az adatokból (a forrásanyagot az EU által támogatott “La Kalle Association” spanyol cigányszervezet publikálta; eredeti ITT) egyértelműen kiderül, hogy az ottani cigányok bűnelkövetési rátája kb. hússzoros a fehérekéhez képest és szinte mind visszaeső. Aztán folytassuk EZZEL a fordítással, amely arról számol be, hogy a derék spanyolok nem szívbajosak: összefognak, és teljes településekről elüldözik az ott is, természetesen, bűnöző és mások életét pokollá tevő orkokat. Folytassuk aztán mondjuk az ITTENI anyaggal, amely egy cigányklán-háborúról számol be. Ez aztán az „integrálódás”, „hasznossá válás”, „beilleszkedés”...
A két cikk:
Békésen élnek a romák Spanyolországban
Az európai sajtó intenzíven taglalja a franciaországi romák kitelepítésének ügyét. Hasonló, bár jóval kisebb visszhangot kaptak az olaszországi kitoloncolások. A nemzetközi vitát kiváltó negatív események közepette érdemes egy pillantást vetni a romák sikeresnek mondható spanyolországi integrációjára. Vajon átvehető-e a spanyol struktúra Európa más országai számára is?
Franciaországot az elmúlt hetekben elítélte az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) Európai Unió (EU) több vezetője és a tagállamok részéről is érkeztek hasonló hangú nyilatkozatok, mi több, Barroso és Sarkozy között állítólag hangos szóváltás alakult ki Brüsszelben a múlt heti EU-csúcson. Közben az Aujourd’hui francia napilapban megjelent legújabb felmérés a franciaországi közvélemény hangulatáról szólva megállapítja, hogy a franciák 56%-ban igazat adnak Brüsszel kritikájának. (Természetesen ez több dimenzióban is értelmezhető: nem kizárt, hogy egyenesen a köztársasági elnök személyének szólt a kritika). Egy a romák spanyolországi integrációjának sikertörténetét bemutató, a Times magazinbanban megjelent cikk azonban rámutat: az etnikai kisebbség és a többség együttélése korántsem mindenhol ennyire konfliktusos.
500 év együttélés és sikeres programok
A spanyolok és a cigányok (gitanos) együttélése körülbelül öt évszázadra nyúlik vissza. Természetesen a romáknak Spanyolországban is megannyiszor kellett elviselniük üldöztetést, diszkriminációt és erőszakos asszimilációs törekvéseket. Franco diktatúrája, ahogy más kisebbségek számára is, valószínűleg a XX. századi mélypontot jelentette a romák számára. A katonai rezsim „belső ellenségként” könyvelte el a romákat, erőteljesen elnyomta kultúrájukat (nyelvüket betiltotta) és komoly megfigyelés alá helyezte a gitanos közösséget. A diktatúra utáni új alkotmány a romák (és az összes etnikai illetve nemzeti kisebbség) jogait is magába foglalta, azonban ez természetesen még nem járult hozzá helyzetük alapvető változásához.
Ma Spanyolországban Európa második legnagyobb roma közössége él: a körülbelül 970 ezer fő az ország lakosságának 2%-át teszi ki. Nagy többségük letelepedett és nem folytat nomád életmódot. Sőt, a külvárosi nyomortelepeken élők száma is elenyésző, itt inkább a ’90-es évek óta a Balkánról bevándorolt romák találnak menedéket. A cigányok fele lakástulajdonosnak mondhatja magát, kétharmaduknak pedig biztos jövedelemforrása is van. Joggal merülhet fel a kérdés: hogyan feszülhet ekkora kontraszt a spanyolroszági és a szomszédos Franciaországban élő romák között?
Természetesen a spanyol állam beavatkozása húzódik a háttérben: Madrid még ma is évi 36 millió eurót költ a romák fedélhez juttatására. A legkiemeltebb program mégis az oktatásé: az ebbe fektetett energia (és pénz) hatására a romák 85%-a tud írni és olvasni, szinte minden cigány gyerek legalább elkezdi az általános iskolát, habár csak 30%-uk fejezi be. A szülők jelentős lakhatási és egyéb szociális segélyekre jogosultak, amennyiben gyermekeik igazoltan rendszeresen iskolába járnak. Spanyolország adja a szakértők által Európa legjobb integrációs projektjének nevezett Acceder programot, amely roma fiataloknak segít szakmát szerezni. A tanfolyamok elvégzése után főiskolai szintű diplomával a kezükben kereshetnek munkát a romák, jelenleg szó van róla, hogy Romániába is megpróbálnák átültetni ezt a kezdeményezést.
Másolhatók-e a spanyolországi sikerek?
Vajon átültethetőek-e ezek a kezdeményezések, és ha igen, ugyanazokat a sikereket lehet-e majd elkönyvelni más országokban is? A spanyol-gitanos kapcsolat valóban elég egyedi és különleges. A cigányok már a XIX. század óta inkább megtelepedtek és lassan felhagytak nomád életmódjukkal, így az integráció szinte automatikusan meg is kezdődött. A romák pedig talán kevésbé álltak ellen ennek a folyamatnak, mint más országokban. Ezzel párhuzamosan a spanyol társadalom is elfogadta, és a spanyol kultúra fősodrába emelte az olyan cigány jellegzetességeket, mint a flamenco, vagy ma már tradicionálisan spanyolnak tartott ruházatok. A spanyolok részéről sohasem szűnt meg a gyanakvás a romákkal szemben, és ahogy Jürgen Dietz szociológus fogalmazott: a kirekesztés és a befogadás furcsa játéka zajlott le a XIX. századtól kezdve.
Az 1980-as években gyakorlatilag a cigányok számítottak a leginkább marginalizálódott csoportnak Spanyolországban. Ennek megfelelően a kormányzat figyelme és pénzügyi forrásai is egyre inkább rájuk fokuszálódtak. Ezeket a forrásokat jól kiegészítették az európai alapok, amelyek az ország Európai Közösséghez való csatlakozása után áramlottak az országba. A történelmi és kulturális hagyományok különbsége miatt tehát erősen megkérdőjelezhető, hogy más országba lehessen átültetni a spanyol integráció intézményeit. Franciaországban például a romák nagy része ma is nomád életmódot él, Közép-Kelet-Európában nem tehető régre a romák letelepítése, és kultúrájukat (cigányzene) nem minden országban fogadják el, mint a nemzeti kultúra részét.
A sikeres integráció természetesen nem jelenti azt, hogy a spanyolok minden ellenérzést eltüntettek magukból a romákkal kapcsolatban, a rasszizmus - talán moderáltabb formában, mint más európai országokban - még mindig létezik. Az interneten és az újságokban megjelent, helyi romáktól és spanyoloktól valamint külföldi turistáktól származó beszámolók szerint az utcáról sem tűntek el maradéktalanul a kéregető cigányok, még akkor sem, ha a spanyolországi roma fiatalok előtt ma már sokkal jobb lehetőségek állnak, hogy kitörjenek nyomorúságos miliőjükből.
(kitekinto.hu)
Függelék: a Népszabadság aug. eleji cikke:
Sehol sem kellenek a romák
A spanyoloknak sikerült a cigányok integrációja, de a kelet-európaiakból ők sem kérnek
Tíz-tizenkétmillióan vannak: a romák alkotják a legnépesebb kisebbséget az Európai Unióban, ám nincs egységes képviseletük. 27 országban szétszórva élnek, elsöprő többségük Közép-Európában és a Balkánon. Az utóbbi években azonban kihasználták az unió nyitását, és a diszkrimináció, a szegénység elől több százezren vándoroltak Nyugat-Európába.
Így a romakérdés már régen nem kelet-európai belügy: Nicolas Sarkozy francia államfő múlt heti kirohanása után egyre világosabb, hogy a megoldást európai szinten kellene keresni. Az Európai Bizottság viszont közölte, hogy a táborok felszámolása és a kitoloncolás a franciák belügye – sajátos magyarázat a költözés és a mozgás szabadságát hirdető uniós csúcsszervtől. Így aztán minden ország más módon szeretné rendezni a romák helyzetét. A korábban fő célpontnak számító Olaszország mindent elkövetett, hogy „exportálja” a romákat. „Az olasz üldözés elől Franciaországba menekültek, ám most ott is célba vették őket. A romák rémülten hívnak bennünket segítségért. Ez Párizs első lépése az etnikai tisztogatás felé, ugyanaz lesz, ami Itáliában történt!” – nyilatkozta római tudósítónknak az Every-One jogvédő csoport vezetője, Roberto Malini. Szerinte Róma politikája azt eredményezte, hogy a 2006-ban még 200 ezer olaszországi romából alig negyvenezer maradt.
„Mindennapossá vált a táborfelszámolás, a romákat nem engedték letelepedni. A Romániából érkezetteket bűnözőknek kikiáltva hazatoncolták. Akik maradtak, olasz vagy állampolgárság nélküli vándor romák, a városok peremén táborokba zárva élnek. Egyetlen megélhetési forrásuk a kéregetés” – vázolta a helyzetet Malini. A táborokban élő családfőkkel aláíratták, hogy két éven belül távoznak. A napokban nyitott roma munkaközvetítő iroda szemfényvesztés, szakmai, iskolai program nincsen: „az olasz iskolába járó pár cigánygyereket az utolsó padba ültetik”. Malini viszont az integráció pozitív példájaként említette Szardíniát, a dél-olasz Cosenzát, az északi Trevigliót. „Itt jobboldali a városvezetés, de nem romboltak tábort, a cigányokat soha nem kergették el a rendőrök és békés az együttélés”.
A francia kormány most 300 roma tábort készül felszámolni Párizs környékén – írja párizsi tudósítónk, ám a roma szervezeteknek ez nem nagy újdonság, hiszen ezeknek a táboroknak a lassú felszámolása már nyolc éve megindult. A franciaországi romák számát egyébként csak megbecsülni lehet, félmillió és egymillióháromszázezer közé teszik a számukat. Ebből négyszázezer az úgynevezett „gens du voyage” (nagyjából: „úton levő emberek”), akik állandó lakóhellyel nem rendelkező, francia állampolgárok, de nem mind romák.
A nomád szervezetek máris kikérték maguknak, hogy összemossák őket a romákkal –vagyis a kelet-európai roma bevándorlókkal. Pedig őket is éri bőven diszkrimináció: a francia emberi jogi konzultatív tanács (CNCDH) 2009-es jelentése szerint rendőri zaklatások, munkahelyi diszkrimináció, emellett igen sok politikai, oktatásügyi vagy szociális jog a helybenlakáshoz van kötve stb. Ám még ennél is kiszolgáltatottabbak a Franciaországba érkező „nem schengeni” bevándorlók – például a romák.
Sajátos európai sikertörténetnek számít eközben a spanyol cigányok integrációja: az ibériai ország 650 ezres saját cigány közössége ma már egészen más körülmények között él, mint a kelet-európai romák. Éppen ezért érthető, hogy meglehetős bizalmatlansággal fogadják az oda érkező román vagy bolgár romákat.
– Három évtizedes munka eredménye, amit elértünk – mondta lapunknak Carolina Fernandez, a Fundación Secretario Gitano munkatársa. A spanyol cigányok (nem is nevezik magukat romának) közel 40 százaléka délen, Andalúziában él: főként városokban, alsó-középosztálybeli szinten, viszonylag jól integrálódva a spanyol lakossággal. Többségük vállalkozó szellemű, hagyományosan adásvételből, antik tárgyak kereskedelméből vagy zenélésből és táncból éltek. Fernandez szerint a siker titka, hogy a spanyol politika (pártállástól függetlenül) mindig odafigyelt a cigányokra: pozitív diszkriminációt azonban ritkán alkalmazott, általában olyan programokat indítottak, amely nemcsak a cigányoknak szóltak, de nyitottak voltak a számukra is. Éreztették velük, hogy éppolyan spanyol állampolgárok, mint a többiek, akikért az állam felelősséggel tartozik. Diszkrimináció még mindig van, ám az alapítvány évente – elrettentésképp – publikálja a legkirívóbb eseteket.
Tény az is, hogy a cigány közösségek is sokat tettek annak érdekében, hogy beilleszkedjenek. – A Kelet-Európából érkező romákat fel lehet ismerni az utcán, ruházatukról, viselkedésükről. Egy spanyol cigánycsaládnál már szóba sem jöhet a gyerekkoldulás, mint megélhetési forrás – mond példát a szembetűnő különbségekre. A keleti bővítéssel érkező romákat a spanyolok is fenntartással fogadják. Ám a román vagy bolgár bevándorlók sem keresték őket, inkább a társadalom peremén rendezkedtek be.
Reuters - Bogdan Cristel Előrébb tekint, és saját romastratégiára készül az e téren nem tipikus célországnak számító Svédország. Stockolmnak csak akkor van joga kritizálni más országok roma-politikáját, ha maga már mindent megtett a problémák kezelése érdekében – mondta épp a hétvégén Nyamko Sabuni svéd integrációs és esélyegyenlőségi miniszter. A kisebbségek közül ugyanis itt is a cigányok kapnak legnehezebben munkát, soraikban a munkanélküliségi ráta meghaladja a 80 százalékot. Épp akkora, mint azok aránya, akik nem végezték el az általános iskolát – írja stockholmi tudósítónk. A romák helyzetét tanulmányozó bizottság húsz évre szóló integrációs programot javasol: kezdeményezik egy, a kormány mellé rendelt romaügyi titkárság létrehozását, állami támogatást általános iskolai tanulmányaik befejezéséhez és ingyenes felsőoktatás. A politikai elszigeteltség megszüntetése érdekében pedig egy politikai akadémiát is létrehoznának a részükre.
Romániában – ahol a statisztikák szerint 535 ezer, Magda Matache, a Romani Criss Egyesület elnöke szerint viszont 1,5-2 millió a romák száma – a rendszerváltáskor torpant meg a romák integrációja. A közösség legtöbb tagja elveszítette állását, és ma 80 százalékuk a szegénységi küszöb alatt él. 26 százalékuk a szociális segélyből, 14,4 százalék pedig az államilag szavatolt, családtagonként havi 100 lejes minimáljövedelemből tengeti életét.
Bár a kormány által 2001-ben kidolgozott romastratégia biztosítja számukra az általános és a középiskolai oktatást, a roma fiatalok csupán 9 százaléka érettségizett, a roma családok 8 százaléka rendelkezik saját számítógéppel. Az analfabéták aránya 28 százalék. Adrian Severin EP-képviselő kettős mércével vádolta az Európai Bizottságot: egyrészt egyetlen uniós polgár mozgászszabadságát sem szabad etnikai kritériumok alapján korlátozni, másrészt egy uniós tagországot sem lehet arra ítélni, hogy romagettóvá váljon. (T. Sz. Z)
