A férfi csontjait régészek a horvátországi Racesa középkori erődjének romjai között tárták fel. A lelőhely egyike azoknak a ritka helyszíneknek, amelyek közvetlenül kapcsolatba hozhatók a Közép-Európában és a Balkánon elterjedt vámpírellenes temetkezési gyakorlatokkal.

A vizsgálatok szerint a holttesttel a közösség félelmét tükröző módon bántak: hasra fektetve temették el, fejét pedig leválasztották, és a testtől távolabb helyezték el. Az ilyen beavatkozások nem tartoztak a keresztény temetési szokások közé, rendkívüli intézkedésnek számítottak.

A 13-16. századra keltezett temetőben 181 sírt tártak fel. A terület előbb a templomos lovagokhoz, majd a johannitákhoz, vagyis a Jeruzsálemi Szent János Lovagrendhez köthető, e rendek jelentős katonai és közigazgatási szerepet töltöttek be a középkori Szlavóniában. A legtöbb elhunytat a korabeli keresztény rítus szerint, hanyatt fekve, kelet-nyugati tájolással helyezték sírba, utólagos bolygatás nyomai nélkül.

A 157-es számú sír azonban jelentősen eltért a többitől. Az itt nyugvó, mintegy 164 centiméter magas férfi 40-50 éves korában halt meg. A bioarcheológiai elemzés alapján élete során több komoly sérülést szenvedett: egy korábbi felső állcsonttörése torzulással gyógyult, bordái halálakor még nem forrtak össze teljesen, és más traumák is ismétlődő erőszakra utaltak. Halálát egy éles eszközzel a koponya tájékára mért végzetes ütés okozta.

A legkülönösebb azonban nem az erőszakos halál ténye, hanem a temetés módja volt. A koponyát mintegy harminc centiméterrel a nyaktól távolabb találták meg, ami utólagos beavatkozásra utal.

A hasra fektetés a korabeli hiedelemvilágban bevett módszernek számított annak megakadályozására, hogy a halott "visszatérjen" az élők közé: úgy tartották, ha fel akarna kelni, csak még mélyebbre ássa magát a földbe. A sír a templom falához közel, a temető egyik legkedvezőtlenebb pontján helyezkedett el, ami a közösségen belüli jelképes kirekesztésre utalhat.

Natasa Sarkic, a kutatást vezető bioarcheológus szerint a férfi életében legalább három komoly erőszakos esemény érte. Az egyik maradandó arctorzulást okozott, egy rosszul gyógyult bokatörés pedig sántítást eredményezhetett. Az ilyen testi elváltozások egy zárt közösségben hozzájárulhattak ahhoz, hogy az illetőt félelmetesnek tartsák.

A középkori szláv és bizánci keresztény hagyomány szerint a halál nem azonnali lezárást jelentett, hanem átmeneti állapotot: a lélek negyven napig a test közelében marad, és csak ezt követően indul a túlvilág felé. Úgy vélték, erőszakos halál vagy súlyos bűnök esetén a test nem bomlik le a megszokott módon, és az elhunyt vámpírrá válhat - olyan lénnyé, amely visszatér az élők közé, és árt nekik.

A balkáni folklór a vámpírokat éjszaka támadó, betegségeket, akár járványokat terjesztő lényekként írta le. A hiedelmek szerint különféle megelőző módszereket alkalmaztak: karót vertek a testbe, levágták a fejet, kövekkel nehezítették el a holttestet, vagy kavicsokat helyeztek a szájába.

Hasonló eseteket Lengyelországban, Csehországban és Szerbiában is feljegyeztek.

A férfi arcát korszerű igazságügyi arcrekonstrukciós eljárással állították helyre. A 21 darabra töredezett koponyát CT-vizsgálattal digitalizálták, majd háromdimenziós modellként illesztették össze anélkül, hogy a csontokat tovább károsították volna. A modell alapján - az európai populációkra jellemző átlagos lágyrészvastagsági adatok felhasználásával - három arcváltozat készült: két tudományos igényű, szürke tónusú és egy művészi interpretáció.

A rekonstrukció markáns arcvonású, enyhe aszimmetriákat mutató férfit ábrázol. A becsült agytérfogat 1488 köbcentiméter, ami valamivel meghaladja az átlagot, ám a kutatók szerint ez önmagában sem betegségre, sem rendkívüli szellemi képességekre nem utal.

A szakemberek szerint a lelet jól illeszkedik az európai vámpírellenes temetkezések ismert mintázatába. A bomlás természetes jelenségei - a gázképződés miatti felfúvódás, a bőr elsötétedése vagy a testnedvek kifolyása - a korabeli szemlélők számára a vámpírhiedelmek bizonyítékának tűnhettek, és magyarázatul szolgálhatnak a sír utólagos bolygatására.

A kutatók szerint a racesai feltárás azt mutatja, hogy a "nyugtalan halottaktól" való félelem mögött valós személyek, súlyos élettörténetek és konkrét társadalmi mechanizmusok húzódtak meg.

(MTI)